Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-11-11 / 45. szám
Sátoralja-Ujhely, 1900. november 11. 45. (2081.) Harmincegyedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyllttérben minden garmond sor díjjá 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖUSÉGÉNE ÉS A ZEMPLÉN-VARMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET *-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK GvL 13ST ID E IST S A. TZ 3ST -A. K HIRDETÉS DÍJJÁ hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Világszellem. (csj.) Ha figyelemmel kisérjük az életet, főképp pedig a városok életét: lehetetlen be nem látnunk, hogy bizonyos túlterheltség van mindenben; minden csupa sietség s torlódás és — kevés remény. Az egyéniség elvész a tömegben és az egyéni vonások pusztulásával pusztul az egyéni öröm s bánat iránt való fogékonyság is, mi nélkül pedig képtelenek vagyunk megítélni mások érzelmeit. Pedig ha azt az érzékünket egyszer elvesztettük, ha megszűntünk azokkal vagy azokért érezni, a kikkel közlekedünk: érdeklődésünk embertársaink iránt megszűnik épen úgy, mint a rokonság érzése megszűnik, vagy legalább is nagyon lelohad azok között, a kik azt nem táplálják személyes érzéssel. Nem lehet tagadni, hogy világszerte csaknem észrevétlenül szivárgott minden téren a szeretet helyébe a gyűlölködés, az igazság helyébe a hazugság, az őszinteség helyébe a tettetés, a lényeg helyébe a külső látszat; szóval: a pozitív erkölcsi tényeket felváltotta a sötét rideg tagadás. És ez a hazugság s gyűlölködés beszivárgott már a népek társadalmi, állami felekezeti intézményeinek minden sejtszövetébe és fekélyei immár nyíltan ütnek ki sok nemzet s ország beteg, senyvedő organizmusán. És a világ nem csak látja, érzi ezt a rothasztó betegséget, hanem keresve keresi a kibontakozást a morális posványosodásból. S miután igaz, hogy a világnak reá kell térni a humanizmusnak és a testvérszeretetnek uj korszakára s hogy haladni fog az igazság felé: azért igaz az is, hogy a morális tisztulásának világmozgalmát földi erő megakadályozni többé nem lesz képes. Ez erős hitem s meggyőződésem! Lépten-nyomon találkozunk emberekkel, férfiakkal s nőkkel egyaránt, a kik műveltségükkel, képzettségükkel dicsekszenek, azt hozván fel, hogy ők a jelenkornak, tehát a haladás s a gyöngéd érzelmek korának gyermekei. Nem csalódás, sőt nem egyszer ámítás ez ! És a tapasztalás arra tanít minket, miszerint az a körülmény, hogy valaki ennek a kornak szülöttje, még nem nyújt biztos s elegendő óvószert az érzéketlenség, a nyerseség, az erkölcs elvadulása ellen. A ki korunk történelmét ismeri az tudja, hogy e kor humanitása talán egy hajszálnyival sem kevésbé szívtelen s kegyetlen, mind a leghirhedtebb előbbi századok bármelyiké is. Bárhogyan is törekednek az emberek századok óta, hogy egymást szelídítsék, fékkezzék: eredeti vadállati természetük mégis újra jelentkezik és ki-kitör. És éppen az utolsó évtizedekben, mióta divattá lett Rousseau emberjogát, mint valami gyermekmesét megmosolyogni, valóságban diadalünnepeket ülnek a kegyetlenség s az embertelenség. Mert, eltekintve a közeli szomszédunkban körös-körül tett tapasztalatoktól, ha csak visszaemlékszünk Canovas del Castillának, a nem régiben meggyilkolt spanyol miniszterelnöknek, néhány év előtt a szegény foglyokon elkövetett kegyetlenségeire s kínzásaira; ha meggondoljuk, hogyan terjesztenek kultúrát a müveit európaiak a kolóniákban: akkor bizony a hírhedtté vált mócsai kinzások valóságos mulattató játékok amazokhoz képest. Ilyen a mi korunk humanizmusa. Mi, a jelenkor fiai büszkességgel, sőt gőggel nézünk vissza az előbbi századokra. Azt hisszük, hogy nem csak a szabadságnak, a kultúrának sok, igen sok időre biztosított s megszilárdított magaslatát elértük, a honnan szánakozással, sőt talán megvetéssel is pillanthatunk a lefolyt századokra, mint a sötétség és barbarizmus korszakára: hanem már azt is gondoljuk, hogy a további haladásban mi sem akadályozhat megbennünket. Meglehetős önámitás ez! Tanúja ennek a csak nem rég Amerika és Hispánia között lefolyt véres háború és tanúja Angolország legújabb hóditó hadjárata a dél- áfrikai körtársaságok ellen. Mindez mindenre mutat inkább, csak nem az igazi műveltségre, a civilizációra, a humanizmusra, az igazi haladásra. Visszaesés az bizony és vészthozó áramlat, a melybe az aranyszomj a pénzvágy hajtja, főképp a nagy államokat. Szűknek találják már saját országaiknak határait. Anglia, Germánia, Francia és Oroszország jólétök munkásaivá