Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-08-11 / 32. szám
fizessen valamiért; másodszor pedig nem vonatik el a munkától és nem fér hozzá alkalomról-alkalomra úgy a pálinkához, mint ma. Ez megtakarítást hozna neki nem csak filléreiben, de egészségében és idejében is; mi pedig nagyban növelné vagyonkáját s nem vándorolna ki oly könnyen. Negyedszer nagy segítség volna a a földnépe és az iparosok részére a termények és az ipari cikkek illő áron való átvétele és elárusitása, respektive ilyen egyesületek alakítása. Ez kimondhatatlan sok javára lenne a népnek, mert megóvná a lelketlen kufárok körmeitől, nyomban pénzt látna munkája után s igy a munkakedvet növelné, erkölcsös és józan nemzedéket nevelne. Mindezek mellett a mindennapi és az ismétlő iskoláztatást szigorúan kellene keresztül vinni, az iskolák nyomorúságát megszüntetni és segíteni a tanitó-hiányon, mely ma már ijesztő mértékben lép fel. Meg vagyok győződve, hogy a fent elsorolt intézkedések gyakorlatba léptetésével nem részben, de egy csapásra lehetne megszüntetni a már-már válsággal fenyegető országos bajt. (Varaiinó.) Zseltvay Bogdán. Pánszláv izgatás a felvidéken. — Hatodik közlemény. — I. Nem akartam már evvel az ügygyei tovább foglalkozni, mert kezd unalmássá válni; de mivel személyemmel igen behatóan és sok jóakarattal foglalkozik Rojkovics Wladimir (helyesen igy kellene annak lenni: Aladár) Mezölaborcz gk. papja, indíttatva érzem magamat, hogy neki válaszoljak ; részint azért, hogy viszonozzam a megtiszteltetést, részint hogy továbbra is felszínen tartsam ezt az ügyet addig is, mig a hivatalos eljárással illendő befejezést nem nyer. De leginkább késztet engem arra, hogy igénybe vegyem a t. szerk. ur türelmét és a t. olvasó szives érdeklődését a nyilatkozó lelkész urnák érthetetlen, zavaros nyilatkozata. Mindenekelőtt nagy lelki megnyugtatásomra szolgál, hogy azokkal, a miket eddig Írtam, sikerült a közfigyelmet felköltenem az itteni haza- fiatlan irányra; mert ha nem is lesz annak valami rendkívül nagy következménye, legalább ily utón érezzék majd „a nyolcak“ meggondolatlanságuk, kihívó magaviseletök ethihikai következéseit. Nem értem, hogy hol, mikor és ki sértette volna meg kihívó magaviseletével az ő egyházi nyelvűket, ki akadályozta volna meg valaha önöket egyházi nyelvük szabad használatában, szertartásaik szabad gyakorlatában ? Hiszen épp az a sorait és tereit, remek középületeit lassan-las- san csak végigtekintjük, — de hát mikor végezünk múzeumaival, melyek kimerithetetlenek a különféle kincsben? Gyakran összeszorúl a szivem, midőn ezekben, különösen midőn a két udvari múzeumban járok, a műtörténeti és a természetrajzi múzeumban: Istenem, micsoda nagyszerű márványpaloták ! Istenem, mennyi történelmi kincs! Istenem, hol állunk mi mindezek mellett! De ha aztán meggondolom, hogy a kincseket Európa leghatalmasabb dynastiája 500 éven hordta itt össze, kiknek fél Európa adófizetője volt; hogy ezeket nem az osztrák nép, hanem a gazdag uralkodó-család, gyakran népeinek kifosztásával, gyűjtötte, — mig az, a mi a mi fővárosunkban, mind a magyar nép alkotása, teremtése, alkotása és teremtése kevesebb, mint egy század alatt a semmiből, alkotása és teremtése olykor a legkedvezőtlenebb körülményekkel