Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)
1902-02-27 / 10. szám
Sátoralja-Ujhely, 1902. február 27. 10. (2150.) Harmincharmadik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-Ujhely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula főszerkesztő. Bir6 Pál felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor. negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. Reménykedés. február 26. Amikor pusztító féreg döntötte gyászba-siralomba a Hegyalját, azt hittük egy-egy percre, hogy oda minden reménységünk. Azt hittük, hogy Magyarországnak ez a kincses forrása kiapadt örökre. Boldog, jómódú szőlősgazdáira leborult a bizonytalan jövő szomorú sötétje. Mint oldott kéve széthull itt ez az istenáldotta derék magyar népség és hullása nyomán egy csomó magyar nép megint ott fog elpusztulni az amerikai kőszénbányák sötét tárnáiban. Hála érte a Gondviselésnek, nem igy lett. Kezdtünk újra reménykedni. Megkezdődött a Hegyalja újjászületése. Folyt a serény munka. Ahogy kezdődött tavasz- szal, úgy végződött a télviz előtt. És a féregtől kiszívott kopár humusz kincses rejtelmeiből újra ki- zöldelt a hegyaljai népség édes reménykedése. A szőllőfelujitás munkálata folyt oly serényen, oly lázasan, mintha egy uj honfoglalás miveletén dolgoztunk volna. Már-már teljes fényében tündöklőit előttünk a Hegyalja nagyon gazdag és nagyon boldog múltja. A szőlő-hegyek ormairól vígan szólt a szedők csengő kórusa, újra kigyultak az oly hosszan alvó pásztortüzek őszi esték méla csendjében, a vig szüretek hangos kacajába pedig a cigány vig muzsikája vegyült el. Úgy tetszett, mintha ujjászülettünk volna. Mintha megint úgy volna minden — „mint volt régen“. De szóljunk csak a realitásokról. Minden reménykedést elfojtott újra a borkereskedelem csődje, az olasz borok versenye, a borárak mizériája. A termelés bősége mellett szemben találkoztunk a riasztó képpel: hogy nincs meg többé a régi export piacunk, az olasz borok beözönlése alkalmatlan versenyt csinál, szabadon folyik be és felemészti a reputánciónkat, eb rontják vele borainkat, jóhirünket, múltúnkat és jövőnket. És megkezdettük újra a mentő akciót. Amint lapunk mai számának közgazdasági rovatában részletesebben is olvashatjuk Hegyalja szőlősgazdái, élükön Zemplénvár- megye Gazdasági Egyesületével és annak buzgó elnökével Andrdssy Sándor gróffal oly impozáns módon demonstrálták a Hegyalja bajait és e bajok orvosszereit oly gondossággal és meggyőzően tüntették fel Magyarország miniszter- elnöke és az illető szakminiszterek előtt, hogy ezzel a fellépéssel, e fellépés határozottságával megnyerték az országos közvélemény, a niinisztpfpk és a sajtó teljes rokon- szénvét felkeltve érdekeink iránt az általános közfigyelmet. És a mi e fellépés nyomán most újabb reménykedést táplál bennünk , az a miniszterelnök férfias, hatá- j rozott, egyenes válaszában teljes egyöntetűséggel összpontosul.Hogy Magyarország miniszterelnöke — a saját szavait idézve — „ Magyar- országnak ezt a világhírű bortermelő vidékét“ mindent elkövetve teljes odaadással akarja megvédeni, ezt természetesnek találjuk. Nem is hihetjük ezt másképpen. Mégis büszkeséggel vesszük, hogy Magyarország miniszterelnöke ezt szemtől-szembe megmondta a Hegyalja közönségének. Amit Széli Kálmán miniszter- elnök ezenkívül mondott az a legnagyobb mértékben kielégítheti a küldöttség tervét, célját és irányát. Őszintén megvallva, nem igen hittük, hogy a kereskedelmi szerződések mai töviskes mesgyéin a kormány oly vívmányokat is tehet, amelyekről a miniszterelnök nyilatkozata után mintegy képet alkothatunk magunknak. Az a kijelentése, hogy „a jelenlegi olasz borvám