Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-08-19 / 33. szám
1900 augusztus 18. I. Melléklet a „Zemplén“ 33. számához. Szent-István napjára. (*) Nemzeti ünnepeknek az a közös vonásuk, hogy, mellőzve a szertartásos templomi formákat, az egész nemzet üunepe gyanánt szerepelnek. Szent-István napja is a nemzeti ünnepek közé tartozik és bár a katolicizmus egyik legliősiesebb előliarcosa volt a nagy király, kinek emlékét holnapután ünnepeljük, mégis távol áll a feleke- zetiség jellegétől ez a nap, mely minden magyar embert kell, hogy arra emlékeztessen, hogy a nemzet első koronás királya, Szent-István volt az, ki a kulturális haladás alapjait ebben a hazában lefektette mindenikünk és mieden idők számára. Szent-István királyt egy eszme lelkesítette, célul tűzvén ki magának Magyar- ország állami és nemzeti konszolidációját. És ezt a célt el is érte. Az ö uralkodása alatt lépett Magyarország amaz európai népcsaládok közé, kik államot képezve, a civilizáció menedékhelyévé lettek. Európának szüksége volt Magyarország államiságára; mert ezzel erős gátat épített a kelet barbár népeinek beözönlése ellen. Magyarország évszázadokon át híven teljesítette ezt az európai missiót és ezzel soha nem kicsinyelhető érdemeket szerzett magának Európa itélőszéke előtt a civilizáció terjesztése körül. De a mellett, hogy európai feladatot kellett megoldania, saját népe haladásáról is gondoskodott Szent-István király. Az ö áldásos uralkodása alatt lőnek megalapítva azok az intézmények, melyek a további fejlődésnek képezték kiinduláspontját. És a mai emelkedett helyzetet, melyet mi az európai népek közt elfoglalunk, első sorban azoknak az intézméuyeknek köszönhetjük, melyek Szent-István teremtő erejét vallják szerzőjüknek és magasztalják. És midőn a magyar nép holnapután, Szent-István király napján, ezrivel zarándokol a székesfővárosba, a szent király emlékének megünneplésére: akkor ebben olyan hazafias tényt látunk, mely biztosítékot nyújt az iránt, hogy a magyar nép a kegyelet érzelmeit soha sem fogja szem elől téveszteni — és hogy méltán számíthat nemzetének osztatlan örök hálájára,ki a nemzet jótevője volt. A budavári Mátyástemplomban, a hol Szent-István napján az ország minden vidékéről megjelennek a honfiak, istentisztelet lesz és imádság száll majd az éghez ezrek alkáról, dicsőítve a nagy királyt, a ki Magyarország államiságát megalapitá. Az a kéz, melyet a templomban őriznek és melyet a nép riadó lelkesedése közt az ország bíboros főpapja az ünnepi disz- menetben körülhordoz, sok jót tett ennek a mi országunknak. Az a dicső kar meg- küzdött a nehézségekkel, mely< k eléje tornyosultak. Végre pedig győzött a „dicsőséges szent jobbkéz“ és még ma is élvezzük az akkori diadalok gyümölcsét. Azért hát borulj le hű magyarom, borulj le felekezeti különbség nélkül — ha keresztény vagy le is borulsz, ha nem vagy az, hajtsd meg fejedet — a nagy király dicső emléke előtt és gondolj hálával az ősök küzdelmeire, kik vérükkel szerezték meg a diadalt, melyet a civilizáció aratott a szellemi sötétség fölött. Szent-István ünnepe e diadalnak emléknapja. Azért kell is, hogy nélkülözze égé szén a felekezeti jelleg kizáró hatását Szent-István napja nem katolikus, hanem nemzeti ünnep, melyet minden magyar ember tar- tozik hazafiasán megülni s bizonyára szívben lélekben mint egy ember üli meg. Úgy legyen! | Kapás L. Aurél. A lehangoltság fájó érzelme tölti el szivünket, ha a napsugaras tavaszba tévedő zord hideg lesorvasztja a viruló fa zöldelő lombjait, üde virágait, — pedig akkor még csak sejtjük, hogy a virágból gyümölcs is teremhet. . . . A lehangoltság fájó érzete vesz rajtunk erőt, ha egy szép dal első, megkapó ütemei után szétszakadnak a hangszer húrjai, — pedig akkor még csak sejtjük a kedvetlenséget, a mi ért bennünket. . . . A fájó érzet megdöbbenéssé változik, ha tudjuk, hogy a díszétől megfosztott fa nemes gyümölcsöt szokott teremni; ha már észrevesz- szük a virág kelyliében, hogy a biztató remény büszke valósággá indult fejlődni. Megdöbbenéssé változik át a fájó érzelem, ha ismerjük a dalt, mely a húr kettépattanása után számunkra végképp megszakadt. . . . Ily érzelmek támadtak a mi szivünkben, ily gondolatok fogantak agyunkban is, midőn vettük a legszomorubb hírek egyikét, hogy Kapás Lajos Aurél, S-A.