Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

Sátoralja-Ujliely, 1901. július 7. 27. (2115.) Harminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. Kéziratok nem adatnak •vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttórben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. 2EMPLÉN-VÁRMEGrYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK IMI 1 IbT ID IE IST VA. S A. ES 3>T -A. IP. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzet­tel ellátott hirdetmények­ért térmérték szerint min­den négyszög centim, után 6 nil. számittatik. Állandó hirdetéseknél ked­vezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzkülde­mények a kiadóhivatalhoz intézendők. felhívás előfizetésre! A „Zemplén“ a folyó év július l.-jével 32. évfolyamának III. negyedébe lépett. Fölöslegesnek tartjuk magunkról ismer­tetést Írni. A lefolyt harmincegy és fél év munkássága beszél helyettünk s azok előtt, kik e lapot eddig is nagybecsű támogatá­sukban részesítették, rokonszenvükkel kitün­tették. Elég, ha kifejezést adunk szándé­kunknak, hogy a közérdek lelkes, buzgó szolgálása, a magyar közművelődés oltárára szánt odaadó, fáradságot nem ismerő mun­kálkodás a célunk ezutánra is, mint volt eddig. E nemes cél sikeres szolgálatában azon­ban szüksége van a „ Zemplén “-nek továbbra is arra a jóakaratu támogatásra, kitüntető rokonszenvre, a mit eddig tapasztalt a m. t. közönség részéről. Ezt kérjük most, az uj évnegyed kü­szöbén is. És tisztelettel kérjük a lejárt előfizeté­sek megujitását, valamint a hátrálékok szi­ves beküldését. Előfizetés: (Helyben házhoz küldve vagy vidékre postán.) Egész évre......................................12 kor. Félévre.............................................6 „ Évnegyedre .......................................3 „ Az előfizetés dija legcélszerűbben posta­utalványnyal az alulírott címre küldendő. Sátoralja-Ujhely, 1901. júl. 7. A „Zemplén“ kiadóhivatala. Sátoralja-Ujhely, főtér 9. Egy tószt­Másképp „pohárköszöntő,“ mely úgy alkalma szerint, mikor elmondatott, mint tartalma és for­mája szerint is —mely kettő, mikor elmondatott, egyakaratú lelkesedést ébresztett —megérdemli, hogy ezen a helyen publikáljuk és adjuk közre ' TAHCA. Tied* Tied a nappal és az éjjel, Tied a perc, a pillanat, Tied szerelmes szivem, lényem, Melyek a hévtől izzanak. Világ keserve, üdve, gondja Tölti be most a lelkemet, S ez a világ fájdalmas, édes . . . A földön édesb nem lehet. Tied az ábránd és az álom . . . A jövő s az emlékezet, Tied a múlt s jövő szerelmem, Ha már a jelen elveszett. Tied . . . miénk az örökélet, Miénk a szálló képzelet, Miénk a dal bűvös zenéje. Szerelmes, kedves énekek. Miénk a dal, miénk az álom . . . Ez minden kincsünk, vagyonunk És ennél drágább gazdagságot Soha, soha nem kaphatunk. (Ungvár.) Vidor Marci. a „Zemplén“ t. olvasóközönségének, kissé meg­késve ugyan, de azért nem későn. Meczner Gyula, a Vaskorona-rend tulajdo­nosa, vármegyebízottsági tagnak az a foszt­ja ez, melylyel Molnár István Öméltóságát kö­szöntötte a ma egy hetes számunkban körülmé­nyesen elmondott Molnár-bankét alkalmával, a „fehér“ asztalok mellett helyt foglalt vagy 200 főnyi közönség részéről. Habár e helyütt és szabály szerint csak a „zöld“ asztalok mellől felhangzott órátori műve­ket szoktuk a nagy nyilvánosság elé kivinni, de mert nincs szabály kivétel nélkül, no meg azért is, hogy a vármegye annáleseibe is beillett „po- hárköszöntő“-t egész terjedelmében és hitelessé­gében megörökítsük — hogy lássa, tudja az utó­kor is, miként Ítélkezett az épp oly független, mint elfogulatlan kortárs, Meczner Gyula, a „Molnárérá“-ról — egy pillanatig sem tétováz­tunk itt közölni a szép beszédet, a 'mint kö­vetkezik : Nekem jutott azon megtisztelő feladat, hogy búcsúzó főispánunk Molnár István ő méltóságáért vármegyénk közönsége részéről a szeretet megnyilvánulásának ezen ünnepén po­harat emeljek Kebleinkben az öröm s a fájdalom érzé­sei váltakoznak. örülnünk kell a felett, miszerint ő mél­tósága a férfit ékesítő erények birtokában, erőben, egészségben elérte azon időpontot, hogy egy megfutott fényes pályáról, a híven betöltött kötelesség felemelő tudatával lép visz- sza; kisérve a legnagyobb fejedelmi kegy ki­tüntető megnyilatkozásától s övezve az immár két évtizeden át kormányzott, régi dicsőségről s fényes múltról hires nagy vármegye közön­sége minden rendű és rangú polgárainak szere- tete s tisztelete által 1 De ezen örömérzésbe belesajog vissza­vonulása felett érzett fájdalmunk, kik őt önzet­lenül becsülni és szeretni tanultuk. Élő emberek működéséről kritikát írni vagy mondani igen nehéz. Az ily nyilatkozás rendszerint vagy innen marad, vagy túl megy a határon, t. i. a részrehajlatlan igazságon. Még ily tartózkodásom mellett is, az ál­talam mindig szolgálni óhajtott igazság ér­zése kötelességemmé teszi, hogy, mindnyá­Ésx-e, Vagy Vak