Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-11-18 / 46. szám
Az iskolába kerülő hat éves gyermeknek lehetnek ugyan, sőt vannak is képzetei megle- lehetős számmal, de e képzetek a rendszertelen családi nevelés következtében rendezetlenek, hiányosak s csupán mint összehordott, összehalmozott anyagkészlet tekinthetők, melyet valamint kicsinyelnünk nem szabad, úgy arra építeni sem tanácsos; épen azért az iskolai tanítás ez elemi, alsó fokán a tanításnak szemléletekkel kell kezdődni. Az üres szó hidegen hagyja a gyermek elméjét, a mihaszna szószátyárkodás nem csak nem képes elméjében képzeteket alkotni, hanem unottá, elviselhetetlenné teszi rá nézve az iskolai életet. Nem másod- rangú kérdés aztán az sem, hogy mit szemléltessünk? Azt hiszem a helyes nyomon járok, midőn azt mondom, hogy a szemléltetendő tárgy a gyermek képzet- és ismeretköréből veendő. A phonomimikai módszer hívei azt mondják, hogy a „természetes élet nyilvánulása után“ fogatják fel a hangokat; csak az a kérdés, vajon az általuk használt „természetes életnyilvánu- lás“ a gyermek képzetköréből van-e véve? Ennek megvilágositására álljon itt egy példa: A tanév első óráján egy történetkét mond el a tanító a karácsonyfáról, melynek végén azt mondatja egy leánykával „á“, miközaen kezét a száj felé viteti. Hát kérem ez idáig igen szép, csak az a kérdés, vajon látott-e már minden gyermek karácsonyfát, vannak-e arról képzetei, melyekhez az „áu hangot hozzá fűzze; vagy látott-e már olyan leánykát a ki a karácsonyfa látására egyenesen az „á" hanggal adott kifejezést érzelmeinek ?! Megengedem, hogy a budapesti és kolozsvári gyerek látott karácsonyfát, de hát a kerczai, vereczkei s széles e hazának annyi más félreeső falujának növendékei váljon láttak-e? Én nem vagyok hajlandó elhinni 1 Azt meg egyenesen tagadom, hogy a karácsonyfa látására mindenkor „á“ hangban tör ki a gyermek. Ha nem látott a gyermek karácsonyfát, akkor szemléltetni kell a tanítónak; ezt azonban e módszer hívei elfelejtették. Ha sem képzetei nincsenek a gyermeknek a tárgyról, sem nem igyekszem képzeteket alkotni elméjében az okos szemléltetés által, akkor az egész tanítás szó-tudományossággá fajul, pedig a tanítás e csúnya fajtáján a modern pedagógia, legalább a gondolkodó férfiak között már régon túl van. De tegyük fel, hogy Magyarországon minden gyermek látott karácsonyfát, tehát min- deniknek van képzete róla; mit gondolnak e módszer hívei, hogy e történétke, vagyis inkább kitalált mese elbeszélésekor az „á“ hang fog a gyermek eszébe jutni? A lélektan bizonysága szerint egész határozottsággal mondhatom, hogy nem; mert a már élvezett karácsonyi örömökből bizonyára az fog eszébe jutni, mely a szemlélet alatt támadt idegáram folytán mélyebb nyomokat hagyott lelkében. De hát mi köze is van az „á“ hangnak a karácsouyfához! Hozzátartozik! Annak alkotó része, eleme? Vagy természetes folyománya? Nem és százszor is nem ! Hanem igenis hozzá mesterkedett valami, mely semmi lényeggel nem bir, melyet a gyermeki lélek, ha még bele erőszakolnánk is épen úgy ki fog hullatni, mint a rosta a búza alját, az ocsut. Az én kis fiam az első karácsonyfa látásakor nem az „á“ hangot hangoztatta, hnnem azt mondá : „Jaj de jó az a Jézuska. hogy ilyen aranyos karácsonyfát küldött 1“ Az első benyomásokat, melyek egyúttal a legtartósabbak is, az őt érdeklő aranyos bárány, szürke ló stb. tették reá s hiába mondtuk volna akár chorusban is az „á“ hangot s hiába bökdöstük volna kezünket akár a szoba mennyezetén, bizony nem adott volna rá semmit, legfölebb azt mondta volna : „Ti kegyetlen csúnyák, miért háborgattok az én örömeim közepett!