dacolva, — ha ezt meggondolom, a mi szegénységünk se fáj többé, s nem irigylem a bécsiek gazdagságát. A ki ma ösz- szehasonlitja Bécset és Budapestet, s tudja azt is, mi volt a kettő száz év előtt: tisztelettel fog meghajolni a magyar nép életrevalósága előtt! Múzeumai mellett ott vannak nagy középületei : a Burg palotája, a parlament háza, a városháza, az egyetem, az opera és udvari színház, a Szent-István-templom és a fogadalmi templom. Elég mindannyiról csak annyit mondani, hogy: fejedelmi. Mindkét temploma a gót építészet remeke; az István-székesegyház telve szép síremlékekkel, századok fuvalmát érezzük benne; a fogadalmi templom üde tisztaságában áll a Schottenringen, minden oldalról szabad tér környezi, olyan, mintha cukorból legnagyobb baja, gyengesége a magyarnak, hogy túlságosan elnéző, türelmes és nagylelkű még ellenségeivel szemben is. Oroszország tűzzel vassal oroszosit, Németország germanizál. Mi pedig csak azt szeretnők, hogy a haza idegen ajkú polgárai is úgy a hogy sajátítsák el nyelvünket Máskülönben pedig boldoguljon mindenki a hogy tud. Nálunk ez is csigalépóssel halad. Ezért elismerést, hálát érdemelne a magyar s elvárhatná minden más nemzetiségű fiától, hogy teljes odaadással ragaszkodjanak ehhez a hazához és törvényeihez. A helyett azonban mit látunk? „Templomaikon a nem egyesült orosz vallásra emlékeztető s Oroszországban divó hármas keresztek állanak. Minden község határában 3—4 Krisztus-kereszt áll-ciril betűs orosz feliratokkal.“ (Hát az orosz kétfejű sas ? Szerk,) A ki erre jár, azt hiszi, hogy Oroszországban van. Kivánta-e valaha valaki, hogy távolítsák el ezeket ? De próbálnák csak meg az eféléket Európa más államaiban! Most, azt mondják cikkíró ur és társai, hogy önök jó hazafiak; de előbbi tettök mást bizonyít s most már a történtek után nem vehetik rossz néven, ha az önök jó hazafiságában kételkedünk. Nekünk vágják önök oda idegen állam orosz érzelmű s irányú hírlapjaiban : „szégyen és gyalázat ezen népre (már tudniillik a magyarra) és adná Isten, hogy minél előbb nyomuk is kiveszne az orosz földből, melyet ők kenyérért kővel dobálnak 1“ Mit mondanának önök ahhoz, ha mi most már egész jogosan, visszamondanánk ezt önökre, mi, kik vérrel szereztük meg e hazát, szeretettel fogadtuk önöket kebleinkre honfoglalásunk során századok, mondhatni majdnem egy ezredév után. Adtunk önöknek otthont, kenyeret, melyekért most kővel dobálnak minket, minket, most, mikor megindult a rutén akció, s önöknél is emeltetik óriási módon az állattenyésztés, jó vetőmagvak kiosztásával a gazdasági fellendülés. Hiszen a magyar államinak egyedüli célja, hogy boldog, megelégedett legyen, annak minden polgára, lakója, nemzetisége. És ezért viszonzásul mi csak hűséget és hazaszeretetet kívánunk önöktől. Látja cikkíró ur, most sem mondja azt nyilatkozatában, hogy szeretik e drága, jó hazát, hanem, „hogy szeretik a kárpátaljai rutén népet«, mivel annak körében születtek, élnek s meg akarnak halni; annak nyelvét s nem a mi anyanyelvűnket szeretik. Jobb lett volna a Chanát-féle indítvány megszavazása és cikkének megírása előtt anyósával értekezni, akkor másképp szavazott volna, s értelmesebben is, jobban is irt volna. (Felkérjük Felvidék-it, hogy az ilyen személyeskedéstől