ösztön? — Vadásztörténet. — Még a hetvenes évek közepén történt, hogy a krasznabélteki vágásban vadásztam egyszer vad­galambra. Csak úgy kutya nélkül mentem ki, inkább azért, hogy a gyönyörű erdei utakon sé­tálgassak, minthogy valami nagy kárt tegyek a búgó szárnyasokban. Egy dombtetőre értem, melyet meglehetős sűrűség vett körül; dél felé mély patak vonult, vízmosás meredek széle látszott, előttem vagy ötveh lépésnyire szép kis tisztás terült. Ledől­tem egy fa alá s a verőfényes őszi levegőben addig álmodoztam, mig esteledni kezdett az idő. Éppen fel akartam cihelődni, mikor moz­gást hallottam a sűrűben s pár pillanat múlva egy fiatal róka ügetett át a tisztáson. Messze volt, de hevem elragadott s hirtelen odalőttem. A róka egyet vakkantott, jelezve, hogy megvan sörétezve s eltűnt a sűrűben. Kutyám nem lé­vén, magam mentem utána; futottam, hogy ne legyen ideje esetleg elbújni. Alig tettem húsz lépést a sűrűben, megpillantottam, a mint a szá­raz vízmosásban keservesen vergődött előre. Nem volt magában. Közvetetlenül mellette egy nagy kecskeny pofáju róka ügetett s izgatot­tan kapkodott feléje; egyszer át is kapta szá­jával a derekát s néhány lépést tett vele a víz­mosás túlsó oldala felé. Oda durrantottam a má- sik csővel is, de hibáztam. A vén róka erre junknak élő tapasztalására hivatkozva, konsta­táljam azt, miszerint ő méltóságát főispáni mű­ködésében a tiszta hazafiság, a hazának, fa­junknak aggódó szeretete, igazságosság, várme­gyénk közjava s a lakosságnak közterhektől le­hető megkímélése vezette; érdeklődő tevékenységgel, lankadatlan buzgalommal működött gazdasági életünk előre vezetésén, hervadhatatlan érdemeket szerzett a fi- loxera által tönkre tett hegyaljai szőlők re­konstruálásán, székvárosunk emelkedése felvirágoztatása, közutaink közlekedési viszonyainknak fej­lesztése körül. Mindezen nagy érdekeknél hatalmas be­folyását habozás nélkül érvényesítette; közéletünkbe igyekezett tartalmat behozni, meleg szívvel, igazi szabadelvüséggel igye­kezett a polgárságban minden osztály, faj és felekezeti különbség nélkül ápolni az összetar- tozandóságot, s munkálta a jogosult érdekek­nek köcsönös méltánylását, a megzavart társa­dalmi rendet pedig biztos kezekkel állította helyre; istápolója, pártfogója volt a szegényebb embereknek, kik tőle vigasz nélkül talán soha sem távoztak el. Nekünk pedig, kik közelében élhettünk, barát, testvér, atya volt. (Igen lelkes éljenzés.) Lehettek, s bizonyára voltak hibái; de sze­mélyisége mindig az önzetlenség, a jóakarat s a hazafiság tiszta fénye által megvilágítva ál­lott előttünk. Mindezekért fogadja Méltóságod tőlünk húsz éves főspáns ágának határpontján búcsúzóul hálás szeretetünknek, becsülésünknek, igaz tisz­teletünknek kifejezését, mely érzelmeinket vár­megyénk jegyzőkönyvén kívül sziveinkbe is kitörölhetetlenül beírtuk. Ennél többet mi nem adhatunk; de ezzel oda is adjuk mindenünket, oda adjuk pedig szí­vesen és lelkesen ! Ezen mindnyájunknak kebeléből fakadó igaz hálaérzelmekben találja meg Méltóságod vármegyénk közönségének részéről jutalmát; mely jutalom szerény bár, de alázatos, nézetem szerint mégis csak egy jutalom múlhatja felül : a jól elvégzett kötelesség után érzett öntudat, mely a férfi keblet emeli, fel magasztalj a, mely Méltóságod keblét is duzzasztja ! A fejedelmi legmagasabb kitüntetéshez meghajtva zászlónkat, leteszem vármegyénk há­folyton visszanézegetvé, kereket oldott s eltűnt, én pedig lementem a meglőtt fiatal rókához, mely fáradtan húzódott meg egy gyökér mögött. A lába volt szegényeknek megsörétezve. Abban a percben, a mint agyon akartam csapni, hogy ne szenvedjen, tekintetem véletle­nül a vízmosás árkára esett s megpillantottam a vén rókát, mely vagy ötven lépésnyiről ki­dugta a fejét egy darab agyag mögül (teste többi részét elfödte a rög) onnan bámult rám. Meglapulva, hogy kikerülje a figyelmet. Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak az anyaróka lehet, mely a fiát félti s elha­tároztam, hogy valamiképen meglesem, mit akar. Anélkül, hogy a kis rókában kárt tettem volna, lassan visszavonultam s a vízmosás alján elbúj­tam egy bokorban. Jó negyed óráig vártam hi­ába, azalatt a sebesült rókán is erőt vett a bé­nulás, mert nem mozdult. Végre megpillantot­tam a vén rókát, mely nyílegyenesen ugrott eló rejtekhelyéről, lefutott a fiához s pillanatig sem gondolkozva, a szájába kapta. Azután óvatosan, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a sebe­sültnek, megindult vele. Nem volt lelkem, hogy még egy lövéssel megháboritsam az anyai szeretet munkájában. Bizonyosra vettem, hogy meg akarja menteni s most viszi valami odúba. Haza ballagtam, saj­nálkozva a szegény kis rókán, melynek szívesen kioltottam volna az életét, de a melyet csak igy megsebesíteni s ezzel neki talán hosszas kínokat MT A Zemplén n»ai tíz oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom