Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1901-08-25 / 34. szám

nyelv és egymáséhoz vert fegyverük, paj­zsuk zaját kezdette meghallani a körülöt­tük levő világ. És az a fenséges epopéja, a mely utánuk következett, hősökkel, minők Vö­rösmarty, Petőfi, Arany, Széchenyi, Kos­suth és Deák — ez az epopéja készen kapta a maga invokációját: a lelkeket, a vitézeket, a tettrevalóságot, a hívőket egy­aránt. Kazinczy és társai ott feküsznek ab­ban az árokban, a melyen keresztül jut­hatott el a magyar nemzet az uj élet vá­rába, a modern nemzetek versenyébe — nemzetnek. Ott feküsznek: az ő testük töltötte meg az árkot, hogy az uj, a sze­rencsésebb, nagyobb, de nem érdemesebb nemzedék keresztül roboghasson rajtok s elvegye az ő munkájok és a saját küzdel­meik a diadalát. És a sas repül újra. Szárnya csattog az éterben. Szeme a uapba néz. És repü­lése az emberek ámulatára újra méltó! A magyar nemzet titáni harcok, mitológiai szenvedések után, melyhez Kazinczy és társai ásták és csiszolták ki fegyvereit, lelkét és isteni nyelvét: ez a nemzet visszahódítván magának elveszett hazáját, tekintetét a világhistóriára szegzi ismét, merészen néz a müveit nemzetek verse­nyére, mert eljutott oda, hogy szerepet kérjen magának benne. A sas repül újra. Szárnyáyal lelke­sedésünk verdesi a levegőt. Tolla fénylik a napban. De dicső és merész röptében vissza-visszauéz s erejének és tolla díszé­nek teljességében érezvén magát, gyö­nyörrel áll meg szeme e fejedelmi váro­son, a mely forgónak kalapjára tűzte egyik elhullott tollát a sasnak. Hadd dicsőítem én hát e várost, a a mely az érdemest ünnepli, megjelölvén a helyet, a melyen egykor vendégül be­tért és megpihent Kazinczy Ferenc. E nemes és dicső városnak kettős hagyománya ragyog e mai cselekedetében. Először is a kuruc lélek, melyet gyerme­kei ápolnak. Senkise értsen félre. A kuruc lélek alatt én nem napi politikai érzületet vagy irányt kívánok érteni, hanem azt a nem­zeti szellemet, a mely nélkül egy nemzet sem élhet, egy nemzet se remélhet nagy­ságot. Ilyen értelemben, ha fölteuném azt a kérdést, hogy ebben a pillanatban rajtam és a kassaiakon kívül ki a legnagyobb kuruc ezeu a világon : az igazsághoz híven azt kellene felelnem, hogy a legnagyobb kuruc mi rajtunk kívül, a kik itt szemben zálogba adta Klobusiczky Ferencnek, a ki új adományképp Leopold királytól nyerte birto­kul. — 1705-ben az abariak rósz fát tettek a tűzre ; ugyanis, hogy a király kegyébe jussanak, a községökben éjszakázott Rákóczi-katonákat toppal meggyilkolták, a mi miatt Rákóczi halál­büntetést mondott fejökre. — 1780-ban, Rákóczi- jogon, Aspremont grófra, a Rákóczi Ilona herceg­asszony férjére szállott. — Ma nagybirtokosok ottan, s pedig Rákóczi jogon, a Széchenyi gró- lok, továbbá a Lónyay grófok. Emlitésre méltó dűlőinek nevei: Felső-, Kis-Abara, Alsó-Kis-Abara, Kis-Abara (külön) Tófeneksor, Temetősor, Dobik, Gecsi, Ba- bocska, Hamuszög, Ördögszög. Ezekben a dűlő- nevezetekben a hely története él. Rétjei közül a Csopánközi és a Rétkaraj említendők. Vályi Andrásnak 1790-ben magyar nyelven írott műve (Magyarország Leírása) még azt mondja Abaráról, hogy tót és magyar falu; de Szirmay Antal 1803-ban megjelent, előbb idéztem latin könyvében a derék református magyar község­ről már igy szól: „ ... colonos linguae Yngaricae ita tenaces habet: ut aliam nec discere, nec loqui velint“ ... a mi azt jelenti hogy: la­kosai a magyar nyelv dolgában olyan vastag- nyakúak, hogy más nyelvet, sem tanulni, sem beszélni nem akarnak.6 —Éljenek! A legújabb (ez évi) népszámlálás szerint lakosainak száma 821 lélek volt, távollevőnek találtatott (s talán Amerikában) 10%, fogyás, a 6 Szirmay: »Notitia Top. Pofit.* 372. 1. állunk, mint előadó és hallgató, — a leg­nagyobb kuruc, a — német császár, aki, ha németjeihez szól, mindig a németség dicsőitéséu kezdi és magasztalásán végezi szavait; és a mikor pohárral a kezében a magyar királyhoz szólt: megtanulta ma­gának Zrínyi Miklóst és róla szólt, meg a magyar dicsőségről. Tehát ez a kuruc-hagyomány az egyik, a mi e mai Kazinczy-ünnepben érvénye­sül. Mert a nemzet föltámadása, uj élete, dicsősége, az nem a politikusok müve, ha­nem a költőké és íróké. Kaziuczyé és az irónemzedéké, a mely körülötte élt. Ök szántottak, ők vetettek, a politi­kus nép csak aratott utánuk. Az aratás, a takarítás is verejtékes munka, néha véres is, acélos derekat kí­ván és szilárd, kemény gerincet; de nin­csen aratás szántás és vetés nélkül. A magvetők verejtéke volt az első, a mely e drága anyaföldbe hullott. A második hagyomány, a mely mint a nemes érc tündöklik e mai ünnep álla­gában, a kassaiak művészi hagyománya, esztétikai lelke. Mert e fejedelmi Kassa irodalmi és művészi város volt régen és ez a hagyománya sugallta neki, hogy Ka­zinczy emlékének ünnepét az országos dalverseny gyönyörű koszorújába illesz- sze bele. Dalt a dalosnak — éneket a hazafi­nak — himnuszt az érdemnek ! A nyelv maga, Isten legfőbb ajándoka, a melylyel úrrá tette minden teremtmé­nyein a Teremtő az embert, ez az isteni adomány már magában muzsika. A zene nem is egyéb, mint a nyelvekben rejlő ritmikus lüktetésnek kialakítása felsőbb rendű, ritmikus művészetté. Innen van a muzsikának nemzeti jellege. Az olasz ze­nében az olasz nyelvnek, a franciában a francia nyelvnek a ritmusa lüktet. A magyar zenében, a mi egyetlen, semmi más, sem rokon, sem idegen nyelv­hez nem hasonlító, fenségesen nyugodt, tiszta, átlátszó törvényű nyelvünk ritmu­sának kell élnie. Érzitek-e, Magyarország dalosai, e szép városnak ma megkoszorúzandó művészei, a nagy, a döntő hivatást, a melyet szol­gáltok szózatos ajkatokkal? Egy külön csapat, egy külön fegyvernem vagytok ti is a léleknek, szellemnek ama fényes had­seregében, mely a magyar nemzetér- vivja fönntartó csatáját a pusztítva elrot lianó időkkel. Ha beleillenék ünnepi szózatomba a profán szó, azt mondanám: a modern ma­tiz évvel ezelőtt volt állapothoz képest, 86 lé­lek ! A lakosság legnagyobb része református. Régi díszes, avult templomuk helyben; a római katolikusok anyaegyháza Hegyi, a görög katoli­kusoké Petrik, az izraelitáké NagyMihály köz­ségben. Törvényszéke Sátoralja-Ujhelyben, kir. já­rásbírósága és adóhivatala Nagy-Mihály köz­ségben." Utolsó postája: Málcza, utolsó táviró-, egyszersmind vasúti állomása: Bánócz. Házi ipara, a gönczi boroshordók gyártása, most hogy a Tokaj-Hegyalja szőlei részben újjá­építtettek és termőerőhöz jutottak, némi lendület­nek örvend, habár régi virágzó állapotának vége, mivel hogy a hordódongákat bőséggel adott tölgy- szálerdeinek is örökre hült helye. Pedig még a Rákóczi-világban is állott egy olyan tölgyfa ott, melynek odvas törzsében a fejedelem tizenkét vadásztársával együtt menedéket talált vadászat közben a zápor elől! („Akk“ II. évf. 317. 1.) Halászata, mint jövedelmi forrás, említést érdemel. Iskolája: ref. jellegű felekezeti. Az isko­lába járni köteles gyermekek száma: 136. A ta­nítók száma: 2. A népmüveltség emelkedésére mutat „ol- vasókör‘ -e és hogy a környékre is kiható „dalos­köre“ van. a maga nemében, mint olyan, egyet­len az egész vármegyében. Avar eredetűnek (VI. századbelinek) sejt­hető nevére annyiból is büszke lehet, hogy széles ez országban rajta kívül még egy másik Abara nincsen. Soroz a 66-ik hadkiegészítő kerületbe, a gyár szellem kombattáns hadseregében ti vagytok a — banda. Fújjátok lelkesen, a szépeknek, a nagyoknak, a nemzetnek, a háromszinü lobogónak dicsőítésére, ifjaink lelkesíté­sére, öregek gyönyörűségére! Hozzád pedig, te szép, te lelkes, te ünneplő város, a ki emlékké avatod a há­zat, a melybe egykoron a