“ Hogy ez nem csak az • én fiammal történik igy, volt alkalmam több irányban megfigyelni s az eredmény mindig ugyanaz volt. Hiába a pedagógiában a cél nem szentesíti az eszközöket. Itt a cél ok- és észszerű elérésére alkalmas és megfelelő eszközöket kell választani, melyek nélkül minden újítási kísérlet silány fércelmény. De vegyünk egy más példát. Az „1“ hangot pl. a viz folyásából származtatják a pho- nomimika hívei. Ugyan hogy teszik érzékelhetővé e hangot a viz folyásából Hajdú-vármegyében, vagy annyi más folyóban szűkölködő vidékén hazánknak ?1 Vagy a cseberből a vederbe öntik a vizet szemléltetésnek okáért ? ! De hát az meg sehogy sem ad „1“ hangot! Vagy csak úgy ráfogják! Bizony bizony nagyon is a levegőben függenek ezek a mimikái alaptárgyak és életjelenségek annyira, hogy azokról képzetek egyáltalában nem származhatnak a gyermek lelkében. Nem egyebek azok, mint kimesterkedett szó áradatok. Valamelyik szemes olvasó azt is mondhatná, hogy a mesék alakjait sem szemlélte a gyermek, mégis szívesen hallgatja. Ez igaz, csak hogy azt kell figyelembe venni, hogy a gyermekmesék nem azt a célt szolgálják, a mit ezek; azok a képzeletet foglalkoztatják s valamely erkölcsi tanulság megvilágítására, elvonására vannak szánva, tehát egy általános cél szolgálatában állanak, mig itt az észrevételeket conkrét tárgyakhoz kell fűznünk. De meg a gyermekmesék is akkor felelnek meg céljuknak, ha. alakjaik a gyermek ismeretkörébe tartoznak; mert: „A képzelem csak a meglévő érzéki képzeteket dolgozza fel, azon túl ereje nem terjed; ez az ő korlátoltsága.“ (Dezső L. Lélektana). Comenius nem ok nélkül vette fel a gyermekekek előtt ismeretes vagy legalább képen szemlélhető állatok képét a hang felfogatására, jól tudta, hogy csak akkor származhatnak a gyermek lelkében képzetek az ismertetendő hangról, ha az az illető állat jellemző tulajdonát képezi, jól tudta, hogy az emlékezet csak úgy fogja képzetté emelni, ha azok egy conkrét tárgyhoz vannak tapadva. „Az emlékezet az egyes észrevételeket is megőrzi ugyan, de a visszaemlékezés csak azon összeköttetésben újítja fel azokat, melyben a concrét tárgyhoz tapadva, azokkal összenőve vannak.“ (Dezső L. Lélektana). (Vége köv.) Balogh Kálmán. Nyilvános köszönet. Nemes Lajos kir. tanácsos, nyugalmazott kir. tanfelügyelő ur, büntetéspónzekből, tanítók utján befolyt 166 korona 20 fillérről szóló, a sátoralja-ujhelyi takarékpénztártól kiállított betéti könyvet adott át a „Zemplén-vármegyei Tanitók-Háza“ javára. Fogadja őnagysága egyesületünk hálás köszönetét. Hodossy Béla, egyes, elnök. A „Zemplén-vármegyei Tanitó-egye- eület“ tagjaihoz. Felkérem egyesületünk ama t. tagjait, kik a „Zm. Tanitók-Háza“ céljaira gyüjtö-ivet kaptak, szíveskedjenek — még ha netán nem gyüjthettek volna is — a gyűjtő- iveket, hozzám mielőbb visszaküldeni. Értesítem egyesületünk felekezeti tagjait, hogy a szerencsi gyűlés alkalmával fölmerült útiköltségeiket, beküldött nyugtáik alapján a választmány fogja legközelebb tartandó ülésén megállapítani. Hodossy Béla, egyes, elnök. CSARNOK Sfcóí a 2>ene . . . Szól a zene, Cigány zene, Hej, de vigadnak az urak, Közbe, közbe, Oda szólnak, Oda oda kiabálnak: — Te! frissebben húzzad cigány! . . . Szól a zene, Cigány zene, De egy a sok víg ur közül Akármilyen Frissen húzzák, Csak szomorú . . . Csak nem örül. . . — Szomorúbban húzzad! cigány! . . . A kocsmának, Ablakánál, Nekidőlve áll egy kis lány, Minden hangnál, Egy-egy könycsepp, Végig szalad az orcáján . . . — Mért is huzza az a cigány! . . . (Munkács.) éjabd h tji iScLxfó, X Bünhödés. — A »Zemplén* számára. — Irta: Weisz József. I. .... Igen ! hü maradok hozzád ! Esküszöm Esküszöm ártatlan gyermekeink boldogságára: esküszöm mindenre, a mi szent!... A februári napsugár beragyogott az ablak üvegekeu keresztül és ráesett a beteg, sovány, kiaszott arcára. Az asszony esküje láthatóan megnyugtatta. Nem lihegett oly lázasan, oly nehézkesen és mintha a borzasztó fájdalomtól eltorzult arcvonásai is visszanyerték volna szelíd, nyugalmas kifejezésüket. Fejét glóriaként körülragyogták a napsugarak és igy mosolyogva kiszenvedett. Simon Anna, a feleség, ott zokogott az ágy szélén, csókokkal borítva az élettelen, hideg kezet. .. szivrepesztő, bánatos zokogása oda- csőditette a halott ágya körül a falu népét, könytelt, résztvevő tekintettel nézték a szegény szerencsétlen asszonynak szivettépő, fájdalmas vergődését és susogva jegyezték meg egymásnak : — Szegény, el nem fogja bírni a rettenetes csapást, hisz oly igen nagyon szerették egymást . . . II. Szép tavaszi este van. A lágy májusi szellő megrezgeti az akácok fehér virágait, könnyű puha leveleit. A balzsamos ákácillatot szerteviszi a kósza szellő és üdévé, kellemessé