válaszaiban őrizkedni szíveskedjék! — Szerk.) Tudom, hogy engem keresztre feszítenének, hogy tetteikről a leplet egy kissé felemeltem s oda másokat is betekinteni engedtem; elszenvedem ezt is hazámért lelki örömmel, csak azt kötve ki, hogy én függjek a középen, önök pékét oldalt mellettem- így szenvedünk majd én hazafiságomért, önök annak ellenkezőjéért. Hiába neveznek engem lesipuskásnak, alaptalanul támadónak, önöket méltatlanul meghur colónak: a tényék mást igazolnak. Megcáfolni nem tudnak. Tetteiknek erkölcsi rugóját nem tudják és nem merik kimutatni. volna; mindkettőben az égbetörő oszlopok és pillérek komorságát a felséges ablakfestmények enyhítik. Az egyetem mindazzal a kényelemmel s diszszel van építve, a mely egy magas tanintézetet megillet; elég annyit mondanom, hogy fehér márvány lépcsőn járunk benne; a földszinti árkádokat, a híresebb profeszorok mellszobrai díszítik, köztük Billrothé. A városháza és parlament: mindenik egy-egy csodája az építészetnek, az előbbi gót, az utóbbi görög stílusban, az előbbinél a nagy diszterem, az utóbbinál a nagy oszlopcsarnok óriási márványoszlopaival ragadja meg a figyelmet. Az előbbi pincéjében — a német Rathauskellenek mintájára — bormérő is van, melyet a közönség nagyban látogat, mert szép helyiség s jó kiszolgálat van benne. A parlamentben a képviselők ülésterme most csöndes, se sip, se bot, se asztaltábla nem zavarja a hangulatot, a csehek se verekednek a németekkel s minket, magyarokat se szidnak. A teremőr mutatta Luger helyét; „Itt ül hát a mi nagy barátunk 1“ mondám neki. „0 kérem, feleié ő azonnal, Luger nem ellensége önöknek; ő nem a magyaroknak, hanem csak a zsidó magyaroknak ellensége!“ S egész lelkesedéssel beszélte, milyen derék ember a bécsi polgármester, milyen jó szónok, hogy megfelel mindenkinek. „Ja, er ist ein braver Kerl /“ fejezé be szavait. Itt, a parlament előcsarnokában tudtam meg (júl. 31. d. u. 3 óra) a „Neue Freue Presse“ esti lapjából, hogy Szilágyi Dezső meghalt. A bécsi lapok mind vezércikkben emlékeztek meg róla, részletesen méltatták érdemeit, s némelyik annyi elismeréssel, annyi melegséggel, hogy egy magyar laptól se vártunk volna többet. Engem ezekkel el nem, téritenek hazafiui kötelességem teljesítésétől. Én ezentúl is az maradok, ki vagyok: ölelkezni fogok a jókkal, az érdemesekkel és elfordulni az érdemetlenektől. Most pedig leteszem toliamat, mig újabb hasonló valamelyes nagy tetteik nem fognak késztetni arra, hogy azokat ismét megörökítsem e b. lap hasábjain. Tehát a viszontlátásra az önök „kedves“ Felvidékijük. Nagy robajjal uj gladiátor lép a porondra; a „nyolcak prókátora“ ft. Bogdd- nyi Tivadar ur, Szedliszke község gk. lelkésze. Közleményéből kibecsülve azt, a mi „nyílttéri“ izü, mondandóinak lovagia- san tért nyitunk és szabad folyást engedünk, a mint következik. II.* Már az elemi iskolákban is tanulják, hogy szép Magyarországot különféle.nemzetiségek lakják ; ezek közt vannak a ruthének, jobban mondva a kis-oroszok is. Ezt tudni mindenki kötelessége, ki nemzetiségi dolgokról akar írni, ez alól kivételt nem képezhet a Zemplénben mostanában gyakran cikkező Felvidéki sem, a ki azt írja a júl. 28-iki számban: „Zemplén vármegyében . . . eddig magyar, tót és kisorosz- országi szláv ajkú magyarok laktak s nem nemzetiségek.