Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-04-07 / 14. szám
Magyar szempontból érdekes az Eltz- családdal való rokonság is, melynek egyik őse, Fülöp Károly, 1732—1743-ig trieri választófejedelem volt, nagyanyja pedig, bas- senheimi Waldbott Mária Katalin, a ki Johann Jakob Schenk von Schmidburg lovagnak volt a neje, a kinek bátyja viszont sógora volt — mint már említettük — Schönborn Fülöp János mainzi választónak. Az utolsó ily adatok egyike 1726- ból való, a mikor bassenheimi Waldbott József János Rudolf birodalmi gróf nőül vette gróf Ostein Mária Antóniát, a kinek fivére Frigyes János gróf választófejedelem volt 1743—1763-ig. E fényes és óriási befolyást biztositó családi összeköttetések dacára a Waldbott- nemzetség mindig megőrizte független, lovaglás irányát, a hogy azt számos okirat bizonyítja. 1535-ben keltezett végrendeletében Waldbott Antal arra kéri Jánost a trieri és Hermannt a mainzi választófejedelmeket, hogy nejét és gyermekeit jogaikban megtartsák s jószágaik birtoklásában megvédjék, hogy tehát kegyességüket bizonyítsák, mint a hogy felsőbb kegyelmességükhöz méltó s a mit az özvegygyei és árvákkal szemben Isten és világ előtt tenni kötelesek, vagy a hogy szószerint mondja az okmány, — „sich also gnädiglich erzeigen wollen, wi Ihre Gnaden von Obrigkeit wegen, dass bei Witwen und Waizen gegen Gott und Welt zu thun schuldig seid“. Férfiasán bátor szó ez abban az időben, a mikor még a fejedelmek is a kardban keresték a jogot és ököllel Írták a törvényt. A végrendelkező humánusan fenkölt lelkét bizonyítja e végrendelet egy másik része, mely az Olbruck vára továbbépítését rendeli szigorúan, még pedig erős kőből. A kőmivesek számára jó fizetést rendel s a jobbágyság felől intézkedve, meghagyja, hogy jogaik ne csorbittassanak, adóval ne terheltessenek, hanem kegyes bánásmódban részesüljenek s ínség idején mindennel elláttassanak és segittessenek, a hogy ő is cselekedte, hogy „ellenségei, a kik közül eléggel vitt vala életében s a kik halála után nem fognak békességet ünnepelni“, a várat jól megerősítve és mindent jól előkészítve találjanak. Ez a János hatalmas oligarcha lehetett, a ki semmiféle jogtalanságot nem tűrt el s a ki tudta, hogy halála után utódjaira törnek ellenségei. Olbruck vára a Rajnavídék legmagasabb ősrégi vára s mint a hogy másutt is gyakori eset volt, itt is több család osztozott a vár birtokában, sőt a családházak a várban egymás mellett állottak. A Waldpott család ősanyja, Apollónia von Drachenfels az olbrucki várnak csak egy kis részét kapta anyja után örökségül, csakhogy fia, a föntebb említett végrendelet szerzője, vétel utján megszerezte a Breitbach család részét a többi társtulajdonos ellenzése dacára és fegyveres kézzel nemcsak megtartotta szerzett részét, hanem a többi osz- talékos családot is, köztük a hatalmas von Wied grófokat különböző háburoskodás után arra bírta, hogy részüket neki eladják s igy János fia 1555-ben már az egész várnak ura volt. Olbruck vára a francia forradalomig maradt a család birtokában és állandóan különös gondot fordítottak reá; igy 1597-ben két testvér között szerződés jött létre, melynek egyik pontja: „dass die Artillerie und Munition und was sunst mehr zu der Mannheit und Wehr gehört und gegenwärtig sich dort vorfindet, bei der Burg Olbruck zu verbleiben“ — azt bizonyítja, hogy a család ezt tekintette erős várául s a testvérek egymást kötelezték, hogy a háború esetére szükségeseket közös költségen szerzik be. Mégis 1633-ben bevették azt Bandissin generális alatt a