Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-10-14 / 41. szám
Felső-Magyarországnak ez az iker-épület lesz majd a legmomunentálisabb palotája, mely illendő is a vezér-vármegyéhez. De hol van rá a pénz? Talán a szegény adózó közönség zsebeiben ? Nemcsak ott, hanem a ministerek tárcáiban is! A pénzügyminister, a ki most a kir. pénzügyigazgatóság és adóhivatalért, — a földmivelésügyi kir. minister, ki a kir. folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalokért, — a kereskedelmi minister, ki most a kir. posta és táviróhivatalért, úgyszintén a kir. államépitészeti hivatalért; — a közoktatásügyi kir. minister is, ki a kir. tanfelügyelőség hivatalos helyiségéért magánépületekben annyi-mennyi bért fizetnek : mindazt, sőt többet is — mert a modern kényelem többet érdemel — a vármegyének fizetnék, aki az ő uj székházában lakályos otthonokat biztositana, kinek-kinek az ö előre bejelentett igénye szerint. Plósz minister ezt mondotta: „ . . . bizom abban, hogy ezt a tervet Molnár főispán a teljesedés útjára vezeti“ . . . Abban mi is bízunk, s hozzá tesszük, hogy a szerencsés tervnek szerencsés vezére lesz. Úgy legyen! Kultur-központok a felvidéken. — Uj színházunk felépítése alkalmából. — Sátoralja-Ujhely, október. Azzal a nagyobb szabású s örvendetes kulturális mozgalommal szemben, mely Magyarországnak a nemzetiségek különböző irányú befolyásától egyáltalán nem mentes alsó vidékein s épen a legexponáltabb helyeken, az újabb időkben kiilönösebbcu észlelhető : istennek hála, mi felvidékiek is elmondhatjuk manapság, hogy a művelődésbeli előrehaladottság tekintetében immár mi sem ismerjük többé a hagyományos kinai falat. Nem mintha talán eddig is csehül állottunk volna e téren, mert hiszen senki sem sütheti reánk a dicsekvés bélyegét annak elismeréséért, hogy ezelőtt is mindenkor megtettünk bármit is a kultúra érdekében, a minek megte- vésétől elzárkóznunk éppen nem volt lehetséges, de másfelől az önbizalom hiányának sem lehet tulajdonítani azt a kijelentést, hogy egész bátran többet is tehettünk volna. Hála a változott viszonyoknak: indokolatlan igazságtalanságba keverednénk akkor, ha minduntalan a felvidék hátramaradottságát hangoztatnánk. Élvezetnek minden esetre nem a legutolsó, nagyokat ütni saját magunkon s gyöngéd célzásokat tenni bizonyos ázsiai állapotokra nézvést, a mellett, hogy mindezeket puszta előzékenységből mások is igyekeznek velünk szemben megcselekedni. Mert, hogy művelődünk : az tagadhatatlan. Meghallgattuk végre a viszonyok és a kor intő szózatát s beláttuk, hogy ha nagy szükség van az alvidéken — mindnyájunk által ismert és méltányolt okokból — minél számosabb és hathatósabb kulturális intézmény létesítésére és továbbfejlesztésére : nem kevésbé nyomós okaink vannak nekünk ilyen irányú mozgalmakhoz itt a felvidéken. Elvégre is, mindkét irányban oly annyira el vagyunk látva idegen nemzetiségű elemekkel s oly bőven nyílik alkalmunk bizalomra éppen nem gerjesztő tekintetekkel találkozni bizonyos fészkelődni szerető felebarátaink részéről, hogy elengedhetetlen kötelesség minél számosabb és szilárdabb védőbástyát emelnünk eme vidékeken a kultúra és magyarosodás eszméjének. A legkedvezőbb jelnek vehetjük ilyen körülmények közt azt a jelenséget, hogy nem sok időre a kassai Nemzeti Szinház, a felvidék e tiszteletreméltó kulturális intézményének felavatása után immár Sátoralja-Ujhely is eljutott ahoz a régóta elérni óhajtott ponthoz, midőn avatag köntöse helyett uj és tetszetős formába öntött s bizonyára korszerű Ízléssel berendezett templomot szentelhet Tália istennő örök dicsőítésére. S ezzel a lépésével Sátoralja-Ujhely még hathatósabban rászolgált arra, hogy idővel nemcsak a felvidék, hanem általában az egész ország számottevő vidéki kultur-központjai közé sorozzuk. A minthogy a dolog