-Ujhely rendezett tanácsú városnak legelső főjegyzője,-a „Zemplén“-nek 1891. jun. 7-től 1892. márc. 20-ig, még piarista-tanár éveiben aranytollu főmunkatársa, a legnemesebb keblű jó barátok egyike, Váczon, szülővárosában, hová nejétől, Szent-Györgyi Ilona úrnőtől és egyetlen fiacskájától kisérve, S.-A.-Ujhelyből nehéz betegen, de a felgyógyulásnak erős bizodalmával utazott őtet forrón szerető rokonai körébe, a f. hó 13-ikán, d. u. lVa órakor, életének 38. évében, kiszenvedett. . . . S.-A.-Ujhely városházán az a nagy fekete zászló, melyet halálhírére ottan kitűztek, nem csak egy oszlopos tisztviselőnek kidölését jelentette ; hanem hirdette igen is, hogy annak a Háznak személyzete, mely a város közdolgainak intézésében fárad és munkál, elvesztette őbenne azt a tagot, s pedig a férfikor legszebb éveiben vesztette el, a ki fényes jövőre látszott prede- stináltatva; elvesztette a nemes amieió képvise lőjét, a szorgalom, a munka, a kitartás példány- képét és — a mi legjobban szomoritó, — elvesztette egyik jövendő büszkeségét: Kapás L. Aurélt, ki még néhány hóval ezelőtt is, bár szenvedő szervezetének rabláncai között, a főjegyzői tollal kezében tört magasztos célja felé. Szép kariert csinált s pedig egészen a maga erejéből. Későn érezte meg, hogy túlfeszített erejéből. Ezelőtt nyolc évvel, megérintetve egy csillapíthatatlan nemes érzelemtől, a vármegyénél igen szerény állásban kezdette, helyesebben folytatta a közügyek szolgálatát. írnokból vármegyei al- számvevő, egyszersmind gazd. egyesületi titkár, majd, a községi átszervezéskor S.-A.-Ujhely rendezett tanácsú város főjegyzője lett. A mi fő vágya volt — nevét nemcsak ösmertté, de érdemessé is tenni S.-A.-Ujhely rtv. polgárságának, a képviselőtestületnek, tiszttársainak, hatósági felsőbbségeinek rokonszenves érdeklődésében — azt teljes mértékben elérte. Ez a tudat adhatta meg lelkének a hősi erőt, melylyel végső haláltusáját a végképpen való elmúlás félelme nélkül megharcolta, a mikor érezte, hogy a dalnak első üteme után szakadoznak a hurok ... a nemes gyümölcsöket ígérő virágokat a napsugaras tavaszba tévedt hideg halálos lehelete örökre, elfujja. . . . És most, hogy ott alussza már siri álmát a váczi felső városi ev. ref. temetőben, mi, itt maradott tisztársai, megdöbbenve, fájó szívvel gyászoljuk a nagy reményekre jogosított férfiút! Legyen könnyű poriadásnak indult hamvai felett a siri hant 1 A végleheletéig becsületes munkás emléke legyen áldott 1 A Zemplén-vármegyebeli orvosok „rendje“, szövetkezve a gyógyszerészekkel, mint „orvos- gyógyszerész-egyesület“ S.-A.-Ujhelyben a f. aug. hó 16-án, Lengyel Endre dr. vármegyei tb. fő- és s.-pataki gyakorló-orvosnak, az „orvosi rend“ egyik díszének tiszteletére, abból az alkalomból, hogy immáron ötven esztendős orvosi prakszis az alatt a rövid idő alatt annyit tapasztaltunk és tanultunk, azt szintén csak Thomann fregát- kapitányunknak köszönhettük. Nem parancsnokunk, de úgyszólván gondos nevelőnk volt. Temérdek elfoglaltsága közepette is talált magának időt, hogy velünk foglalkozzék. És ha arról volt szó, hogy valahol valami újat láthatunk, vagy tanulhatunk : képes volt a legmesz- szebb menő engedményekre, hogy mindazt velünk megismertesse. Az igaz, hogy sokszor megizzadtunk. Az igaz, hogy sokszor tört véres hólyagot tenyereinken az evező rúdja és sokszor nyúlt bele szolgálatunk a viharos éjszakába. De sohasem volt okunk megbánni. A hajóhadban egy fedélzeten sem hangzott fel annyiszor a sip-jel, melylyel az önkény- teseket a fedélzeten sorakoztatják, mint a miénken, És sehol katonák olyan jókedvvel nem sorakoztak, mint mi sorakoztuuk, ha parancsnokunk úgy rendelte. Volt rá eset, hogy szolgálattól mentes éjszakán legjobb izü álmunkból vert, fel és szólított sorba a jelzősip hivó szava. És mi zúgolódás nélkül, sietve kapkodtuk magunkra fel szereléseinket, mert tudtuk biztosan, hogy valami olyat fogunk látni, vagy hallani, a mi addig még nem fordult elő. És feltevésünkben sohasem csalódtunk. Alig foglaltuk el kijelölt őrhelyeinket, már is megtudtuk, miért kelletett félbeszakítani álmainkat. A hogy emlékeimben újból fel tudom eleveníteni az eseményeket, egy gyönyörű éjjelen azért költetett fel bennünket, hogy tanúi lehessünk a tenger foszforeszkálásának. Annak a ritka tüneménynek, mikor a foszforos állatkák mirriárdjait tartalmazó tenger vize a hajó orrán megtörve úgy villog, fénylik, világit, mintha a hajó lángterben úsznék, a melynek tüznyelvei, fénycsóvái egész a fedélzetig látszanak felnyúlni. Más alkalommal felköltetett, hogy mi is lássuk azt a nagy ángol páncélost, a 'melylyel hajónk éjjel útközben találkozott. Tudok esetet, hogy sötét viharos éjszakán, mikor a vészes felhők majdnem az árboc tetejére látszottak nehezedni, mikor a fényes ivekben aláfutó villámlásokat nyomon követő fülsiketítő mennydörgésnek szűnni nem akaró zajában alig hallottuk egymáshoz intézett szavainkat, az árbockosárba vezényelt bennünket. Es az a látvány, melyet akkor a vak sötétben vil- lámos fényvetőivel ide-oda keresgélő páncélos óriás nyújtott: feledtette velünk a nyakunkba hulló hideg zuhanyt. Ha „horgonyon állva“ a szelektől felkorbácsolt tenger nyugtalankodni kezdett, biztosra vettük, hogy a rendes járatra használt csolnak személyzetét mi fogjuk képezni. És mi szívesen mentünk, mert tudtuk jól, hogy parancsnokunk mindazt csak azért teszi, hogy tanuljuk megismerni, hogy mit tesz az, ha méter magas hullámok között kell hajtani a csolnakot egy-két tengeri mértföld távolságra. De kivezényelt ő bennünket akkor is, ha a tanulságos mellett jól is tölthettük időnket. Ünnepségeken, mikor a kikötők fényáradatban úsztak, mikor alkalmunk nyílott a megjelent „fenséges személyeket“ közvetetlen közelről látni és hallani, akkor mindig mi hajtottuk karcsú gigjét. Külföldön, ha csak a viszonyok megengedték, mindig szabadságolt bennünket. Sőt megtette azt, hogy az egész gőzbárkát rendelkezésünkre bocsátotta, hogy vagy egy távolabb fekvő tengerszorost megláthassunk Egyszóval a mellett, hogy lelkes tengerész és szigorú katona volt, még ember is tudott lenni, a ki úgyszólván a gyöngédségig figyelmes volt katonáival szemben. Hogy Pekingbe személyesen vezette a kü- lönitvényt, azon nem csodálkozom; mert látni és tudni vágyása határtalan volt. Ha csak megsebesül, azt is természetesnek találtam volna, mert mint valódi parancsnok mindig és mindenütt katonái előtt járt. De hogy annyira nem akarta ismerni a veszedelmet, hogy ott, a hol alig pár ember esett el, épp neki kellett az elsők közt elvérzenie, azért már hibáztatom. Neki jobban kelletett volna vigyáznia magára 1 Neki nem lett volna szabad magát any- nyira kitenni a veszedelemnek, mert olyan emberre, olyan katonára mint ő volt, még igen nagy szüksége lett volna hadtengerészetünknek! És ha már a végzet mégis úgy rendelkezett, hogy okvetetlen a harctéren kell elvesznie, legalább úgy halt volna meg, mint hőshöz, tengerész-kapitányhoz illik, ki a fegyver- csattogás, puskaropogás és ágyubömbölés pokoli zajában is nyugodtan osztogatva parancsait száll alá égő hajójával nedves sírboltjába, — nem pedig áldozatul esni a lázadó csőcselék fanatizmusának és elesni a nélkül, hogy vértanú halálával hasznára vált volt volna az áldásta- lan ügynek, a melyért kiküldetett . . .
