Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-06-30 / 26. szám
Sátorai] a-TTjhely, 1901. június 30. 26. (2114 ) Earminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁEMEGYE KÖZÖNSÉGÉITE ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANITŐ-EGYESÜLET“-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK NI 11>T K) E 2ST TT-A. S A. K HST -A. IP. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Felhívó szózat hajdani iskolatársainkhoz. Kedves barátaink! A fejlődő ifjúkornak nemes ideálizmusa ellenállhatatlan erővel vouza egymáshoz a szíveket. Az életnek eme legszebb, legeszményibb korszakában — midőn a szívnek érzelmei a lélek-ihlet him- porától megtermékenyülnek, midőn az esz- mélkedő ifjú lélek látóköre kitágul, midőn a folytonos érintkezés, az ismereték egyirányú fejlesztése, a közös élmények és benyomások az együttérzésre, a jellem fejlődésre oly hatalmas befolyással vannak — lehetetlen, hogy a barátság, az összetartozandóság érzete a szívek mélyén oly erős nyomokat ne hagyjon, melyek a késő aggkorig kitörölhetetlenül megmaradnak. Es valóban úgy tapasztaljuk, hogy midőn gondterhelt őszülő fővel emlékezünk vissza fejlődő ifjúkorunk élményeire — ama fellegtelen múltra, mely tele volt fönséges ábránddal, ragyogó költészet ve* rőfényével — a szép emlékek hatása alatt kedélyünk felfrissül, szellemünk felélénkül. Minél közelebb van a nap a leáldo- záshoz, annál hosszabban nyújtja vissza árnyékát a puszták magános fája keletfelé. A mi lelkünk is ilyen vén fa. Visz- szavágyik a múltba, visszasírja a rég letűnt ifjúkor emlékeit, benyomásait. Ezek az emlékek, ezek a benyomások hoztak össze bennünket ezelőtt tiz évvel Sárospatakon, érettségi vizsgálatunk 30-ik évfordulója alkalmából, amaz előttünk örökké feledhetetlen két napon, a melyekre való visszaemlékezés azóta is nem egyszer volt enyhítője borús perceinknek. Ennek a találkozónak ifjitó hatása alatt szavunkat adtuk egymásnak, hogy ha Isten életben megtart az 1901-re tervezett ner/yven évi találkozón nemcsak magunk jövünk össze, hanem még az elmaradottakat is — kiknek távollétét akkor sajnosán nélkülöztük — megjelenésre fogjuk kérni. Ez adott szavunk beváltása végett — többek megbízásából — bocsájtjuk ki hozzátok, kedves barátaink, jelen tájékoztató és felhívó testvéri szózatunkat. A találkozó idejét, helyét és programját — közóhaj folytán — a multihoz hasonlóan állapítottuk meg. Kérve kérünk benneteket, szeretett barátaink, hogy ezen a találkozón teljes számban megjelenni szíveskedjetek. Igaz, hogy sokan elhaltak közülünk, sőt a lefolyt 10 év atatt is hét jó barátunktól fosztott meg a kérlelhetetlen halál ; de azért — Isten kedvező kegyelméből — még szép számmal vagyunk életben.* Jelenjetek meg mindnyájan ezen a szép lélekemelő baráti találkozón, (Sárospatakon holnapután délelőtt) mely valószínű, hogy utolsó viszontlátás lesz ebben az életben. Annyi bizonyos, hogy a mostani számban már csak néhány év múlva se találkozhatnánk. Hajlott korunkban közel vagyunk már mindnyájan életünk alkonyához. A mi életkorunkban már a halál sűrűn szedi áldozatait. Ne tagadjátok meg tőlünk és magatoktól azt az örömet, hogy még egyszer az életben megláthassuk egymást. Mindnyájatokat felkérünk, hogy mindazokat a volt iskolatársakat, kikkel köny• Az 59 közül életben vannak még 37-en. nyebben érintkezhettek, ösztönözzétek a megjelenésre. Hadd legyen ez az egy-két nap a barátságnak, a testvéri szeretetnek, az ifjúkori emlékeknek, a szellemi felfrissülésnek szentelve. Melegen üdvözölnek s tárt karokkal várnak szerető barátaitok. M.-Sziget és Kassa. 1901. máj. 31. Kóródy Sándor. Nagy Sándor. Naményi Gyula. pánszláv Izgatása felvidékünkön. A „Budapesti Hírlapinak ez évi június 22-iki számában — bizonyára olvasták önök is — Bárfáról a következő távirati tudósítást közölték : „Több hazafias görög katolikus lelkész veszedelmes pánszláv izgatásnak jött a nyo- „mára, a mely az eddig hazafias rutén és „sárosi tót népet igyekszik eltéríteni Magyar- országtól* stb. Ezeket a sorokat olvasva jut eszembe az a nemrég múlt idő, mikor vármegyénkben Cser- tész határszéli egyik községünk szintén melegágya volt a pánszlávizmus plántáinak. Itt lakott t. i. annak mozgató ereje, apostola, az elégedetlenségnek, a panszlavisztikus eszméknek előhar- cosa, lelkes terjesztője, (csak úgy zárójel közt mondom,) hogy a magyar államnak évtizedek hosszú folyásán végig volt nyugdíjasa. De