természetéből kifolyólag ennek úgy kellene történnie; hiszen Zemplén-vármegyének — tehát a felvidék — legalább kiterjedésre nézve a leghatalmasabb vármegyéjének — székhelyéről van szó. De hogy a jelenben minden habozás és lelkiismereti fur- dalás nélkül a vidék nagyobb szellemi központjainak sorába igtathassuk, ahoz még sok hiányzik. A szomszédos Sárospatak, részben történeti múltjánál fogva is, minden igénytelensége dacára, úgy a múltban, mint azóta is állandóan, aránylag sokkal nagyobb kulturális missiót teljesített vármegyénk székvárosánál; geográfiái fekvése, kedvező fejlődési viszonyai pedig egyenesen arra predestinálják, hogy a jelenleginél szerencsésebb és áldásosabb körülmények közé jutva, sokkalta virágzóbb és jelentékenyebb em- póriuma legyen a sok tekintetben még „civilizálatlan“ felvidéknek. S ime az látjuk, hogy ez a tisztes múltú, de a haladás tekintetében nem a villamosság századának eszközeivel dolgozó, hegyen épült város sehogysem mutat hajlandóságot arra, hogy ezek közé a szerencsésebb és áldásosabb körülmények közé keveredjék. Sokan vannak, kik a két szomszédvárost erős érdek-ellentétbe szokták állítani egymással, a nélkül azonban, hogy az ekként előállott problémát teljesen tiszta világításba lehetne juttatni valamikor. A közvélemény irányítóinak számottevő része képes volna élet-halálharcot vívni ama megrögzött nézete mellett, hogy ez a két város — Ujhely és Sárospatak — egymásra nézve egészen felesleges valamik, miután mindegyik csak egy nagy szálka a másik szemében. Ha Ujhely hátramaradottsága forog szóban, lehetetlen némi gyöngéd célzások kíséretében Sárospatakról meg nem emlékezni; ha viszont a Múzsák városának fejlődésbeli hiányosságai vétetnek szemügyre — a miknek ész- reve'v éséhez különben sem kell valami rendkívüli látási képesség — akkor már egész biztosak lehetünk a felől, hogy a haladás fő-fő akadályai is, egy nagyon szép napon kaszárnyát is. A kaszárnya pedig üresen nem állhatott, jöttek katonák. A katonák nem valami csendes emberek. Különösen azok nem, akiknek kardjuk a földig ér, fekete a bajuszuk, kacsintós a szemük és bátor a fellépésük. Ezek aztán meghozták a kis városnak a zajt. Az ablakok alatt már a katona tiszturak sétáltak és nem egyszer tekintett ki, hol az egyikbül, hol a másikból, egy-egy piros pozsgás női arc, eleinte titokban, később félig titokban, aztán, mikor már megszokták, az ablakok ki is nyíltak. Abban az időben mikor az ablakok már kinyíltak és a tiszt urak nagyon is beköszönt- gettek a szobákba, a kis tipegő Ince egy este, nagyon is szomorúan tipegett ki a hivatalból. Lassabban tipegett, mint szokta volt tenni. Olykor-olykor megállt, elővett egy kis levélkét, újra és újra átolvasta, aztán hol a bal, hol a jobb füléhez kapott, a mi ő nála annyit jelentett, hogy ő most nagyon haragszik, még pedig a saját becses személyére Otthon sok jó estéket kívánt a feleségének, megkérdezte kész-e már a vacsora, aztán megtöltötte pipáját és a mig a felesége a konyhában a vacsora után látott, ő a pipája füstjében gyönyörködött. A vacsora ma kissé későbben került az asztalhoz, Ince tovább füstölgőit, mint rendesen, hát megtörtént rajta, hogy egy kevesett el is gondolkodott. Akaratlanul is eszébe jutott a zöldséges kis szoba, a régi jó kor, mikor még egy kis sörre is került------aztán a pipáját haragosan a földhöz vágta, rá is taposott és egynéhányszor végig sántikált a szobán. Amikor a felesége behozta a vacsorát, meglepődve nézett haragosan ide s oda tipegő férjére és letéve a tálat az asztalra, oda ment hozzá és lágy hangon megkérdezte tőle „mi bajod van Ince ?“ Ince felelet helyett kivette a zsebéből azt a kis levélkét és átnyújtotta feleségének. „Olvasd el csak — lelkem.“ Az asszony először halovány lett, aztán eltépte a levelet. „Talán el is hiszed Ince?