svédek, habár egy év múlva már ismét a család birtokába jutott, a menynyiben gróf Isenburg Ernő spanyol hadaival visszafoglalta. Waldbott Fülöp ismét kitatarozta a várat, de 1689-ben francia marta- lócok megrohanták s minden tilalom dacára fölgyujtották. A család ugyan újból helyreállitatta a várat, de régi jelentőségét az többé nem nyerte vissza és legtöbbnyire uradalmi tisztviselők lakták, a mig a francia forradalom örök időkre romba döntötte. Baudissin svéd generális ostromolta és vette be 1632-ben Drachenfels várat is, mely a Rajna-völgy legromantikusabb romja s az utazók is legkedvesebb emlékeik közé számítják. Csakhogy ezt a várat nem építették fel újból, mert a Waldbott család ez ága a gudenaui kényelmes és nagyszerű kastélyban talált pompás otthont. Az olbrucki várhoz való szívós ragaszkodáson kívül a Waldbottok függetlenségének és a régi jogokhoz való jussok föntar- tását, nemesi kiváttságaik bátor megvédését bizonyítja, hogy a császár és birodalom által kivetett török-adó megfizetését megtagadta s a mikor annak königsfeldi uradalmán való fegyveres executio útján való behajtásával fenyegetik, ő e közönséges fillért (gemeinen Pfenning), a mi ezertől egyet jelentett, újból megtagadta és legalázatosabb beadványában azt Írja a német császárnak, hogy ő csak Isten előtt alázatos, de a császár ő felségét, mint a birodalom fejét tiszteli és szivesen engedelmeskedik, ha a birodalom megvédéséről van szó, ám adót fizetni nem köteles. A birodalom nevében erre a kölni választófejedelmet bízták meg, hogy az executiót hajtsa végre, a ki azonban azt jelentette, hogy jó szóval mire sem megy, fegyvert pedig a kerületében nagytekintélyű báró ellen használni, mint egyházi fejedelem nem akar, azért kéri, hogy e kényes és nem kedves missió alól oldják föl s bízzák meg inkább a jülichi herceget vele, a ki, mint világi fejedelem ezt köny- nyebben megteheti. A császárhoz intézett újabb beadványból az tűnik ki, hogy a jülichi herceg e föladatnak eleget is tett, mert Waldbott báró a felől panaszkodik, hogy a herceg betört szabad területére, ott adókat hajtott be és hogy hűtelen alattvalói megtagadták tőle az engedelmességet s az ellenség előtt megnyitották Königsfeld város kapuit, a miért kéri ő felségét, hogy kötelességükről megfeledkezett hűtelen alattvalóit, valamint Jülich hercegét, mint az országos béke megbontóit, büntesse meg. Föl sem tehető más, minthogy ez esetben pusztán az ideális jogos álláspont megvédéséről volt szó, mert hisz a Waldbott- család mindig hű volt császárjához és a birodalomhoz, a mit számtalanszor bizonyított, nemcsak politikai állásaiban, hanem a csatamezőn is. Mintha a sors könyvében lett volna megírva, hogy ez a hatalmas német nemzetség idők múltával e honban lel majd új hazát, — már a rég múlt századokban valami ős sejtelem késztette e család tagjait, hogy a törökkel véres harcokat vívó magyar nemzet fölszabadításában részt vegyenek s e nemzetért vagyont és vért áldozzanak. Nem kötötte őket ide sem birtok, sem rokonság. Nem vonzotta más, mint a nehéz sorsban lévő nemzet rokonszenves küzdelme az Európára törő félhold ellen, melyben nemcsak önmagát és a keresztet védte, hanem a nyugat műveltségét és békéjét is. A család annalesein kívül egyéb okiratok is bizonyítják, hogy a XVI. században, a törökök elleni harcok idején Magyarországon esett el königsfeldi és bassenheimi Waldbott János Valentin s valószínűleg Detre János és Kristóf is. A XVII. század elején itt lelte hősi halálát a török ellen küzdve Waltpott György Schweickard mainzi és speyeri