Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)
1902-01-19 / 3. szám
1902. január 19. I. Melléklet a „Zemplén41 3. számához. a g'mnáziom ott egy erős bástya lett volna ,bi zonyos Aspirációk terjedése ellen — a magyar szónak és a magyar hazafias szellem terjedésének pedig csak tágabb tért nyitott volna 1 (Ungvár.) Thomán Dávid dr. Zsidó gimnáziomok. — Válaszul Klein Simon dr. urnák. — A „Zemplén“ múlt heti számában Klein Simon dr. a fenti cim alatt keservesen panaszkodik, hogy a budapesti zsidók gimnáziomot akarnak alapítani. Ezt ő lehetetlennek mondja s el nem tudja képzelni, hogy hiisorsosai ily hazafiatlan, (!) antiszemita (\\) dolgot tudnának művelni. Budapest müveit és felvilágosult zsidóságát már évek óta foglalkoztatja egy gimnáziom létesítésének a kérdése. (Középiskola felállítására két, 800,000 koronára rugó alapítványt fogadott el.) Belátja, hogy legfőbb ideje, hogy a zsidók is állítsanak középiskolákat, melyekben, természetesen keresztény tanulók is, csak úgy találjanak helyet, mint a zsidó tanulók. Azaz pardon I nem úgy, mert a zsidó tanulókat sok felekezeti középiskolába csak kettős tandíj fizetése mellett veszik föl, a zsidó középiskolába pedig a keresztény fiuk ugyanolyan föltételek mellett juthatnak majd, mint a zsidó tanulók. A keresztény felekezetek akkor rótták le adósságukat a magyar kultúra iránt, mikor középiskoláikat felállították. A zsidók akkor nem állíthattak középiskolákat, mert azt meg sem engedték volna nekik. Csak tűrt lakók voltak és felekezetszámba nem mentek. Most legelső sorban a pesti zsidó hitközség készül legalább részben leróni tartozását a felekezetek, az állam és a kultúra iránt. S ime előáll cikkíró és epés szenvedőmmel hangoztatja, világgá kürtöli, hogy a buda- nesti zsidók hazafiatlan, sőt antiszemita dolgot müveinek, mikor a középiskolák tulzsu- oltsága miatt szükségessé vált gimnáziomet étesitenek ! Igaz ugyan, hogy ily fontos, az egész orszá- ot érdeklő ügyben a vidéki hangokat is elol- assák, de a mérleget egy cseppet sem hillen- k el: azonban hát a hang csak hang marad s ott a vidéken cikkíró „hangjai,“ (értsd: cik- fi) talán találnak némi visszhangra, eljutnak a i ásodik, harmadik szomszédba, a paphoz, a gyzőhöz és ezek mint a „földi szerzeményein“ Ián épülnek is. De az ember nőni nem engedi és közbe kfált csendesitően, felvilágosítva. Egész határozottan tudjuk — és azt a fővárosban mdgjeleuő „Egyenlőség“ cimü irányadó, felekezetrlap is már többször irta — hogy a pesti zsidó hitközség vezérférfiai szükségesnek, üdvösnek vallják a felállítandó zsidó középiskolát, hol nehány száz zsidó és keresztény tanuló alapos oktatásban fog részesittetni. „Ily hazafiatlan intézetet nem szabad is- tápolnuk“ I — kiált fel mérgében cikkíró. E vészriadó már arra sem érdemes, hogy komolyan vegye az ember. A vallás- és közoktatási miniszter évi jelentésében mindig kiemeli azt a nagy missziót, melyet a zsidó elemi népiskolák a magyarság tekintetében felmutatnak, a zsidó népiskola az exponált tótnemzetiségi vidéken is a magyarságnak és hazafiságnak egyik számottevő képviselője. Ily szellemben fog működni bizonyára a létesítendő gimnáziom is. Csak nem gondolja cikkíró, hogy ott államellenes tanokat fognak hirdetni ? A