Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)

1902-05-22 / 46. szám

2. oldal. ZEMPLÉN. Május 22. den ereklyéjével és a sirt, melyre hatalmas nemzetiszin szallagos babér­koszorút tettek. Ez ünnepies aktusnál Szántó Soma a munkácsi főgimnázium tanára, a következő gyönyörű beszédet mondotta: Bereg vármegyéből, e történelmi­leg szintén nevezetes helyéről hazánk­nak, a szomszéd Zemplénbe rándul- tunk át a mai napon, hogy a Rákó- cziak és Kossuthok klasszikus földjén egy nagy ember és nagy iró emléke­zetének kegyelettel adózzunk s tanú­ságot tegyünk arról, hogy a nemzeti élet erőforrásaiból, melyek között a nagyok tisztelete oly előkelő helyen áll, édes-örömest mentünk, s hogy hazánk és nyelvünk szeretete, fennma­radásunknak e két legszilárdabb sark­köve, sziveinkben munkára serkentő olthatatlan tűzzel ég. Kedves ifjú barátaim 1 Volt egy kor hazánk történetében, melyben az irodalom ügyét, a nemzeti eszmének eme legféltettebb kincsét, néhány lel­kes férfiú vállaira vette s megannyi Adásként — a szív utólsó dobbaná­sáig hordozta. Az iró munkáját nem jutalmazták, elismerésben alig része­sítették, a könyv rirka házban volt szívesen látott vendég s egy nagy és fejlett műizléssel biró közönség nem leste az irói szellem alkotásait, hogy azokon szivét és lelkét nemesítse. S ez a néhány iró, az irodalomnak e néhány halhatatlan munkása és job­bára egymástól távol, legfeljebb leve­lezés utján, irodalmi központ nélkül s a kölcsönhatás üdvös eredményeitől is elszigetelve szolgálta e szent ügyet, E korszak 1772-től 1820-ig, tehát mint­egy félszázadig tart. S e félszázad iro­dalmi munkásai közöP, hatását és mű­ködésének korszakos voltát tekintve, a legnagyobbak között is első sorban áll Kazinczy Ferenc, ki im e hajlék­ban élte annyi szenvedés és megpró­báltatás után a családi élet és irodalmi munkásság legboldogabb éveit s a kit im e sirhantok takarnak, melyek mellett megindult fohásztól dobbanó szivvel állunk. Nem alkalmas a kegyeletnek e rövidre mért órája, hogy Kazinczy változatos pályafutását és sokoldalú irodalmi munkásságát részletezzem. Elég tudnotok, hogy Kazinczy és Szép­halom egykor a magyar irodalmi élet szívverését jelentette, elég megemlé­keznetek arról, hogy e sir halhatatlan halottja mint költő, kritikus, műfordító, nyelvész és stilista, mint egy egész irői nemzedék elismert feje és vezére, kezdő tehetségek buzdító és dédelgető pártfogója a nemzeti lét érctáblájára örökké fénylő betűkkel véste fel nevét. 0 volt az, ki az irodalmi ízlés űnomultsága s a nyelvújítás nagy kér­déseiben oly mélyreható mozgalmat idézett elő s ha működését a törté­nelmi búvárlat segítségével nézzük, pályája a lángész és hazafiság sugarai­ban tündöklik elénk. E pálya buzdító és termékenyítő hatása nemcsak iro­dalmunkat, de nemzeti öntudatunkat is magasabbra emelte és sok tekintet­ben politikai újjászületésünket is elő­készítette. Kazinczy epigrammáit, melyekben görög Ízlés és szellem nyilvánul, köl­tői leveleit, melyekben széptani elveit fejtegeti, műfordításait, melyek cim és Ízlés tekintetében rendkívüli haladás­ról tanúskodtak, pályájának oly szé­pen megirt emlékezetét, úti leveleit, tanulmányait ma már az irodalomban pusztán szórakozást kereső közönség alig olvassa ugyan, de azt minden magyar ember tudja, hogy Kazinczy irói működése korszakos volt s hogy a nyelvújítás nagy eszméje az ő ne­véhez fűződik. E szempontból tekintve Kazinczy pályáját, azok közé kell őt a nemzeti kegyeletnek avatnia, a kik az ezeréves haza oltárán a legékesebb és a legér­tékesebb áldozatokat mutatták be. Nyelvünk darabos és költői alakításra a fejlettebb kor Ízlése szerint al­kalmas nem volt. Hiányzott belőle az erő, a fenség, a könnyedség, a szia és a fordulatosság. S hogy mindeme tu­lajdonságok birtokában a szóló művé­szetnek ma már oly magas fokára fej­lődött, ez legnagyobbrészt a Kazinczy érdeme. A nyelvújítás ellen már Ka­zinczy korában megindult ugyan a visszahatás, a neologia és orthologia küzdelme még napjainkban is folyik, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy a nyelvújítás lehetséges is és volt. Nektek pedig, ifjú barátaim, még korai volna e halhatatlan alkotást a száraz bírálat komoly szemüvegén ke­resztül vizsgálnotok. Ha egy nagysza­bású műalkotás: kép, szobor vagy épület előtt megálltok, bizonyára nem az aprólékos részek mivolta, hanem az egésznek hatása és nagyszerűsége fogja lelkeiteket nemesitőleg magához emelni s elfog benneteket a művészet csődá- latánák áhítata. Ily áhítatot éreztek, tudom, e pillanatban is, midőn Ka­zinczy örök alkotását lelki szemeitek elé állítom. S a lelkesülés, mely szivete két megdobogtatja, záloga annak a reménységnek, hogy ti is készek lesz­tek mindent áldozni a hazáért, miként O, s hogy dicsőült szelleme a rendíthe­tetlen munka és kötelességtudás örök példája gyanánt fog földi utaitokon előttetek lebegni. Annak jeléül, hogy megértettünk, e fogodalmat tesszük, ó nagy szellem, sirod mellett s bizonyságául, hogy sze­retünk, e koszorút borítjuk annak meg­szentelt hantjaira. Tíz óra tájban már visszafelé jött az impozáns kocsisor s a Rákó- czy-utcán végig Borsiba mentek, ahol megtekintették a roskatag várkastély oldalába helyezett szép emléktáblát és az uradalmi tiszt szívességéből a szobát, melyben Rákóczi Ferenc szü­letett. Tizenegy óra után jöttek meg Borsiból s a Korona-vendéglő előtt szállottak le. Ott volt felszolgálva az ízletes jó ebéd, melyre városunk ál­dozatra kész társadalma vendégeiül látta a munkácsiakat és a helybeli VII. osztály tanulóit, akik a rendezői tisztet végezték. Áz ebéd alatt, me­lyen Kovács Endre igazgató, több tanár, Pafa/cyMiklós főjegyző, Schmidt Lajos rkapitány és Hlavathy Elek közig, jegyző is részt vettek, a mun­kácsi tanárok elragadtatva a nem várt szép fogadtatás, testvéries barátság és magyaros vendégszeretettől, szép toasztokban köszönték meg a város közönségének, a főgimnázium igaz­gatójának, tanárainak és ifjúságának, valamint a fogadást rendező városi tanácsnak és Schmidt Lajos rkapi- tánynak a szives fogadást és ellátást. A lelkes hangulatú ebéd végével félegy órakor vendégeink ismét ze­neszóval, kisérve a reggeli fogadó bi­zottságtól, kimentek a vasúti állo­másra és sok hálálkodás és köszönet után szives búcsút véve, a viszontlá­tás reményében elutaztak Kassára. — Az eperjesi tanulók számszerint 18-an négy tanárral d. u. 3/*3 órakor Kassa felől érkeztek s a gyártelepi állomás­nál szállottak le. A város nevében itt ifj. Meczner Gyula polgármester­helyettes, Pilisy Béla ralkapitány és Bogyay Béla közig, tanácsos, a főgimnázium részéről pedig több tanár s az ifjúságnak zenével kivo­nult nagy csapatja várta az érke­zőket, akiket kiszálláskor ifj. Meczner Gyula üdvözölt. Habár az eső sűrűn szitált, az eperjesiek a bejövetel után még délután kimentek Széphalomra, ahonnan visszajövet a Magyar Ki­rályban vendégelték meg őket. Va­csora után mindnyájan szinházba mentek, ahol Kurucz Fej a Dávid-ot adták. A tanárok, a polgármester pá­holyából, az ifjúság pedig a részükre külön fentartott helyről nézték végig a remek előadást. Az eperjesiek más­nap délelőtt megnézték Borsit, majd visszajőve ebéd után Sárospatakra utaztak. hírek. Gondolatok elmúlt napokról. — május 20. Martinique és St.-Vincent szigetek szörnyű pusztulása, ezer és ezer sze­rencsétlen embertársunk váratlan és iszonyú megsemmisülése mély megille­tődéssel, őszinte fájdalommal töltheti el szivünket, lelkünket. Önkénytelenül eszünkbe jutnak a legrégibb magyar nyelvemléknek a »Halotti beszédnek« szomorú lemondással hangzó szavai, hogy tehetetlen, gyarló lények »isa pur és chomuv vogyunk.« Tökéletese­dünk, tökéletesedünk, mindegyre kö­zelebb és közelebb jutunk Alkotónk­hoz, ki saját képmására teremtett meg bennünket, de hiába, nagyon sok dolog van e világon, melynek okát és okozatát még ma sem tudjuk és talán nem is fogjuk megtudni soha de soha; mert a tudás fáját megizlclték ugyan legelső őseink, de a halhatatlanság fájától elűzte őket a kegyetlen Cherub lángpallosa, Pedig a természet Urának végtelen alkotásait, azoknak tünemé­nyeit, jelenségeit, rendjét és okait tel­jesen megismerni határtalan időre volna szükségünk. De igyf... Mikor é'tünk oly rövid . . . e tüneménynek okai bizony kifiirkészhetetlenek . . . De ezért még sem szabad kétségbe esnünk! . . . Hiszen — homo quod rationis est particeps — facile totius vitae cursum videt, ad eamque degendam praeparat rés nrcessarias — mondja Cicero — az ember eszes lény, előre­látja a következményeket, a jelen ese­ményekkel a jövőt egybevetheti-füzheti: könnyen áttekinthet az életnek egész folyamán és előre megszerezheti a fentartására szükséges kellékeket. Szó­val küzdhet, fáradhat, vesződhet, nél­külözhet, akkor bizhat és remélhet, hogy kikerülheti majd az egyes veszé­lyeket . . . Sok is a veszély, nagy is a ve­szély, mely manapság úgy az egyes embert, mint az egész emberiséget Dámoklesz kardjaként folytonosan fe­nyegeti. Hiszen az emberi társadalom sem más, mint egy soha ki nem alvó vulkán, melynek gyomrában egyes izzó elemek folyton, szüntelenül működnek, háborognak, forronganak . . . A kereskedelem és ipar, a gazda­sági viszonyok és az általános pan- gás-nak napjaiban a létért való iga­zán nehéz küzdelem és az erőn fe­lül való küzdelem dacára is általános nyomor és a velejáró bajok fokozato­son roncsolják le a vallás és erkölcs sorompóit. O tempóra, o mores! Bi- zonv szánalomra méltó e romlott kor, melynek vallása, erkölcse csak ily vé­kony s gyenge hajszálon függ. Mert még a nyomor és sanyaruság képe sem volna oly annyira kirívó, ha erő­sebb és szilárdabb volna a hit és er­kölcsösebb az érzés embertársainknak a szivében. Napról, napra mindinkább kénytelenek leszünk belátni, hogy sok­kal nagyobb súlyt kellene fektetni az ifjabb generáció valláserkölcsi nevelé­sére. Az elmúlt héten tartott »Szociál- pedágógiai értekezlet« Teleki Sándor gróf, a filantróp és hazaszerető or- szággyűlési képviselő elnöklete alatt elhatározta, hogy széleskörű mozgal­mat indít a társadalomnak, mint ak­tiv tényezőnek, a nevelés munkájába leendő bevonása érdekében. Igaza van a nemesszivű grófnak és az értekez­letnek. Nem szabad minden terhet csak a nemzet napszámosaira, a nemzeti művelődés vasszorgalmu munkásaira, a tanító emberekre rakni, mert a túl­terheltség alatt utóvégre — hacsak a köztük és a társadalom közt leendő szoros kontaktus támaszuk nem lesz — lefognak roskadni. Hiába 1 Nem tel­jes a tanító munkája addig, mig csak a gyermek érzés- és gondolatvilágát nemesítjük és a felnőttek szellemi éber­ségének a fejlesztését figyelmen kivűl hagyjuk. Igen, a felnőtt nép ébersé­gére is sokkai nagyobb súlyt kellene fektetnie mindazoknak, kiknek a haza és embertársaik jóléte csak némileg is szivén fekszik. A fővárosban néhány év óta mű­ködik is már egy lelkes kis csapat, mely céljául tűzte ki, hogy polgártár­saink mindazoknak, kik ennek hiányát érzik, alkalmat nyújt azon szép és hasznos dolgok elsajátítására, melyet tőlük a sors és a mostoha viszonyok megtagadtak. E lelkes kis csapat nagy­részt filozófusokból áll. Ezekről irta annak idején dr. Bodnár Zsigmond egyetemi tanár, az erkölcsi törvény alapvonalainak (szép, jó és igaz egy­ségének) felfedezője: »Némi megdöb­benéssel fogadta a közönség, hogy az egyetemnek is vannak szociálista hall­gatói. A jogász képviselte őket a kon­gresszuson, a szociálista gyűlésen, de a legtöbben bölcsészethallgatók. Úgy is illik; mert koruk érzésének, gondol­kodásának a bölcsészethallgatók ren­desen a legigazabb kifejezői. A ki a jogra megy, inkább a kenyérkereset áll előtte; a bölcsészeti karon azon­ban sok oly iíjura akadunk, akik el­méletileg is keresik az igazságot « Ezek az igazságkereső ifjak csak­hamar arra a szomorú tapasztalatra jutottak, hogy a »szabadság, egyenlő­ség és testvériség« szentháromsága még mindig nem egész közös tulajdon e drága hazában. Felkeresték tehát a szellemi táplálók hiányában szenvedő testvéreket, hogy gyógyító irt vigyenek sajongó sebeikre, hogy az ifjabb Pub­lius Cornelius Scipo, Afrika meghódí­tója szerint: effrenatos homines in gyrum rationis et doctrinae duci opor- tere, ut perspicerent rerum humánomra imbecillitatem varictatemque fortunae — az elkeseredett embereket a mű­veltség és tudomány körébe vigyék, hogy ez által a földi dolgok gyarló voltát és a szerencse forgandóságát átláthassák, hogy megosztva velük testvériesen azt, mit tőlük a mostoha viszonyok megtagadtak, a bizalmát és reményét vesztette elcsüggedett népet a sorssal és a társadalommal kibékítsék. A tömeges kivándorlások és sztrájkok idejében a lelkes kis csa­pat sziszifuszi munkáját azonban esik csekély siker jutalmazta, De nem csüg­gedett. Akciójába belevonta a főváros inteligensebb elemeit is. És csakhamar irók, tudósok, művészek sorakoztak a megkezdett hazafias munkához, fölke­resték a még műveletlenebb munkás- osztály ezreit és ismeretterjesztő nép­szerű előadásaikkal nagy szolgálatot tettek úgy nékik, mint édes hazánknak s az egész emberi társadalomnak. A kicsi kezdetből nagy irányú mozgalom fejlődött. A »Nemzeti Szövetség« a »Szabad Lyceum« hívei széles irány­ban teszik ma már megközelíthetővé a magasabb műveltséget mindazoknak a számára, akiknek életviszonyaik ezt különben meg nem engednék. Öröm­mel olvastam, hogy a »Szociálpeda- gógial értekezlet« is e nemes cél szol­gálatába szegődött, mikor e napokban elhatározta, hogy az angol és ameri­kai »University Extension« mintájára a társadalom minden aktiv tényezőit e közérdekű munkára szólítja. Vajha vár­megyénk inteligensebb elemei is sorom­póba állanának, hogy erejükhöz ké­pest kivegyék részüket a hazafias mun­kából, hiszen a mi polgártársainkra is ráférne néhány ilyen ismeretterjesztő előadás és hiszen mi is arra kérjük a nemes gróffal a mindenható I tent: »Tedd jobbá, nemesebbé, erősebbé Magyarországot és az egész emberisé­get!« Vajha mielőbb megérnők a szebb és jobb kort, mely után buzgó imád- ság epedez százezrek ajakán! Woisz Jenő. — Ötvenegy év. Nagy idő — szép idő. Több, mint egy emberöltő. A A jelen esetben pedig, midőn egy messzeföldön párját ritkító, minden tekintetben mintaszerű szívben lélek­ben egyaránt magyar tanítónak a népnevelés terén ötvenegy év folyá­sán csüggedotlen és megszakítás nél­kül folytonos működését jelenti: azt hisszük hogy az a betöltölt ötvenegy esztendő olyan adomány az élet iste­nétől a minővel nagyritkán csak az ő kegyeltjeit tünteti ki. Kitünteti pedig azért, hogy újabb élőpéldát nemes cáfolatot teremtsen annak a megrögzött mondásnak ellenében, hogy „Quem Di odere, paedagogum fecere“ kit az istenek meggyülöltek tanítóvá teremtettek. Csongrádvárme- gyében a szőke Tisza kanyargós partján fekvő Mindszent községnek 10,000 főnyi törzsökös magyar lakos­sága, lélekemelő szép ünnepet ült

Next

/
Oldalképek
Tartalom