hát azok a sajnálatra méltó tévelygések, esztelenségek — hál’ istennek — szemmel látható baj nélkül elmúltak ; az a buzgó pánszláv apostol is — a magyarok istene legyen neki irgalmas, kegyelmes — felvette már a néhai nevet. így tehát kezdettük már hinni, hogy nálunk, „zem plana“ földjén (melyről a „Zemplén“ szerkesztője „urbi et orbi“ bebizonyította, hogy Zemplén tősgyökeres magyar nevezet) végképp kivesztek azok a plánták és hogy teljesen bekövetkezett a kijózanodás, az észretérés korszaka és igaznak bizonyul, hogy hazánknak ezen a határszélén, melynek a nevét is a magyar Oye- pely-bői csavarintották „Krajnyá“-nak, rutén TÁRCA, Aggódás. Itt ülök nálad kis szobádban Álmodva rólad egyedül; A gond, s a bánat tépő kínja Lassan szivemre nehezül. Te jársz fürgén az emberek közt, Én elvonulok egymagám . . . Mig szivecskéd örömtől dobban, A szivem érted nyugtalan. Balgán bohón te ifjúságod Szép örömeit élvezed, Nékem a gond redős arcával Mutat sötétlő képeket. Tenálad . . . rólad álmodozva El-elbusulok csendesen . . . S számodra húlló könyeim közt A boldogságot keresem. (Ungvár.) Vidor Marci. X ‘Búcsúfellépés. — A »Zemplén* eredoti tárcája. — Irta: Mok Ferencné. Tragika volt a k .............i színháznál, ünnepelt művésznő, ki minden fellépésével újból hódította meg a közönség szivét. A város ifjúsága, az ezredek tisztjei bálványozták, a nők rajongtak érte, a süldő leányok és a gimnazista gyerekek pedig valósággal imádták őt. Feltűnően egyszerű ruhájában, a szokásos rózsabimbóval kebelén, oly szerény fellépésű volt az életben. Soha másként, mint női kísérettel nem látták őt. Az első ifjúságon már túl volt. Komoly, művészi előtanulmányai, a próbafellépések, idejének legszebb részét, a fiatal-leánykori, elfoglalták. Mire a közönség előtt ismertté, neve ünnepeltté lett, már huszonöt éves múlt. Szép, nagyon szép volt. Szemei mélységes feketék, féken tartott szenvedélylyel, izzó tekintettel s bizonyos borongó nézéssel. A kicsi száj szigorú volt, telt és piros. Karesú termete csupa élet, hajlékonyság, azokkal a lágy, bájos mozdulatokkal, a mikért úgy tudott a közönség ra- jongani. Kalandjairól, fürtjeiről, vagy komoly szerelméről hallgatott a fáma. Zárkozottan, csendben élt magának. És életmódjával, mely annyira elütött a többi színésznő életétől, kiváncsivá tette a közönséget. Épp azért sokan voltak, kik fáradhatatlan életcélúl tűzték ki maguknak, hogy ennek az ünnepelt tragikának, a szép Sólymai Ilonának, szive rejtekébe csak egy pillanatra is bekukkanthassanak. De valamint a legmerészebb katona-udvarlás : épp úgy vallottak kudarcot ifjú poéták, töpörödő agglegények, sohajtozó jogászok kitartó szép tevésükkel. Legfeljebb annyit értek el, hogy virágot szállíthattak a művésznő lakására, mert Sólymai Ilona imádta a virágokat. Á tragikák nehéz szerepeit művészettől ihletve, felgyűlt lélekkel tudta előadni. A szenvedély mindenalakját, hangját páratlan élethűséggel tudta színre varázsolni. És csodásán kitűnt a szerelmes, féltékeny, vétkező asszonyszerepekben . . . Partnere egy kitűnő színész volt, Rádi György, egy széles vállu, sápadt, komoly művész, ki magánéletében más passziót,, mint elábrándozni zongorájánál, nem ismert. És olyankor, ha egy-egy bájos, fülbemászó Chopin not- turnót játszott, vagy egy bús magyar ábránd hangjai zokogtak fel a billentyűkön: lelke hozzá szállt szép partneréhez, Sólymai Ilonához, kit művészlelke minden rajongásával szeretett. De egy pillantása sem árulta el szive titkát, soha, még legszenvedélyesebb együttjátszásukban sem lángoltak fel szemei forróbban. Hidegnek, érzéketlennek látszott, bár lelkében az érzelmek vihara tombolt. Es mégis . .. Midőn Rádi György a zúgó tapsvihart hallotta, mely a tragika egy-egy jelenését jutalmazta, és midőn látta a számtalan messzelátót az imádott nő felé irányulva: mély keserűség fészkelte be magát szivébe. Ez a szép nő, hogy sohasem volt az övé, tudta; hogy sohasem lesz a másé, sejtette. És ez a megközelíthetetlenség csak szította szenvedélye tüzét, de férfi büszkeséggel temette el szive mélyébe szerelmét. Ilona soha se tudja meg, hogy érette lett szi- nészszé, hogy csak érette hagyta oda biztos pályáját, mert csak mindig az ő közelében akarta látni önmagát. * A k .............i közönség meglepetéssel olvasta egy reggel, hogy Sólymai Ilona hirtelen búcsút mond ennek a színpadnak. Hihetetlennek tetszett ez a hir. Hiszen A Zemplén mai mar Ama tiz oldal.