pesti zsidó hitközség akarja is, fel is állítja a gimnáziomot s adja Isten, hogy az ország más vidékén is létesüljön ilyen intézet. Ha az ország 65,000 unitáriusa képes egy papnevelő-intézetet és két gimnáziomot fenntartani-, miért ne létesíthetne a közel egy milliónyi zsidóság 3—4 gimnáziomot ? A mit a cikkíró Herz Fülöp alapítványáról és a liptószentmiklósi zsidó gimnáziom ügyéről állít, az valóban szót sem érdemel. H. nem koplalt és uriasan öltözködött, (KI. dr. cikkíró ur azt mondja, hogy csak egy alsó nadrágja volt!) De ha a hagyományozás a legpiszkosabb uzsorástól származott volna is, azt a liptószent- miklósiaknak cl kellett volna fogadniok, mert az bizonyára bűnös lelkét akarná ily jó tettel megváltani. S honnan tudja cikkíró, hogy a poprádiak_öriiltek, hogy H. nem náluk halt meg és hogy nem fogadták volna el a hagyományt? Ez állítás csak cikkíró egyéni véleménye lehet. Abban pedig Tamás vagyok — mert cikkíró abban is rosszul van informálva, hogy tízszeres fizetésért (mint a mennyit felajánlottak) sem fogadna el tanári állást a liptószentmiklósi zsidó gimnáziomban. Hisz e gimnáziom ügye még sohasem volt oly stádiomban, hogy már tanárokról kellett volna gondoskodni s igy mitsem ajánlhattak fel fizetésül, ennek tízszereséért pedig bizony én sem mennék Liptó- Szt.-Miklósra tanítani. (In paranthesi megjegyzem, hogy e gimnáziom, úgy látszik, nem is fog létesülni, mert a Herz-féle hagyaték kamatai nem futják a tervezett középiskola költségeire, minélfogva, az állami subvenciónak túlságos nagynak kellene lennie.) Azután mily gúnyolódással ir cikkíró' a zsidó rabbi-szemináriomról, a magyar müveit zsidóság e büszkeségéről és elsőrangú kulturin- tézetéről, mely már annyi derék zsidó papot nevelt a hazának ! Úgy veszem észre, hogy cikkíró nagyon unatkozhatik falun és unalmának sötét felhőit akarja eloszlatni elmefuttaásaival. Mert mi másnak, mint gyeplőeresztett elmefulasztásnak az eredménye pl. a „Zemplén“ egyik utóbbi számában megjelent „Falun“ oimü cikkének eme kiszakított része : „Ha (a falu tanácsnak zsidó tagjai) re bene gesta a falu házából távoztukban a mestergerendára felakasztott 10—12 méter hosszú kolbászra pislantauak a szent héberek, úgy bizonyára azon a helyen az egész gojságot óhajtanák lógni.“ De elég lesz. Eszemágában sincs K. úrral veszekedni. Nem a magamfajta dereshaju embernek való az. De felháborított, hogy egy újságíró ember -- ki véletlenül zsidó is — hogyan építhet minden fundamentom nélkül házat a hangzatos frázisoknak, az alapnélküli jajgatásnak, gúnyolódásnak, melylyel mélyen sérti a felvilágosult zsidó melylyel édes ház számát egygyel sz Dixi et salva A ai Levelezés. Ág-CsornyA, jan. 14-ón. — Válasz a sztropkai levélre. — Sztropkó községből jön a hadüzenet! A kiüldözés vésztjelző sípja! Trombitának azért nem tartom, mert nem jut el messzire a hangja! Vájjon igy fújna e az a sztropkai úri ember akkor is, ha úgy hamarosan egy kis tatár invázió — avagy muszka hadjárat fenyegetné édes, drága hazánkat, azt az édes földet, melynek talán tiz lakója sem beszél úgy, mint az a bizonyos sztropkai úr?! Ugy-e bár, akkor azt mondaná a zsidónak : „te csak maradj itt, vigyázni fogsz a jószágomra, pénzemre (ha ugyan van) addig, mig én csatározni fogok tatárral, muszkával, bengálival, indussal“ . . . Ugyan t. Felvidéki ur (N° 2 — szerk.) hány zsidót tudna előszámlálni, ki szántszándékkal tette tönkre szomszédját?! Azért, mert ama pár ezer közt egykettő akad az uzsorás fajtából: hát már az egész felvidéki kazárságot akarja földönfutóvá tétetni ?* Hiszen ha ezek nincsenek, ki tartja fenn a kereskedelem éltető ereit? Tisztelettel kérdem: talán ön és az önhöz hasonló gondolkozású kortársak ? Hát t. Felvidéki uram, nem tudja azt, hogy a hány országból még a zsidók kiűzettek, mindenütt tönkre ment a kereskedelem, utána pedig a politika, tudomány és az egész hatalom. Ha jobban gondolkoznék a felett, tudhatná, hogy nem a zsidók okai az Amerikába való tömeges kivándorlásnak, hanem a külömböző hitel, pénz- meg efféle intézetek, melyekhez még a fogyasztási szövetkezetek is társulnak. A dedukcióra múltkori fejtegetésemben eléggé világosan figyelmeztettem. A felvidéki vármegyékben azelőtt úgy volt, hogy elment világgá a családfő kenyeret és pénzt keresni, azalatt pedig a zsidó korcsmáros és kereskedő hitelezett — akár évek hosszú során át. Megtehette, mert kevéssel beéri és leleményes lévén sok mindenféle de mindig becsületes mellék- kereseti ágon szerezte be a szükségleteit. Várhatott. Manapság az egyesületek és szövetkezetek nem várnak, mert nem várhatnak! Három hónapon túl, ha nincsen fedezet, eladják a házat, földet, tehenet, mindent. A licitáción pedig megjelenhetik a zsidó is a törvény értelmében. Hát ilyenkor aztán a zsidó is jut egy kis darabkához. Rósz néven veszi ezt tőlük? Ők is akarnak élni, ők is fizetnek adót, ők is adnak katonát a hazának, ők is jó, derék, igaz. hű honfiak!! Szeretem, végtelenül szeretem, bálványozom édes magyar hazámat, melynek földjében ha feküdni fogok, áldani fogom azt a rögöt is, * Felvidéki ilyet som nem gondolt, som nem irt, — következésképp azt az egész dedukciót is, a mi itt következett a ,válaszbans-ban és nagyon is eltér a válasz tárgyától, nemcsak térbeli okok, de szerkosztöi felelősségünk órzetónól fogva la tisztelettel elhagytuk. Szerk. Eötvös Károly Sárospatakon. — A .Zemplén" eredeti tárcája. — Sárospatak, a magyar vallásos és politikai szabadság történetében dicső szerepet játszott Rákóczi-család fészke, a nemzeti művelődés terén majdnem 400 év óta hatalmas fénynyel világitó főiskolájával — szent kötelességet érzett magában arra, hogy az 1848—49-iki szabadság- harc dicső vezetőjét, szervezőjét, a nemzeti becsület megvédelmezőjét, Kossuth Lajost, úgyis mint a főiskola egykori növendékét, emlékszoborral tisztelje meg, mely a késő utókorban is hirdesse az ifjú muzsaseregnek: ki volt és mit tett- Kossuth Lajos! E szobor költségeinek fedezésére a sárospotaki Kossuth-szobor-bizottság f. hó 12-én nagyszabású emlékünnepet és mulatságot rendezett, melyre a közel és távol vidékről meghívta Kossuth nevének tisztelőit s a főiskola tanárait. De a nemes cél mellett a leghatalmasabb vonzóerőt kétségkívül Eötvös Károly országos képviselő, a hires kriminálista s kitűnő magyar iró megjelenésének és előadásának hire képezte a közönségre nézve. Eötvös Károly, ki Ballagi Géza országos képviselőnk fölkérésére szives készséggel ígérte meg a pataki Kossuth-ünnepsógen való