semmiesetre sem maradhat mai állapotában,“ betekintést nyújt a kereskedelmi szerződések körül most folyó kulisszatitkokba. Hogy ez a küldöttség a tegnapi akciójával e kulisszák mögül egy fény- sugárt árasztott ide hozzánk, a bormézzel folyó Kánaán nem éppen boldog hazájába, ezért köszönet és az elismerés legőszintébb nyilvánítása illeti. Magyarország miniszterelnökének gondoskodó biztatása után pedig újabb reménykedéssel vagyunk. Ám remélni akarjuk, hogy e sok reménykedés után már a valóságnak vigasztaló változása is be fog következni. Hogy a magyar kormány törekszik erre, látjuk abból is, amit hivatalos lapjai a minap közöltek, hogy a kereskedelmi szerződések lejárati idejét a külföldi államokkal történt megegyezés folytán 1903-ról az 1904. évre halasztotta. A szomorú ebben csak az, hogy a régi nyűgöt most már egy esztendővel tovább fogjuk viselni. Ez a halasztás azonban vigasztal, hogy nemcsak simán a régi rósz rend mellett maradunk, hanem újabb rend jobb helyzetéért fáradoznak — komolyan. — február 27. Praeparaló művészek. Ezek olyas művészek, akik mindig előkészítik azt amivel a nyilvánosság elé lépnek. Pra- eparáció nélkül soha semmit nem visznek a nyilvánosság elé. Ok nem sze- rétik a kellemetlen meglepetéseket. Ők nem tőrödnek vele, hogy a praeparált medium, vagy tárgy laza erkölcsi vagy anyagi kapocscsal van összealkotva. A fő csak az, hogy a praeparalt médium a nyilvánosság előtt úgy funkcionáljon ahogyan a művész urak — akarják. Ilyen praeparáló művészettel készítik elő nehány nap óta azokat a tanukat, akiket a maholnap szőnyegre kerülő sátoraljaújhelyi peticiós vizsgálatnál a nyilvánosság előtt működtetni fognak. Összegyűlnek. A művész urak egyike- másika előveszi a médiumot. Feltesz előtte égy kérdést, imigyen: »Kend látta, hogy ez igy és Így történt?« Ha az ipse »ümmölni-ámmolni« kezd akkor ezzel nagyobb a munka. Egyike- másika kérdéssel vág vissza: »Hogy hát igy lett volna ?« Ezzel könnyebben végeznek. Csak egy párszor igent bólintanak rája, hogy hát »persze, hogy persze, hogy igy.« Nosza kész a vallomás. jegyzékbe vele. És igy tovább, igy megy ez minden áldott nap minden estéjén. Hát ez eddig nem is volna olyan csuda nagy baj. Ha szabad a bohócnak lovat praeparálni a cirkusz porondjára, hát miért nem szabadna -ezeknek a művesz uraknak is előkészítő muukálatot cselekedni. De van ám egy bökkenő. Még pedig az, hogy ezek a praeparalt tanuk a törvény színe elé, az igazságos magyar bíróság színe elé kerülnek. Itt pedig szent- séges hit alatt kell vallomást tenni, amely hitnek az erkö'csi alapján túl még meg vagyon az a kegyetlen kö- * vetkezménye is, hogy a hamis tanuzá- sért irgalmatlanul be szokták csukni az — ipséket. Azért hát mi nem is féltjük azokat a jóságos derék embereket, akik a praeparátum alá kerültek, tudjuk, hogy a »törvény« szent színe előtt nem fanatizált fantazmagóriák után, hanem a tiszta szinigazságot fogják vallani. És igy tulajdonképpen nem is erről van szó Hanem arról, hogy ezt a praeparátumot olyanok végzik, akik magukat a függetlenségi párt tagjainak mondják. Ez a prae- paratum pedig ellenkezik a törvénynyel. Ellenkezik a választási törvény szellemével. Ellenkezik a 48-as eszmék szentségével. Mert ez férgeket csempész az igazság tiszta testébe. Akik pedig ilyesmibe fognak, azok mocskolják a függetlenségi párt tisztes zászlaját, azok erőszakosan az igazság meghamisításán dolgoznak. Az újságíró elvhűsége. irta: Erényi Nándor. Kényes kérdés mindenesetre. Különösen itt, ezeken a hasábokon, melyeknek szerkesztését olyan újságíró vállalta magára, a ki az elveihez — állítólag „hütelen“ lett. Rögtön kijelentem, hogy eszem ágában sincs