teszi a finom, tiszta levegő. Simon Anna ott ül a tornácon és nézi a csillagok milliárdjának fenséges, tündöklő ragyogását. Gondolatai visszakalandoznak a múltba. Igen a múltba! De sokat is tud regélni ez az egy szó. Beszél boldogságról és boldogtalanságról, kéjes örömről és szivszaggató fájdalomról, örök hűségről, ledér csalfaságról... beszél az ő jóságos férjéről, Andrisról, ki őt annyira szerette s kit ő is oly igazán szeretett. Hisz olyan szelíd, jámbor ember volt Andris és milyen kimondhatatlan boldogok voltak. Korcsmát, mulatságot került s csak érte és gyermekeiért élt. Értük dolgozott és fáradozott, értük élt.... Majd ott látja az ágyban, a nehéz fárasztó munkától meggyötrötten, betegen, fakó beesett arccal. . . Eszébe jut a szent fogadalom, a szent eskü, a mit a halálos ágyon tett Andrisnak és ajka most is mint akkor — három hó előtt — önkénytelenül ismétlé: Igen hü maradok hozzád esküszöm!! A tavalyi szellő kísértetiesen megzörgeti az ákácleveleket, egy-egy denevér suhogva hasítja keresztül az üde léget és nini, mintha a kerti ajtó — ott a temető felől — kinyílnék, belép rajta fehéren, sápadtan a férj, a halott. És az sszony nem ijedt meg a halott látásától, arca felvidul, keble lázasan liheg .... A sápadt, fehér szellem pedig oda ül az asszony mellé és alig hallható tulvilági hangon kérdi: — Szeretsz-e még most is Anna? El nem feledtél? Hü maradtál fogadalmadhoz, esküd- höz ? . . . Az asszony lázason pihegve szól: — Igen Andris szeretlek most is és szeretni foglak mindörökké !... Mit ér az élet nélküled és bizony mondom, ha gyermekeinket nem kéne itt táplálnom, én is odamennék hozzád, hogy örökké együtt legyünk, hogy soha többé el ne szakadhassunk egymástól. Látod milyen szép a természet, mint tündökölnek a csillagok, hogy susog a szellő s ebben az egész rejtelmes, zsongó, álmatag éjszakában én csak a te lelkedet érzem. Mintha az egész természet a te nevedet vemé vissza s csak azért imádom a természetet, csak azért nézem azoknak a ragyogó csillagoknak káprázatos tündöklését, csakis azért, mert téged imádlak, téged szeretlek és elfeledni soha, de soha nem foglak, . . . III. Aratás után van. Egész Németi odasereg- lett a Mózsi korcsmája elé. Az öregek, hogy gyönyörködjenek a fiatalok pezsgő jókedvében, táncában, no meg, hogy a torkuk se maradjon szárazon; a fiatalok pedig, hogy kitáncolják magükat a bevégzett aratás örömére. Simon Anna is ott van! Isten látja lelkét, hogy nem örömest jött ide, de a szomszéd asz- szonyok nem hagyták békén. Hogy igy, hogy úgy! Hiszen megtörtént az ilyen szerencsétl en- ség már mással is. Azért nem kell világtagadóvá embergyülölővé lenni. Ott fog helyet magának az öreg asszonyok közt, szerényen összekuporodva egy földre fektetett gerendán. Nézi, nézi a deli párok táncát. . . Majd megakad a szeme egy legényen Takács Mihá- lyon. Igen Takács Mihályon, ki három év előtt ment királyt szolgálni, s most szabadult ki a király kosztja alól. Szép, daliás legény, sötét hajfürtökkel, barna napsütött arccal, erős, tüzes tekintettel. Nézi. nézi a szép legényt s szemei tágra nyíltak, ott ül vele szemközt s valami kimondhatatlan édes gyönyörűség ült minden tagjába. . . . Tekinteteik találkoznak ... érezte, hogy abban a két szemben ott van a mennyország minden üdve s a gyehenna minden tüze. .. . A következő pillanatban már ott táncol a kör közepén Takács Mihálylyal. Őrülten járják a táncot, tüzesen, szenvedélylyel... és mikor a legény a szemébe nézett azzal a bóditó, égető tekintettel, elkábult. . . eltűnt előle az asszonyok csoportja, nem hallotta a szemszédok csodálkozó álmélkodását, érezte, hogy mindinkább gyengül, jobban simul a fiúhoz s úgy vélte, hogy lábai sem érintik a földet, hanem a legény viszi előre, előre... . IV. Simon Andris portájáról épen most gördült ki az utolsó lakadalmas kocsi. Takács Mihály, az uj gazda, egyedül maradt Annával, az uj menyecskével. Szivére öleli szerelmét, hisz oly igen, igen boldogok. Szeretik egymást igazán. Elárasztja ajkát, arcát csókjainak forró özönével és Anna ott fekszik, mintegy önmagán kívül Mihály karjai közt.... Azután nagy, kísérteties csendességgel először borul rájuk az éjszaka. ..,