kanonok, egyúttal a szent Alban lovagrend kanonoka, a ki testvérével, Hans Jacob császári lovasezredessel, vett részt a pogány elleni csatákban. Az 1659-ik évben a német lovagrend két tagja is küzdött nálunk a török ellen, még pedig a königsfeldi ágból János Richárd s a bornheimi ágból János Vilmos, mely utóbbi Szent-Gotthárd mellett lelte hősi halálát a csatatéren. A gudenau ágból származó Richárd Vilmos, Hans Kristóf és Hans Reichárd testvérek itt áldozták föl életüket a félhold elleni küzdelmünkben. Akadt a Waldbottok között olyan önfeláldozó vitéz is, mint a gudenaui ághoz tartozó ifjú bassenheimi Waltpott János Damian, a kit alázatos kérelmére I. Lipót császár nagykorusitott, hogy forró vágyának eleget téve, a török ellen harcba vonulhasson, bátyjának 20.000 tallérért eladta örök részét s ezzel zászlaja alá táborzott „ein Fähnlein Kriegsvolk“, mely csapat élén a török ellen vonult s itt esett el magyar földön két évi dicsőséges harcok után 1664-ben. Volt olyan, a kit elkerült a végzet, habár több ízben járt itt hadakozva, rendkívüli bátorságának és különös hadi készültségének adta jelét, „wo er in verschiedenen Expeditionen seinen ungemeinen Muth und besondere Kriegserfahrenheit erzeiget“ a hogy az 1642-ben született bassenheimi Waltpott Kázmér Ferdinánd Adolfról a grófi diploma mondja, a ki mainzi és trieri kanonok, kétszer volt a lengyel király követe Lipót császár udvaránál. Utóbb császári kamarás lett és mint a Metternich kurasirok ezredének kommandása vett részt Magyar- országon a török háborúkban. Később Szent- Moritz püspöke, választófejedelmi titkos tanácsos és a mainzi kamara elnöke lett. 1705- ben ült jubileumára emlékérmet verettek, melyen a versi szent Márton látható, lábainál a Waldbott címerrel, a mint köntösét megosztja a koldussal s fölirata a következő: „Sub hoc patrono Deo Caesarique militans consenui.“*) Különös, hogy épp ezt a Magyarországból származó szentet tisztelte a család mint védőszentjét s ugyanaz a jelenet, mely az érmen volt, látható a bassenheimi templom ajtaja fölött. Ugyancsak a grófi diploma emlékezik meg Waldbott Antal Kázmérról is, a ki mint a maltai lovagrend tagja 1748-ban halt meg, hogy „Temesvár és Belgrád ostrománál és az azokat megelőző ütközetekben a kereszténység általános ellenségével szemben dicsőségesen és bátran viselkedett“. Rudolf nevű testvére gyermekkorában nemes apród volt. I. Lipót császár udvaránál és nővére Anna Lucia, a ki 1711-ben ment nőül gróf Lamberg János Antalhoz, Amália császárné udvarhölgye volt. De nemcsak karddal a kézben, hanem politikai nagy állásukat és befolyásukat fölhasználva folytak be országunk javára, mint a hogy tette báró Waldbott Frigyesnek ükapja, János Jakab birodalmi báró „von Bassenheim. Herrn zu Borenheím, Olbruck, Waldorf Heimerzheim, Burggrafen zu Drachenfels“ választófejedelmi kamarás, titkos tanácsos, tanácskozó miniszter és kamara elnök. Nagy befolyást adó állása lehetővé tette, hogy Mária Terézia királyasszony érdekében hathatósan eljárjon, a mikor nagy részben hozzájárult, hogy őt a hatalmak Magyar- és Csehországok királynéjául elismerjék, továbbá, hogy férjét, lotharingiai Ferencet, Toscana nagyhercegét római császárrá megválaszszák. A bajor házból származó VII. Károly testvérének pompakedvelő Kelemen Ágost kölni választófejedelem bonni udvara volt annak a diplomáciai mozgalomnak gyűjtőpontja, melynek célja volt Magyarország ifjú királynéját megfosztani * Az ő (t. í. Szent Márton) pártfogása alatt Istennek és császárnak katonáskodva öregedtem meg,
