Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

Sátoralja-Ujhely, 1900. december 30. 52. (2088.) Harmincegyedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMFLÉN-VÁEMEGYE SÖZÖITSÉGÉNEH ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MINTDEN VASAbNA.P. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzet­tel ellátott hirdetmények­ért térmérték szerint min­den négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél ked­vezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzkülde­mények a kiadóhivatalhoz intézendők. Búcsúztató. Gyászünnephez készülünk. Nagy halot­tat siratunk: az öreg XIX. század megszűnt élni, ő a történelemé. Csaádok, népek és országok töméntelen sokasága sorakozik sirja előtt. Az ágyuk tisztelettlövései böm­bölnek, a zászlók meghajolnak, a szónokok búcsúztatnak, . . . aztán: Le roi est mórt, vive le roi! (Meghalt a király, éljen a király.) De váljon megérdemli-é a XIX. szá­zad a fényes temetést, az elsiratást ? ! Kényes kérdés, de mily tiszta sor lesz, ha elmondjuk az eltemetettnek életét. Oly szépen hangzott az a letűnt század elején: Testvériség, egyenlőség, szabadság! És meg­indult a népnek lármája „Et si fractus illabatur“ . . . törik-szakad: e három jel­szót keresztül kell vinni. Keresztül vitték; de ki mondja meg, mennyi hős, mennyi áldozat vére kellett ahhoz, hogy e hármas jelszó minden népek minden izmát fölme- legitse ? E háborúk voltak a század gyer­mekkori csinytevései. Aztán, élte derekán, ment bele a férfiak harcába, utána meg­pihent . . . letettete a fegyvert, csöndes munkára, tudományosságra adta fejét. Eddig egy század sem mutatott fel annyi fölfedezést, mint a XIX. Stephenson a távolság fogalmát tünteti el. Irinyi János hazánk fia a gyújtót találja fel. Talbot a nap sugarait használja föl rajzolásra a fény­képészet behozatalával, Nobel izzé-porrá töri a sziklákat dinamitjával. (Bell telefonja, Édison fonográfja csodákat müveinek, Dowe sérthetetlen páncélja kineveti Man- licher fegyverét; de ha mégis golyó téved a testbe, ott van Röntgen sugara, mely a testben, húson, csonton át, felkutatja azt. Igaza volt hát a német birodalmi gyűlés egyik szónokának : „Tér és idő le vannak TARCA, Szomorú utazás. ^übörgve rohan be a messzeségbe, kanyargó füstöt ont a szörnyeteg; S a szenvedés e tövisreépült utján Elhullatod az égő könyeket. Rohan, a gép a hótakart mezőkön Nézi röptén a tűnő falvakat, Erdő, mező előtted összeolvad, Mig könnyed árja újra felfakad. Hogy vannak otthon ? S összeszorúl szived, Betegen fekszik édes jó apád, Tán épp e fájó, siró pillanatban Sóhajtva gondol — édes — tereád. Rohan a gép, még messze vagy hazádtól, Égy hosszú század minden pillanat, O, hogy szeretnéd, ha felé hajolva Hosszan tapasztnád rá az ajkadat. Ne félj, ne félj... ha majd az ágya mellett Remegő tested félőn leborul, S égő szemednek gyöngyöző patakja Sebes folyásban párnáira húll, S az égbe repül telkednek imája: Könyörgő szavam véle odaszáll . . . Az Isten jó ... tudom meghallgat minket Az ébredő nap szent sugárinál! (Ungvár.) Vidor Mór. * igázva, gondunk lesz rá, hogy még inkább hatalmunkba kerüljenek“. Íme ez az emberi ész ereje ! Kikutatta ez erő nagy részét azoknak az axiómáknak, amiket a mindenható bölcsessége az anyagba helyezett. De még többet tesz a XIX. század. Eddig az emberiség maga, annak fejlődése, történelme és társadalma lánc volt ránk nézve, melynek oly sok értékes láncszeme hiányzott. A XIX. század megtalálta e láncszemeket, az egész embe­riség most már mint egy összefüggő egész tűnik fel előttünk; a letűnt század életre keltette előző társait, életre keltette a piramisok sírjainak 400 éves múmia-lakóit. És beszélnek ők ; elbeszélik azokat a tet­teket, melyeket a bibliában mindegyikünk olvasott és tanult: Kartágó, Babilon, Pom­peji föltárták kincseiket a bámuló világ előtt. Az emberi élet ily különböző, ily nagy vívmányainak láttára a legnagyobb skep- tikusnak sincs más felelete a csodálatnál. Isten — ki mind ezt föltárta nekünk — az ő adományaival nem volt szűkmarkú a letűnt században. De váljon fölhasználták-e a század gyermekei e tőkét, e vagyont? Igyekeztek-e azt saját boldogságuk, nyugalmunk és béké­jük kamatjaira elhelyezni? . . . A XIX. század a világosság, a tudo­mány százada. Minden kérdésnek, mi csak a szivet lüktetésre készti, merészen elébe állottak fiai, le akartak hatolni az ész mély­ségeibe, hogy ne létezzék titok a kutató ész előtt. A gazdag ember sorsára jutot­tak, ki solT sem elégszik meg vagyonával: csak többet! csak tovább! És mert mindig többet akart a XIX. század annál, a mit Isten bőkezűsége és bölcsessége nyújtott neki: azért elégedetlen, azért volt boldog­r Évszázad fiatárán. (*) Az évek, a századok, az ezredévek minden nappal újra születnek s halnak. És mégis milyen csodálatos megújhodás érzése az, a mi a távozó nyomában kél bennünk. Mintha az az örökkévalóság feltáruló ajtaján át pillanatra üdítő, fris légáramlat csapna meg bennünket. Hangos az utca a maga tarka, lármázó, nyüzsgő tömegével; az elmúlás felett támadó tű­nődés vidám bohóság köntösébe öltözik. Szilvesz­ter-éj van s a múló év, mely még egyszer int bú­csút felénk, már csak teher, melyet évszázados ter­hével mielőbb szeretnénk lerázni nyakunkról. A füstös kávéházakban gőzölgő puncsos poharak félig ürítve ásitoznak az asztalon, menésre nógat egy-két álmosabb vendég, de nem addig, a mig a rejtőzve haladó idő át nem lépte azt a mes- gyét, mely a mát a holnaptól, a XIX.