mi Kazinczynk betért s a hol gyönyörködve e városban és lakóiban, munkás és ihletett feje meg­pihent: hozzád térjen be a gondviselés, de ne megpihenni, hanem kiterjesztve szár­nyait asszonyok, gyermekek és férfiak fölé, — munkálni jólétét a városnak, elöl­járóinak és lelkes polgárainak, a király­nak és a nemzetnek, a mely szivünkben lakozik. Hogy mindnyájan — a legelső ma­gyar ember és a legutolsó — lélekben, hitben, törekvésben méltó legyen ahhoz, a kit ünnepelnünk becsület és dicsőség — Kazinczy Ferenchez. A „szabad asztal“ érdekében. Nyílt kérelem Sátoralja-Ujiiely város neineskebltt tanttgybarátailioz. Hazánknak még mindig fejlődéskorban levő, de nagy fontosságú nemzeti missiójának mindjob­ban és jobban megíelelő népoktatásügyével a nép- tanítóság igénytelen gárdájának anyagi és erköl­csi érdekei oly szoros összefüggésben állanak, hogy manapság az iskola és a tanító fogalmai szinte elválaszthatatlanok egymástól , Hiszen köztudomású tény, hogy: amilyen a tanító, olyan az iskola; — és feltétlenül igaz az egyik neves hazai tanférfiunak már mintegy húsz év óta szállóigévé vált az a kijelentése, hogy : „az iskola — én vagyok!“ És a magyar társadalom, a müveit nyugati népek sorába nevelt magyar nemzet, ezeknek tu­datában is csak a legmostohább módon gondos­kodik a tanítóság anyagi ellátásáról. Igaz ugyan, hogy a jelen napjainkban köz- oktatásügyi kormányunkat képviselő, fenkölt lelkű Wlassics miniszter számtalan tanujelét adta. már bölcs belátásának, mely a helyzet tarthatatlanságát hangoztatja és a rendelkezésére álló eszközök és módok segítségével és korlátain belül iparkodik is enyhíteni a mostoha törvények következtében reánk szakadt keserves helyzetünkön; de ez idő szerint való állapotunk azért még mindig o'y je­lentéktelen javulást tüntet fel, hogy az valósággal alig vehető még figyelembe. Csaknem teljesen magára hagyottan áll a magyar tanítóság anyagi gondoktól terhes helyze­tének közepette és ha a „segíts magadon és az Isten is megsegít“ elvében vigaszt nem is igen talál, a nemesszivü társadalommal szemben lehet reménye arra, hogy az önsegedelemhez némi esz­közöket nyújthat neki. Soha jobban nem érzi nyomasztó helyzetének súlyát a tanító és különösen a környékbeli falusi tanítóság, mint ilyenkor, az iskola kezdetének IX. honvédezredbe; nyilvántartják a 28-ik nép­felkelő járásban. 2. Agárd. Agárd — a XIII. századbeli latin nyelvű ok­iratokban, hol először találkozunk nevével, Agaar — nevezetét bizonyosan az „agár“ szótól vette. A dolgot úgy kell képzelni, hogy István, Sárospatak kir. hercege, a későbbi V. István király — kiről feljegyezte a történelem, hogy a „Thyza- bodrogkez“ is kedves vadászó területe volt, a hol sokszor éjjel-nappal űzte az erdőségek feje­delmi vadját, a bölényt, — az ő becézett „ki­rályi kutyapecérei“-nek a mai Agárd község táján is adhatott szállást. Hogy abban az időben, vagyis a XIII. században, nem csak itt, de vármegyénk terü­letén másutt pl. Luczon is volt olyan kir. pecé- rek földe (terra Caniferorum Regalium) okirat bizonyítja.* II. Endre királyunknak pedig az 1222. évi XV. törvénycikkelye igy szól a királyi pecérekről: „ . . . caniferi . . . non praesumant descendere in villis Servientium“ (vagyis, hogy a kutyapecérek ne merjenek megszállani a király szolgáinak, a köznemeseknek tanyáin,) tehát kü­lön, a saját maguk külön szállásaira voltak uta sitva. —Ilyen külön „agárszállás“ lehetett akkor a mai Agárd. Ha igy volt: akkor Agárd község kezdete királyi telepítés, keletkezése visszanyú­lik az Árpádházi királyok korába s mint a királyi „hundsman“-ek tanyája bizonyosan a király-hel- meczi ispánság alá tartozhatott. * Szirmay: Not. Top. 173. 1. és „Akk.“ VI. évf. 165. 1.) . _________________________________ Folytatás az I, mellékleten,

Next

/
Oldalképek
Tartalom