“ Egy orosz nyelvű egyházi jegyzőkönyv csakis olyanok előtt lehet pánszláv izgatás, a kik ilyeneket írnak: „Zemplénben eddig kis-orosz- országi szláv ajkú magyarok laktak.“ „Kis-oroszországi szlávajku magyarok.“ Érdekes dolog! Mi ezeknek a hazájok és mi a nemzetiségük? Talán magyar a nemzetiségük és Kis-Oroszország a hazájok t. Felvidéki ur? Avagy milyen az ajkuk, olyan a nemzetiségük és Kis-Oroszország a hazájok? De akkor a „magyarok“ szó mit sem jelent! Nem, cikkíró ur, Chanát és társai, de még a Tutkovicsok sem tartoznak ezen fajhoz. Igenis Chanát és társai, mondhatnám az összes gk. hívők (kevés kivétellel) szlávajku, közelebbről meghatározva orosz ajkú, orosz nemzetiségű magyar honpolgárok. Tudja meg Felvidéki, hogy mi magyar- országiak voltunk, vagyunk és leszünk; mi nem tegnap jöttünk ide, de valószínű hogy előbb, mint ő, mi nem kérvénynyel szereztük meg a honosításunkat, de verejtékkel és vérrel. Mi nem megtűrt bevándorlók vagyunk, de ez a föld a miénk, a mi tulajdonunk épp úgy, mint a Felvidékié. Ha Chanát azt merte volna Írni, hogy ő kisoroszországi: akkor bitófa volna a felelet és méltán, mert ez hazaárulással határos. * A ft. cikkíró „Felsözemplóni páuszlávok“ c. alatt küldötte be a jelen közleményt. Ml az immár hat közleménynek ide vágó cime alatt adtuk ki, mégpedig a személyeskedő „pennae lapsus'‘-ok kihagyásával — kérvén a ft. cikkíró urat, hogy azért a bizonyos gorombaságért, melyben a mi lapunk egészen ártatlan, ne a „Zemplén“ révén, de — ha úgy tetszik — a törvény rendes utján követeljen magának és a „nyolcakénak elégtételt. Szerk. Úgy az egyetemi könyvtárban, mint az udvari könyvtárban — melyekben dolgoztam — a hivatalnokok részéről a legteljesebb előzékenységgel találkoztam; az egyetemi könyvtár igazgatója még azt is megengedte, hogy — minden kaució letétele nélkül, bennem megbizva, holott magyar névjegyemet talán el se tudta olvasni — a tanúlmányozott könyvet lakásomra is elhozassam, oly kedvezmény, a minővel Budapesten s talán még Patakon is, alig dicsekedhetnék egy idegen tanár! Bécsben gyakran találkoztunk magyar emberrel. A mint jártunk-keltünk útitársammal, majd itt, majd amott ütötte meg fülünket magyar szó; midőn néha az utcán vagy a közúti kocsin tanakodtunk, hogy merre menjünk: egyszerre csak megszólal mellettünk egy úri ember magyarul s útba igazit. E magyarok jelentékeny része állandóan itt él Bécsben ; szivében él a haza, gyermekét magyar névre kereszteli, vele magyarál beszél, de állása, hivatala ide köti. Azt mondják: itt többet lehet keresni s itt jobban megbecsülik az embert! De sok az átutazó magyar ember is, a minek csak örülni lehet, mert kívánatos, hogy minél több ember forduljon meg külföldön s ismerje meg az idegen népeket, szokásokat, intézményeket s ezzel gyarapodjék ösmeretben és önbecsülésben ! Az útazás, a világlátás növeli az ember önbizalmát, szélesíti látókörét s gazdagítja szellemét. Vajha minden pályavégzett fiatal embernek módja volna egy külföldi utazást tenni! Két kedves ismerőssel is találkoztam Bécsben, kik állandóan itt laknak. Az egyik Hodinka Antal dr., udvari hitbizományi könyvtári tiszt, ki gyakran szokott időzni Patakon bátyjánál, Folytatás az I, mellékleten.