ezt az én szerkesztő jó barátomat, aki a minap uj nagy mezőn lépett a zempléni közönség elé, itt a saját újságjában, a nyilvánosság Ítélő - széke elé vonszolni, kérdőre vonni, ráolvasni bűneit, politikai elvtelen- séggel vádolni és a többi. Ha jól tudom : megtették ezt már a kollegái, a kik közvetlen közelből nézik, mindig gáncsolják, mindig áskálódtak ellene. Én — horribile dictu! — védeni próbálom, védeni, noha irtózatos szörnyen felfújt nagy bűn terheli lelkét : amiért régebben, egy másik újságban, akkor sem pártujságban (mert mindig tiltakozott ellene, hogy újságot hivatalos pártujsággá tegyenek) akkor is az igazait védte a meggyőződése szerint, most pedig egy más újságnál szintén az igazait védi a meggyőződése szerint. Es oh hogy az idők jele egy vidéki ujságiró előtt nem az országos szempontokból illusztrálódik, hogy idővel, mondjuk egy ujságiró szabadelvű alapérzése — oly nagyon is fiatalon — ellentétbe kerül a személye ellen áskálódok érdekeivel. Hát ezt kellett úgy felfújni? És ha engem taglóval kergetnek, akkor ón ne emeljem fel a kezem védekezésre, ha engem ütnek, akkor éu gyáván megfutamodjam, ahelyett hogy keményen visszaütnék ? Ha az idők fordulata egy megye politikájába uj pezsgést, uj érát teremt, hát e tisztult fordulattal ne szabadjon nekem e tisztult levegőben szabadabban gondolkodnom? Csak azért, mert rideg önös érdek mások személyes politikájáért akarná kiragadni kezemből a tollat ? Oh azok a dicső demokrata szabadelvű eszmék, amelyek 48-ban sarjadzottak ki a nemzet testéből; hányszor vetik meg éppen azok, a kik oly hangosan hurcolják végig ezt a zászlót piaci izgatásra. Eszembe jut arról a folyton, tüskön-bokron keresztül szuggerált és éppen buta, szellem- nélküli következetlenségében tartalmatlan újságírói következetességről Bis- mark egy találó mondása, hogy: „csak az ökör következetes, amely mindig szénát zabái.“ Egyszer, ugyancsak az újságíróról írván, majd beverték a fejemet, mégpedig erről a politikai irányról — amely akkor még feszesen kalodába volt szorítva — amelynek orgánumába ma, ugyancsak erről a thémáról irok. Vagyis eszerint hát magamis kétkulcsos tollforgató vagyok, a pennámmal szolgálom ma ezt a pártot, holnap a másikat, a szerint, hogy melyiknek az újságját redigálja egy szerkesztő barátom, akinek személyéhez szubjektív érzéseim százai, életem emlékeinek legrózsásabbjai, legkedvesebbjei fűznek engem. Hát én most „elvtelen“ vagyok, csupa szubjektivitásból. És én az ilyes „elvtelenség“-eknek jogosságát utolsó lehelletemig tudnám védelmezni. De nem csak erről van szó, ez csak egy kis elérzékenyülés: egyéni példa. Figyeljünk egyéb szempontból is. Hivatásos újságíróról van szó, arról, a ki egy szál tollával keresi a kenyerét, akinek magánvagyona nincs, patikája, földbirtoka, gyárvállalata szintúgy nincs, a mely mögé refugium- képen visszavonulhasson ha például a kiadójának szeszélye, néha még a köteles felmondási időt sem véve tekintetbe, megfosztja állásától. Akik e meggyőződésemre csak „elv- telen“-séggel tudnának felelni, azok vagy az újságírókat lenéző, mellüket verdeső, bandabandázó, nagy hangon szavaló vidéki politikusok, vagy olyan szerkesztők, illetve „újságírók“, akiknek háta mögött hol egy jól jövedelmező földbirtok, ügyvédi iroda, orvosi prakszis, patika, vagy könyvnyomda áll. Az igazi újságírók az ilyen elv- telensógórt üldözött újságírót, mint az én jóbarátommal is megtették, igen illetékes helyen, mártírként üdvöz- lik. De csak kedélyesen: mint mártírját a vidéki üzér harcnak, amely egyéni politika és üzleti érdekért ujságiró bust szeretne vacsorázoi minden szerdán és szombaton este. Lapunk mai uáma 4 oldal.
