Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-09-08 / 36. szám
Sátoralja-Ujhely, 1901. szeptember 8. 36. (2124.) Harminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉ NT-VÁHMEGYE KÖZÖNSÉGÉBE ÉS A ZEMPLÉN-YÁRMEGYEI „TANITÖ-EGYESÜLET^-NEK HIVATALOS LAPJA. megjilenie: rMUnsrjdzeust K HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fiU. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Erzsébet. Sátoralja-Újhely, szept. 10. (Sr.) A legkiáltóbb fájdalom jajszavának ez az akkordja reszketteté meg, most három éve, magyar hazánk ege alját Kárpátoktól—Adriáig: „Erzsébet királyné, kinek szive mindenkor a lelkesedés lángjával, égett magyar nemzetünk szeretetétől, nincs többé!“ Ez a megrázó hir repült akkor cikázó villámként szerte e hazában. Embernek sem nevezhető egy szörnyeteg oltotta ki orgyi- lokkal a legnemesebb életet. És a mi hőn szeretett királynénk, az a sokat szenvedett legjobb lélek, nincs többé. A legnemesebb szív, mely annyi szeretetet rejtett magában, nem dobog többé! Az emberi kebel legmagasztosabb érzete, a kegyelet, szólaltat meg a szept. 10. alkalkalmából. Mert bármily rohamosan száll is az idő, kegyeletünk Őiránta nem mulhatik el, mig egy magyar lélek fog dobogni ezen a földön. A nemzeti kegyelet, a „sanda memoria,“ mely a síron túl is tart, hoz össze bennünket minden esztendőben szept. hó 10-én, ama rettenetes nap évfordulóján, hogy lerójjuk mártírhalált halt Erzsébet királynénk iránt a kegyelet szent tartozását, a mivel az Ő emléke iránt mindétig tartozunk. A hazafiúi kegyelet legszentebb érzései vezérelnek bennünket. Vezérel bennünket a vágy, hogy hálás szívvel emlékezzünk meg szeretett királynénkról, kinek lánglelke immár három éve szállt el porhüveléből az örök halhatatlanság régiójába. Vezérel bennünket a vágy, főképp pedig az a forró kívánság, hogy képzeletünkben visszaszállva az elmúlt idők eseményeire, védőangyalunk tragikus halálára: a kegyelet koszorúját Ő előtte tiszteletünk magas piedesztáljára letegyük mély megilletődéssel. Az egész országban mindenütt az Erzsébet királyné emlékezetének szentelnek ünnepet a f. hó 10-ik napján. Az Ö dicső, TARGA. V ihar felhők. Megfürödtem az örömökben, Mikor tebenned gyönyörködtem, S szivedben uj világot látva Felcsillant jövőm boldogsága. És, most, hogy szivem bútól vérzik, És, viharfelhők szántják végig, S elborul jövőm szemhatára: Még fürdőm lelked sugarába. (Ungvár.) Vidor Marci. Jt fii oláh diák. (Történeti korrajz a szabadságharc idejéből.) Irta: Zombori Gedő. II. A ki Hunyad, Alsó-Fehér vármegyék és a Hátszeg vidékét beutazta, igazat ad nekem, hogy e bércvilág sziklacsoportulatai sokkal szebbek, völgyei gazdagabbak, őserdői illatosabbak, mint Helvécia hótakarta bércei s Provánsz daltelt mezői, csak nincsenek, a mik a svájci tájak nagy neve hangzik akkor szerte a hazában. Hisz’ a nemzeti kegyelet Kárpátoktól Adriáig, vármegyénkben is Csertésztől Kesz- nyétenig, ünneppé avatta ezt a halálnapot. Városunk is, mely a dicsőségben és küzdelmekben gazdag korszak emlékeit hű szívvel őrzi, a kegyeletnek és hálának fokozott érzéseivel fog ünnepelni ezen az évforduló napon. És érezni fogjuk és érezzük is mindany- nyian, hogy megdicsőült királynénk él és lát. Erzsébet — igen is — lélekben közöttünk van és látja szeretett hazánkat az erősödés állapotában, a virágzás utján. Látja a dicsőséges korszak magasztos eszméinek gyümölcseit: a népszabadságot, a tudománynak, a művészetnek, az iparnak és kereskedelemnek fejlődését, haladását, felvirágzását. Látja a magyar nemzeti állam megerősödését. És mi hálától duzzadó szívvel fordulunk a Gondviselés felé, ki Erzsébet királyasszonyunk, a magyar nemzet földi pátrónája jóságából nemzetünknek mindezeket megérni engedte! A magyar nemzet fájdalmát csak egy fájdalom, csak egy szívnek a keserve múlhatja fölül: a magyar királyé, az agg királyé, kinek az a végzetes esemény a fájdalom legélesebb karmaival hasogatja népeit szerető szivét. Van-e ír, mely enyhet adjon a sok, a nagy csapások súlyától olyannyira meggyötört királyi szívnek ? , . . Ezt a mérhetetlen nagy gyötrelmet csak Istennek véghetetlen irgalma gyógyíthatja meg. Vigaszt és enyhülést a fájdalom gyászos napjaiban csak a vallás és tántorithat- lan hit adhat Őneki is . . . De mi is hozzájárulhatunk, hogy némiképp enyhitsünk királyunk fájdalmán. Felséges királyunk méltán számíthat népeinek osztatlan szeretetére és a lelkekben hőn átérzett részvétére. Méltán számíthat, hogy népeinek