akarják tenni az egész világot. Ez hajtotta őket Afrikába és Kínába. És ezek a messzeható gazdasági vállalatok oly gazdasági krízist idéztek elő, a mely nem csak a remélt nyereséget teszi kérdésessé, hanem veszedelembe sodorja a már megszerzett és biztosítottnak vélt vagyont s birtokot is. Zavaros, mondhatni szomorú az átmenet az uj századba. De hát azért ne essünk kétségbe a TARCA. ©le oiz/j, , . . Ne sírj, ne sírj, édes anyám, Fáj a könnyed. Azzal a bu, az a mély bu Nem lesz könnyebb. Megsegít még a jó Isten, Majd meglátod. S ad nekünk még valamikor Talán egy kis boldogságot. Ne sírj, ne sírj, édes anyám, Fáj a könnyed! Ne hidd, hogy mi nem látjuk őt Soha többet! Egyszer mi is elmegyünk majd O utána, Fel, fel a szép, a ragyogó Napsugaras menyországba . . . 3iiü z-iefuL tazzsihi. 4M* Árkon-bokron át. — A .Zemplént eredeti tárcája. — Irta: Kiár István. A lovak már nyergeivé vannak. A lovászok nagy körben párosával vezetgetik őket az istálló előtt a tágas térségen, melynek aprószemü kavicsporondja átnedvesedve az őszi nyirkosságtól zajtalanul lapul össze a paripák vasalt körmei alatt. Az indulást csak a köd hátráltatja. Qdafent már ritkul ugyan, de azért még sem tud felszakadni. A nap erőtlen, bágyadt fényű korongja küzködve bontakozik ki a lassan go- molygó szürkeségből és csak mikor az első napsugár akadálytalanul röppen át a nyirkos őszi légen, mozdul meg hirtelen a szürkeség. A szétszakadt fátyol mind kisebb darabokra ron- gyolódva egy kis ideig még ott kavarog a tarlók felett, aztán, úgyszólván pillanat alatt tűnve el a látóhatárról, teljes pompájában tárja fel az őszi tájképet pókhálós tarlóival, megtépászott kóróju tengeriföldjeivel, sárguló kőkényfa- és csipkerózsa-bokraival, Még érezni a fölszakadt köd után maradt hideg nyirkosságot, mikor az urlovasok megérkeznek. A lovak nyugtalanul harapják zablá- jukal, ágaskodnak, kapálnak és horkolva szívják magukba a hűvös őszi levegőt. Némelyik, mintha ércből öntötték volna, első lábait meg- torpantva mozdulatlanul áll meg, csak szemeinek tüze és mozgó orrcimpája árulja el hogy él. Aztán, nyakát hosszan előre nyújtva, ideges vágyódással nyerit ki a körülfekvő lankás pusztasághoz, mintha csak mondaná, hogy : szervusz, szervusz mindjárt találkozunk! A lovasok egytől-egyig jó ismerősök, vig cimborák. Akad köztük a tizenöttől egész az ötven évesig minden korból való. A fiatalja csak úgy betyárosan, csikós módra, egy kapásra szökik lóra. Az öregebbek már nem virtuskodnak. Kényelmesen, kengyelvasban szállnak fel. Némelyik már a lovász segitségét is igénybe veszi. De csak egy pillanatra. Csak éppen addig, mig felkapaszkodik és a szárakat összeszedi. Ha aztán elhelyezkedett, épp úgy megüli a lovat, mint a fiatalja, sőt még talán jobban, mert nem izgatja folyton az amúgy is türelmetlen paripát. ______ Mikor aztán mindnyájan lóra ültek, eleresztik az agarakat is. Azokat a nyafogó, ugráló ördögfiókokat, melyeknek izmaik mintha rugókból lennének, örömükben méteres szökésekkel szaladják körül az udvart, aztán hogy a hangos hó ide ne-------lóhoz te — — kiáltásokra visszaszáguldanak, gazdáik kereséséhez látnak. Felágaskodnak egész a nyeregtáskáig. Szaglálva, szűkülve járnak egyik lótól a másikhoz. Ugrálnak jobbra, balra, ló szügyire, nyakára, marjára miközben szeretettel, gyöngédséggel nyalogatják meg a lovak bársonyos orrát, melyet azok barátságos szaglálássai nyújtogatnak a tolakodó bajtársak felé. A nyafogó koncertnek, melybe összhang- zatosan vegyül bele egy-egy ostorcserdités, csak az indulás vet véget. Elől lovagolnak az urlovasok az agarakkal, pár lépéssel, hátrább a kisérő lovászok. Mindenki ahhoz szegődik társnak, a kihez éppen tetszik. Itt nincsenek olyan szigorú törvények, mint a puskásoknál. Itt féktelenül neki lehet ereszteni a jókedvet, ha van. Lehet hangosan beszélgetni, adomázni, nevetni, ha van min. Lehet szivarozni, pipázni: kinek melyik esik jobban. Ha tetszik pattoghat az ostorral, ha tetszik ficánkoltathatja lovát. Itt Igen sok meg van engedve, mert itt nem lehet nagy- képüsködni. Itt úgyis eldől előbb-utóbb: ki a legény a gáton. És a kinek jó lova, meg bátorsága nincsen, az úgyis hiába hegyei, hiába ficánkoltat, mert az első akadálynál úgyis biztosan elmarad. A „lefuvás után" pedig hiába igyekszik magát tiszára mosni. Az már nincs megengedve. A ki elmaradt, az elmaradt. Annak vagy a lova rósz, vagy ő rósz lovas. Aztán punktum, le van tárgyalva. Hiába minden beszéd, minden magyarázat. * A Zemplén mai az Ama tizenkét oldal. ~^HI