-et a XX-tól, elválasztja ; előbb még egy titkos kéz lecsavarja a lárapaesapokat, a banda diadalmasan zenditi rá a Rákóczi-indulót, egy előkapott serpenyőn ünnepies tempóban kongatja el a leleményes ceremónia-mester az éjféli tizenkettőt, valaki felfújt papírzacskókat puffogtat a falon. Fellob­bannak az asztalon elhelyezett röppentyűk és a sistergő görögtüz fényében a pattogó szikrák kedélyes sziporkázásai közt összekoceanó poha­rak, nevető és éljenző hangok lármás összevisz- szája üdvözli az uj év száz első hajnalát. * Valaha, a sötét középkorban az uj esztendő nagy és meglepő változások, babonás jóslások hozzávetéseinek nyitott teret, melyeket az apo­kalipszis titokzatos nyelvén foglaltak Írásba ősz tálán az ő halála. Mit értek el a század végén azok a szellemóriások, kik a tudo­mányok ágainak sokféle, elért sikereivel nem tudtak megelégedni? Semmit. Egyik a teljes megsemmisülésre lyukadt ki. Sokat tudunk — mondja a másik — és épp ezért most látjuk csak, mennyire a kezdet kezdetén vagyunk még. A természeti erők alapos ismerete utópia az emberi észre nézve — állítja a harmadik. Lényegét ez erőknek nem ismerjük. Mi a villámosság? Mi a meleg? Mi az erő maga? Hát az élet? Honnan vagyunk, hova megyünk ? Ki tudna mind e kérdésre megfelelni? Lesújtó beismerés a világosság száza­dának végén, mely század kiterjesztette e világosságot föld fölé, földre, föld alá és csakis az ő saját kicsi világát hagyta teljes sötétségben — lelkét. És a léleknek, az isteninek, ez elhanya­golása oly gyümölcsöt termet, melyet kénytelen a XX. század a nagyszerű ered­ményekkel együtt örökölni. Ez a pesszi­mizmus. Mindenesetre meglepő vonása a XIX. századnak az, hogy oly tüneményes vívmányok közepette is minden vonalon az elégedetlenség, az önzés, a kétségbeesés jajkiáltása hangzik. íme, a természet oly sok jótékony titkát feltárta előttünk, az ész értékesítette összes erőit. Ezekre e titkokra, ezekre az erőkre voltak féltékenyek a XIX. század emberei: mindenki önmagát tartotta a központnak, mindenki önző, de kevés az olyan, ki boldognak mondhatta volna magát. Itt kezdődik a pesszimizmus, az a rákfene, melyet Machiavelli így határoz meg: Ez a forrása az ember minden szen­vedésének itt e földön; mert az ember természeténél fogva a végtelen után vágyik, s a természetben semmiféle erő sem képes arra, hogy azt neki megadja.“ szakálu mágusok. Hogy az Éjszak Sasa miként hadakozik a Dél Oroszlánéval s a Hármas Li­liom hogy ölelkezik a Fekete Vizek páncélos lovagjával: mindez mély próféciái allegóriába burkoltan jelentette a közelgő év nagy esemé­nyeit. Hát még mikor a világ végét hirdették nagy foliánsok és pergament-irások ? Avagy nem töltötte-e el rettegés e miatt pl. Szent Ciprián szivét a harmadik században, Szent Jeromos és Laktancius atyákat a negyedik században és Szent Gergelyét a hetedik század végén ? E bölcs egyházatyák mindannyian és hoz- zájok még Szent-Agoston, Szent-Ambrus, Hila­rius, Cirill, Izidor, Bellarminusz, Picoad Quiran- dola is egy zsidó hagyományra támaszkodtak számításaikban, mely szerint a világ 6000 évig tart, még pedig 2000 évig természeti állapotban, 2000 évig a messiási korszakban. Elég volt nehány rendkívüli természeti ese­mény, melyhez a tévelygő emberi elme nem ta­lált kulcsot: egy napfogyatkozás, szárazság, pestis, folyók áradása, sáskajárás, hogy a félreve­zetett emberiség rettegve várja az uj év elközel- gését, mely a végső nagy katasztrófát hozza magával, a mikor minden elsötétül s a megvén- hedt világ roskadva omlik össze bűneinek súlya alatt. így prédikálta a tizedik század közepén a jámbor és istenfélő életű Husszingini Bernát re­mete a végítélet napját a 960-ik évre ; mert meg vala Írva a Jelenések Könyvében, hogy ezer év múlva felszabaduland a régi kígyó : az ánti Krisztus. És csakugyan az ugyanarra az időre eső normann betörések, a magyarok váratlan meg­jelenése Európában harcias csapataikkal, az egy­mást követő földrengések, szárazságok valami szokatlant sejttettek, a mi roppant félelemmel A Zemplén mai szama tizen két old a1«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom