Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-12-02 / 48. szám
Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÍ3N-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-YÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK IMI 11ST ID IE ÜST VA S A. TZ 1ST .A. ZF>. Sáloralja-Ujhely, 1900. december 1. 48. (2084.) Harmincegyedik évfolyam. HIRDETÉS DÍJJÁ hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 nil. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzkülde- mények a kiadóhivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. F'élévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor díjjá 40 fill. £ VÖRÖSMARTY MIHÁLY. ▼k 1800. «léc. 1-től 1855. uov. 15-ig. kW, őst, mikor ő született — áldozva e percbe’ nevének Hallgasd meg magyarom, Zemplénnek szíve szavát is, Hadd legyen itt is az O nagy híre emelve az égig, Melyből e népre lenéz, kérdezve: ha gondol-e még rá? Tudja-e szép dalait még zengni a szittya szilaj faj ? . . . Azt, mikor Ő vezeté Árpádot erre a földre — „A hajdanta dicső Etelének hős unokáját“. . . A ki e hont, Etelénk örökét, jött visszaszerezni. * Útja a Bodrogon át vezetett be Szerencsre, megyénkbe, A hol a honvezetők szüleiének majdan a korban, Melyben a Hon tetemit támadta a durva erőszak ! . . . * Már Szomotor mezején megvívta a harcot azokkal, Kiknek Atilla letűnt fénycsillaga adta e menhelyt, Hogy mint zálogosok bitoroljanak addig e földön, Mígnem a birtokosát elhozza a harci szerencse! . . . Itt van a századik év, mikor isteni szikra kipattant, Nagy költőnk született, díszt hozva a büszke magyarra. . . . * Minden nemzetiség feltárja a régi világát: Honnan eredtek azok? Kik voltak népe vezéri? Hogy gyarapodtak odább? mint küzdtenek akkor a földön? Egy ezer évvel előbb, mikor útra kelének a népek, Felkerekedve, hazát foglalva el újra maguknak, Melyet régi nevén úgy hívunk: „vándor időszak.“ Óh ! de mutassanak ők ily művet a föld kerekén még, Melyben a küzdelem oly ihlettel lenne megírva, Mint a „Zalán futamát“ bevezette az isteni költő. . . * így telepíteni fajt nem tudtak képzeletükben, Mig Ő nem született, csak régi homályba bolyongtunk . . . Lantja az ébredezés dalait pengette fülünkbe. . . * Népe csodás erejét rádobta e Hunnia-térre . . . Hajdan erős magyarok nagy tetteit zengve a népnek: Egy ezer évvel előbb, hogy törtek e földre apáink ? ! . . . * Itt van az éneke, lásd, gyarapodva a múlton, okulhatsz . . . Óh! de ne nézze a szem, mely könnyeit ontani gyenge! Szíve verése ha nem dobban meg nemzete sorsán! . . . * * Kelt is a nép, amig Ö dalt zenge a nemzeti lanton . . . Társa Petőfivel ott zeng már dalt égi hónukban! . . . „Régi dicsőségünk“ ott hirdetik angyalainknak! . . . Honnan a dal leszalad szívünkbe a villamos árral: Áldva a gondviselés! Él neve, nincs feledés. . . . Bajusz József id. TÁRCA. fi „Zalán fulásá“-ból. Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban ? Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző Fénynyel jársz egyedül. Rajtad sürü fellegek és a Bús feledékenység koszorutlan alakja lebegnek. Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak [eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával. S késő százak után méltán láttassa vezérit: Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát ? Hol vagyon ? Ah ezeren némán fordúlnakel: álom Öldösi sziveiket, s velők alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka múlandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén, Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték, Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő Képzelete^ villannak meg, diadalmas Ügekről, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról. Párducos Árpádról ... Oh hon! meghallasz-e [engem, S nagyratörő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra ? Megjön az éj, szomorún feketédnek az ormok, [az élet Elnyugszik s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kópiák és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék. Látom: elől kacagányos apák s heves ifjú lekenték Száguldó lovakon mint törnek halni vagy ölni. Zászlódat látom, Bulcsú s szemem árja megindul. Oh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat, Későn hangzik már ; de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hü a haladékony időhöz. (Reggeli tábor a Bodrog partján.) Lassan kint már ébredezett a tábor is. Első Kelt Tas és fiait hevesen fölrázta. Legottan Keltek azok. Mint vad párduc, fölrobbana Hábor, Öltözetet veve és fegyvert, mely álla fejénél. Úti Lehel mozdúla vitéz bátyjának utána. Nálánál alacsonyb termetre, de vállbán erősebb, Mint hegyi tölgy mellett a sziklafal, álla merően. Hábor testén a ruha zöld, kacagánya setét kék, Himes aranyszálak ragyogása keríti be szélét, Fegyverek és harcok csillognak rajta kivarrva, Bal sarkán egy kis hű kéz fölnyújtja virágát A rohanó hősnek; de vad az, nem hajlik utána. Harcba siet fölvetve fejét és karja hatalmát. Kardja alant lógott leszorított sárga övéről, Kalpagján alacson kolcsagtoll renge; de hosszú Somnyelü dárdáját magosán fölütötte kezével. Öcscse hasonlóúl jőve fegyverkezve; de vállán Szarvasbőr vala mente gyanánt kurtára szabottan, És örvös buzogány jobbjában. Balja felől a Hős seregek riadója lelóg, a tábori nagy kürt. így készültek ezek, s döngették pajzsokat: erre Ébredezett a nép s szilajon kapkodta dsidáit. Tas pedig áll hős gyermeki közt a sziklai sasként, Mely bátor fiait magasan szép napnak ereszti, És örvend s lassan csapkod szárnyával utánok. Úgy állott fiait biztatva Tas, a fene képű, S Iáitokon örvendett s velők a nép rendi közé [ment. Távolb fölkele Bors, meghízott férfi erőben. Visszavető fodros hajait vállára, s keményen Nyomta reá süvegét. Sok harc emléke vagyon [már Bátor szivében. Attól ég arca, holottan A nem rég vett seb látszik még gyenge húzással, Nem szégyen, mert nyalka Dobort ő verte le futva Tátra magas bércén. Az előbb ott rajta sebet tőn, Mégis erőt vett Bors és egy vágással elölte. Most is kalpagján hordozza Dobor lobogóját, Mely magasan veri a levegőt és messze fehéríik.
