Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
Sátoralja-Ujliely, 1901. július 7. 27. (2115.) Harminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak •vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttórben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. 2EMPLÉN-VÁRMEGrYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK IMI 1 IbT ID IE IST VA. S A. ES 3>T -A. IP. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 nil. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. felhívás előfizetésre! A „Zemplén“ a folyó év július l.-jével 32. évfolyamának III. negyedébe lépett. Fölöslegesnek tartjuk magunkról ismertetést Írni. A lefolyt harmincegy és fél év munkássága beszél helyettünk s azok előtt, kik e lapot eddig is nagybecsű támogatásukban részesítették, rokonszenvükkel kitüntették. Elég, ha kifejezést adunk szándékunknak, hogy a közérdek lelkes, buzgó szolgálása, a magyar közművelődés oltárára szánt odaadó, fáradságot nem ismerő munkálkodás a célunk ezutánra is, mint volt eddig. E nemes cél sikeres szolgálatában azonban szüksége van a „ Zemplén “-nek továbbra is arra a jóakaratu támogatásra, kitüntető rokonszenvre, a mit eddig tapasztalt a m. t. közönség részéről. Ezt kérjük most, az uj évnegyed küszöbén is. És tisztelettel kérjük a lejárt előfizetések megujitását, valamint a hátrálékok szives beküldését. Előfizetés: (Helyben házhoz küldve vagy vidékre postán.) Egész évre......................................12 kor. Félévre.............................................6 „ Évnegyedre .......................................3 „ Az előfizetés dija legcélszerűbben postautalványnyal az alulírott címre küldendő. Sátoralja-Ujhely, 1901. júl. 7. A „Zemplén“ kiadóhivatala. Sátoralja-Ujhely, főtér 9. Egy tósztMásképp „pohárköszöntő,“ mely úgy alkalma szerint, mikor elmondatott, mint tartalma és formája szerint is —mely kettő, mikor elmondatott, egyakaratú lelkesedést ébresztett —megérdemli, hogy ezen a helyen publikáljuk és adjuk közre ' TAHCA. Tied* Tied a nappal és az éjjel, Tied a perc, a pillanat, Tied szerelmes szivem, lényem, Melyek a hévtől izzanak. Világ keserve, üdve, gondja Tölti be most a lelkemet, S ez a világ fájdalmas, édes . . . A földön édesb nem lehet. Tied az ábránd és az álom . . . A jövő s az emlékezet, Tied a múlt s jövő szerelmem, Ha már a jelen elveszett. Tied . . . miénk az örökélet, Miénk a szálló képzelet, Miénk a dal bűvös zenéje. Szerelmes, kedves énekek. Miénk a dal, miénk az álom . . . Ez minden kincsünk, vagyonunk És ennél drágább gazdagságot Soha, soha nem kaphatunk. (Ungvár.) Vidor Marci. a „Zemplén“ t. olvasóközönségének, kissé megkésve ugyan, de azért nem későn. Meczner Gyula, a Vaskorona-rend tulajdonosa, vármegyebízottsági tagnak az a fosztja ez, melylyel Molnár István Öméltóságát köszöntötte a ma egy hetes számunkban körülményesen elmondott Molnár-bankét alkalmával, a „fehér“ asztalok mellett helyt foglalt vagy 200 főnyi közönség részéről. Habár e helyütt és szabály szerint csak a „zöld“ asztalok mellől felhangzott órátori műveket szoktuk a nagy nyilvánosság elé kivinni, de mert nincs szabály kivétel nélkül, no meg azért is, hogy a vármegye annáleseibe is beillett „po- hárköszöntő“-t egész terjedelmében és hitelességében megörökítsük — hogy lássa, tudja az utókor is, miként Ítélkezett az épp oly független, mint elfogulatlan kortárs, Meczner Gyula, a „Molnárérá“-ról — egy pillanatig sem tétováztunk itt közölni a szép beszédet, a 'mint következik : Nekem jutott azon megtisztelő feladat, hogy búcsúzó főispánunk Molnár István ő méltóságáért vármegyénk közönsége részéről a szeretet megnyilvánulásának ezen ünnepén poharat emeljek Kebleinkben az öröm s a fájdalom érzései váltakoznak. örülnünk kell a felett, miszerint ő méltósága a férfit ékesítő erények birtokában, erőben, egészségben elérte azon időpontot, hogy egy megfutott fényes pályáról, a híven betöltött kötelesség felemelő tudatával lép visz- sza; kisérve a legnagyobb fejedelmi kegy kitüntető megnyilatkozásától s övezve az immár két évtizeden át kormányzott, régi dicsőségről s fényes múltról hires nagy vármegye közönsége minden rendű és rangú polgárainak szere- tete s tisztelete által 1 De ezen örömérzésbe belesajog visszavonulása felett érzett fájdalmunk, kik őt önzetlenül becsülni és szeretni tanultuk. Élő emberek működéséről kritikát írni vagy mondani igen nehéz. Az ily nyilatkozás rendszerint vagy innen marad, vagy túl megy a határon, t. i. a részrehajlatlan igazságon. Még ily tartózkodásom mellett is, az általam mindig szolgálni óhajtott igazság érzése kötelességemmé teszi, hogy, mindnyáÉsx-e, Vagy Vak ösztön? — Vadásztörténet. — Még a hetvenes évek közepén történt, hogy a krasznabélteki vágásban vadásztam egyszer vadgalambra. Csak úgy kutya nélkül mentem ki, inkább azért, hogy a gyönyörű erdei utakon sétálgassak, minthogy valami nagy kárt tegyek a búgó szárnyasokban. Egy dombtetőre értem, melyet meglehetős sűrűség vett körül; dél felé mély patak vonult, vízmosás meredek széle látszott, előttem vagy ötveh lépésnyire szép kis tisztás terült. Ledőltem egy fa alá s a verőfényes őszi levegőben addig álmodoztam, mig esteledni kezdett az idő. Éppen fel akartam cihelődni, mikor mozgást hallottam a sűrűben s pár pillanat múlva egy fiatal róka ügetett át a tisztáson. Messze volt, de hevem elragadott s hirtelen odalőttem. A róka egyet vakkantott, jelezve, hogy megvan sörétezve s eltűnt a sűrűben. Kutyám nem lévén, magam mentem utána; futottam, hogy ne legyen ideje esetleg elbújni. Alig tettem húsz lépést a sűrűben, megpillantottam, a mint a száraz vízmosásban keservesen vergődött előre. Nem volt magában. Közvetetlenül mellette egy nagy kecskeny pofáju róka ügetett s izgatottan kapkodott feléje; egyszer át is kapta szájával a derekát s néhány lépést tett vele a vízmosás túlsó oldala felé. Oda durrantottam a má- sik csővel is, de hibáztam. A vén róka erre junknak élő tapasztalására hivatkozva, konstatáljam azt, miszerint ő méltóságát főispáni működésében a tiszta hazafiság, a hazának, fajunknak aggódó szeretete, igazságosság, vármegyénk közjava s a lakosságnak közterhektől lehető megkímélése vezette; érdeklődő tevékenységgel, lankadatlan buzgalommal működött gazdasági életünk előre vezetésén, hervadhatatlan érdemeket szerzett a fi- loxera által tönkre tett hegyaljai szőlők rekonstruálásán, székvárosunk emelkedése felvirágoztatása, közutaink közlekedési viszonyainknak fejlesztése körül. Mindezen nagy érdekeknél hatalmas befolyását habozás nélkül érvényesítette; közéletünkbe igyekezett tartalmat behozni, meleg szívvel, igazi szabadelvüséggel igyekezett a polgárságban minden osztály, faj és felekezeti különbség nélkül ápolni az összetar- tozandóságot, s munkálta a jogosult érdekeknek köcsönös méltánylását, a megzavart társadalmi rendet pedig biztos kezekkel állította helyre; istápolója, pártfogója volt a szegényebb embereknek, kik tőle vigasz nélkül talán soha sem távoztak el. Nekünk pedig, kik közelében élhettünk, barát, testvér, atya volt. (Igen lelkes éljenzés.) Lehettek, s bizonyára voltak hibái; de személyisége mindig az önzetlenség, a jóakarat s a hazafiság tiszta fénye által megvilágítva állott előttünk. Mindezekért fogadja Méltóságod tőlünk húsz éves főspáns ágának határpontján búcsúzóul hálás szeretetünknek, becsülésünknek, igaz tiszteletünknek kifejezését, mely érzelmeinket vármegyénk jegyzőkönyvén kívül sziveinkbe is kitörölhetetlenül beírtuk. Ennél többet mi nem adhatunk; de ezzel oda is adjuk mindenünket, oda adjuk pedig szívesen és lelkesen ! Ezen mindnyájunknak kebeléből fakadó igaz hálaérzelmekben találja meg Méltóságod vármegyénk közönségének részéről jutalmát; mely jutalom szerény bár, de alázatos, nézetem szerint mégis csak egy jutalom múlhatja felül : a jól elvégzett kötelesség után érzett öntudat, mely a férfi keblet emeli, fel magasztalj a, mely Méltóságod keblét is duzzasztja ! A fejedelmi legmagasabb kitüntetéshez meghajtva zászlónkat, leteszem vármegyénk háfolyton visszanézegetvé, kereket oldott s eltűnt, én pedig lementem a meglőtt fiatal rókához, mely fáradtan húzódott meg egy gyökér mögött. A lába volt szegényeknek megsörétezve. Abban a percben, a mint agyon akartam csapni, hogy ne szenvedjen, tekintetem véletlenül a vízmosás árkára esett s megpillantottam a vén rókát, mely vagy ötven lépésnyiről kidugta a fejét egy darab agyag mögül (teste többi részét elfödte a rög) onnan bámult rám. Meglapulva, hogy kikerülje a figyelmet. Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak az anyaróka lehet, mely a fiát félti s elhatároztam, hogy valamiképen meglesem, mit akar. Anélkül, hogy a kis rókában kárt tettem volna, lassan visszavonultam s a vízmosás alján elbújtam egy bokorban. Jó negyed óráig vártam hiába, azalatt a sebesült rókán is erőt vett a bénulás, mert nem mozdult. Végre megpillantottam a vén rókát, mely nyílegyenesen ugrott eló rejtekhelyéről, lefutott a fiához s pillanatig sem gondolkozva, a szájába kapta. Azután óvatosan, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a sebesültnek, megindult vele. Nem volt lelkem, hogy még egy lövéssel megháboritsam az anyai szeretet munkájában. Bizonyosra vettem, hogy meg akarja menteni s most viszi valami odúba. Haza ballagtam, sajnálkozva a szegény kis rókán, melynek szívesen kioltottam volna az életét, de a melyet csak igy megsebesíteni s ezzel neki talán hosszas kínokat MT A Zemplén n»ai tíz oldal.