közreműködését, f. hó 12-én a déli gyorsvonattal érkezett Sárospatakra Ballagi Géza képviselő, Perl Soma ügyvédő s Mezei Ernő hírlapíró társaságában. A vasúti állomásnál a kiváló vendéget nagy közönség várta, s a mint a vasúti kocsiból kilépett, a rendező-bizottság nevében Radácsi György végrehajtó-bizottsági elnök üdvözölte meleg „Istenhozott“-tal őszinte örömé nek adván kifejezést a felett, hogy Eötvöst Patakon tisztelheti. Eötvös válasza után a vendégek a zászlókkal feldíszített Rákóczi-utcán át bevonultak a városba, Debreczeni Bertalan főiskolai jogigazgató vendégszerető házához, a hol ebéd várta Eötvöst, a vele érkezett vendégeket s a végrehajtó-bizottság tagjait. Az emlékünnep délután 3 órakor kezdődött a főiskolai imateremben, a mely erre az alkalomra zsúfolásig megtelt előkelő díszes közönséggel. Jelenvolt Sárospatak egész intelligon- ciája, politikai és felekezeti külömbség nélkül, eljöttekjtöbben Sátoralja-Ujhelyből is (ott láttuk Matolai Etelét, id. Meczner Gyulát, id. Bajusz Józsefet, Benedek Jánost sib.) és sokan a közeli és távoli vidékről, a 3—4 ik vármegyéből is. Eötvöst, midőn a terembe lépett, zajosan meg- éjenezte a közönség. A taps és éljenzés lecsi- lapulása után a főiskolai lfj. zenekar rázendítette a Hunyadi-indulót, de a lelkes közönség kívánatéra előadását még egy másik darabbal is meg kellett toldania, — ezután Lengyel Endre dr., a szobor-bizottság ősz elnöke, lépett az emelvényre s olvasta fei elnöki megnyitó beszédét. melynek különösen befejező részlete — Kossuth apotheosisa — mélyen megragadta és szinte könyekro fakasztotta az egész hallgatóságot. A főiskolai énekkar Kossuth-indulója után következett az ünnepség fénypontja. Eötvös Káiply szabad előadása Kossuthról, a turini szent remetéről s az ő történelmi nagyságáról. Eötvös állva, szabadon, természetes könnyedséggel s mindamellett művészi szépséggel és szabatossággal beszélt; azt a kérdést fejtegette: miben látja ő Kossuth Lajos igazi nagyságát? s előadta, hogy ezt a kérdést 1893-ban Turin- ban tett látogatása alkalmával a kormányzó előtt is kifejtette. Szerinte Kossuth igazi nagysága abban rejlik, hogy ő 1848-ban megragadta az alkalmat — a mit nagyapáink 1741-ben és 1790-ben sokkal kedvezőbb körülmények közt elmulasztottak megtenni, — hogy Magyarország elidegeníthetetlen jogát a nemzeti önálláshoz nemzeti szabadsághoz Ausztriával és a Habs- burg-házzal szemben visszaszerezze. A többi — az egész népnek az alkotmány sáncai közé való fölvétele, a jogegyenlőség kimondása, a nemzeti becsület megvédelmezése az álnok támadással szemben — mind csak másodrendű érdeme Kossuthnak. Miután Kossuth nagyságának alapját kifejtette, emlékének ápolására, kegyeletes megőrzésére buzdított minden magyar embert, s e célból szive legmelegebb óhajtását fejezte ki a sárospataki Kossuth-szobor létrejötte iránt. Eötvösnek körülbelől 3A óráig tartó előadását a közönség mindvégigfeszült figyelemmel hallgatta, úgy szólván minden szavát leikébe szívta; egyes fontosabb, tartalmasabb kijelentéseinél hatalmas éljenzés és tapsvihar zúgott fel, s előadásának befejezése után az egész közönség felállt s percekig tapsolta és éljenezte a ragyogó tollú, ékes szavú s a nemzeti szabadságért ifjúi hévvel lángoló szónokot,