minden igyekezete abban fog összpontosúlni, hogy legmélyebb hódoszépségét kiegészítik, nincsenek tavak a bércek lábainál. Á Zsunk és Blezseny közt emelkedő hegylánc egyik fennsíkján, omló zuhatag fölött, a mely az ott eredő Fehér-Kőrös egyik ágát képezi, keskeny utón egy halvány ifjú halad fölfelé. Dúlt arca, sebes léptei izgatottságot árulnak el. — Nem, nem akarják elhinni, hogy e nép már szabad. Földesur nem parancsol, a zsarnokság igája darabokra törve! ... És ha e népet, a mint ők mondják, ismét vissza akarnák taszítani a régi szolgaságba ?! . . . Lehetetlen, lehetetlen ! Nem, nem! Ismerem a magyart. Nem veszi vissza soha a mit egyszer adott! Ne lázit- sátok a forrongó vért! . . . A rengeteg fái közt zúgott a szél, a zuhatag leomló cseppjei, mint ágyuk hangjai moraj- lottak a mélységben, a völgyekből a sorozás elől menekülő, a felkelésre gyülekező mócok vad ordítása hallatszott ... Az ifjú homlokán hideg verejték gyöngyözött. — Szerencsétlen, elámított nép 1 Azt mondják, készülj harcra a király nevében, pedig a király esküdött meg a magyar alkotmányra, szabadságra és az ő hadai fognak összetörni téged. Sietnem kell! Még tán nem késő ?! E percben bűvös hang zendül meg fölötte. A népdal oly lágyan, olvadékonyan járja be a hegyek csendjét, hogy megrendült az ifjú szivének minden idege. Lázasan pillantott oda Az erdő koszorújából kiemelkedő bérc tetején egy lattal tekintsenek fel trónjához s a legtörhetetlenebb lojalitás lángérzelmeivel vegyék körül uralkodása napjait, hogy feledtessék, hogy enyhítsék a kimodhatatlan fájdalmakat, a mik oly gyors egymásutánban, s oly rettenetes alakban súlyosodnak királyi szivére. Zokogjuk el fájdalmunkat a Mindenhatónak. Fordítsuk tekintetünket Magyarország Nagyasszonyához! Zendüljön meg a népek millióinak ajakén a forró könyörgés: — Áldd meg Istenünk, vigasztald meg felséges királyunkat és az uralkodó családot. Szüntesd meg a szomorúság, a rémület napjait, s vezess minket, mindenikünket, a testvériség, a béke, a megelégedés, a boldogság kikötőjébe. Kapunyitáskor. Sátoralja-Ujhely, szept 5. Magyarország közvéleményét teljes erővel a választási harcok kötik le. Az egész ország figyelme az országgyűlés felé terelődik, melynek tagjai néhány nap múlva szerte széjjel mennek az országba és megkezdődik az ádáz választási küzdelem. A politikusok napról-napra nézik az esélyeket, hol és merre fognak Magyarország parlamenti mappáján fogyni vagy szaporodni a pirossal vagy zölddel festett körzetek. És ebben az ideges helyzetben néhány napra mégis leköti figyelmünket az iskola. Mert mindenütt az országban megnyílnak, vagy megnyíltak az iskolák szent hajlékai, hogy belépjenek azokba az iskolás gyermekek : tanulni honszeretetet és istenfélelmet. A szülő, ki egész nap gondozta gyermekét, örömmel bocsátja el oda kisdedét, hiszen az iskola most magára veszi az ő felelősségének nagy részét, súlyos terheit s jól tudja, hogy a mi magas polcot elér majd gyermeke, annak alapját most a népiskola rakja le — a hol a néptanítók annyi nemes idealizmussal cseppegtetik be a tudást, a haza- szeretetet és az istenfélelmet — a gyermekekbe, kik nem is az övéik, hanem a hazáéi. Mert nemcsak a szülők, de a haza bízza rájuk gyermekeit. Mióta a népiskolát a müeszményileg szép leány állott. Aranyló szőke fürtéit körülfolyta a lemenő napsugár koszorúval ; drága kövek csillogtak a mellet fedő ümeg hímzése között, a művészien szőtt selyem kat- rincán alól piros bársonycipők tűntek elő. Az ifjú egy percig elbűvölten állott és hallgatta a dalt, melynek varázs zengése betölté a zajtalan vadont. Nőm, nem a büszke zsarnokó, Tiétek oh rurnuny nép, itt e föld. Szent vérét nagy őseidnek. Jaj I hányszor itta már e bérc, o völgy. Ki ádáz szolgaságban élsz, Te egykor hős, most megalázott nép 1 Nem hallód é Hóra a hős És Kloska bosszút kérő szellemét? Az idő int, irtsd ki most Utolsó Ízig a vandal magyart! Véged, ha most is gyáva lóssz, Apád, világ, az Isten megtagad !* Megismerte, a szép Albini Flóra volt, a dúsgazdag blezsenyi pópa leánya, a kit ő úgy szeretett, s a kit a ,világszépjé“nek hivott a havasi nép. Lázasan, emberfölötti erővel kúszott az ifjú a leány felé a bérctetőre fel. Végre felért. Oda lépett a leány elé s a szerelem, a szenvedelem izzó hevével ölelte át. — Most már enyém leszesz! A csábítóan szép leány mosolyogva szólt: * Hú fordítása a lázitó oláh indulónak, a melylyol a lázadók harcba indultak. Z. ÜT -A. Zemplén mai ssróraa ttz oldal.