“ „Talán 1“ Az asszony dacosan hátra tetette fejét: „Jól teszed Ince!“ „Ugy-e jól teszem lelkem. Ugy-e megcsaltál lelkem?“ „Megcsaltalak ? Én — téged? Hát miért is csaltalak volna meg ? Tied voltam-e én valaha ? Sose voltam a tied. A lelkem, a szivem : az sose volt a tied. — Tudtad te azt Ince. Amikor eljöttem hozzád, csak lakást és kenyeret cseréltem, de szivet nem. Az enyém maradt, egészen az enyém. — — Én megcsaltalak ?-----— Hát enyém voltál valaha. — — Szerettél engem valaha. ------Ugy-e nem szerettél.------Feleséged lettem. — Nem azért mert én voltam én, hanem azért mert én voltam a Kárász ur legöregebb leánya. Engem oda adtak neked, mert én nem kellettem már senkinek. Te azért vettél el, mert hozzád nem ment volna más.-----------Nem igaz ez Ince? Ugy-e igaz Ince!------Tóthné asszony zöldségét már meguntad — hát megházasodtál. Boldoggá tettél-e Ince ? Ugy-e nem Ince! sorában Ujhelynek fog jutni az elsőség. Szóval: egy kicsit mindakettő félti a másiktól a hegemóniáját; Sárospatak a hagyományokhoz hű konzervativizmus szerepét játszsza, — mig Uj- helytől kicsoda vehetné rossz néven azt, hogy jobban tud alkalmazkodni a modern idők szelleméhez és kívánalmaihoz s mint ilyen: minden izében liberális ?! * Ad nótám: új szinház. Ha figyelmünkre méltatjuk korunk kulturális áramlatait, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a színművészet ügye hovatovább előkelő szerepet kezd magának hódítani a szellemi életben. Diesérettel szólván maholnap hire-hamva se lesz már annak a régi módi félszeg előítéletnek, a melylyel elődeink a színművészet göröngyös pályáját pusztán kenyérkereseti eszköznek tekintették s Tália papjait s papnőit a csepűrá- gókkal és kardnyelökkel helyezték ugyanabba a dicstelen színvonalba. A világért sem szemrehányás akar lenni annak konstatálása, hogy elődeink rövidlátók voltak a színművészet hatalmas kultúrpolitikai jelentőségével szemben s nekünk utódoknak kellett észrevennünk azt, hogy hiszen az voltaképen a közművelődés ügyének egyik legszámbavehetőbb előmozdítója; az olyan polyglott területeken pedig, a minő a mi áldott felvidékünk, valóságos remedium a magyarosodás szempontjából. Nagyon jól tudta ezeket Kassa város — melyet különben is a felvidék kulturális központjai sorában a legelső helyre kell állítanunk — midőn a színészetnek szánt nagyszabású palotáját megújította. S ezeket a szempontokat tartotta szem előtt Ujhely város tanácsa is, midőn sg, most befejezéséhez közeledő uj szinház eszméjét felkarolta s annak szerencsés megtestesülésére nézve minden tőle telhetőt elkövet. S hogy ennek a most testet öltendő kulturális intézménynek a jövendő sorsa avatott kezekben van letéve, arra nézve elegendő garanciát látnak a Felsőmagyarországi Színi Szövetkezet vezetőségében, mely bizonyára teljes erejével és legjobb belátásával mindenekfölött arra fog törekedni, hogy ezt a fejlődésnek indult intézetet minél előkelőbb színvonalra emelje. Az első biztató lépés e téren már megtörtént az uj színigazgató szerencsés megválasztásával. E messze kiható lépésnél múlhatatlanul körültekintő, óvatos intézkedésekre volt szükség s ezeknek az ügyvezetés további stádiumában sem lesz szabad majd hiányozniok egy percre sem. Ha az új színházat megnyitó direktorról szerte szállongó hírek nem nagyítanak, a városi tanácsnak aligha lesz oka megbánnia, hogy választása épp a Halassy Béla személyére esett. A felvidéki kulturális központok sorában Kassa és Eperjes után tehát Sátoralja-Ujhely város is helyet kér magának a szin-ügye révén. S mint a Felsőmagyarországi Színi Szövetkezet tervbe vett központjának: elégszer lesz alkalma ez irányú életképességét bebizonyítania Szives érdeklődéssel nézünk elébe a bekövetkezendő eseményeknek, az óhajtott siker reményében ! Ifj. Zsoldos ISenö. „S boldog vagy lelkem?“ „Boldog vagyok Ince. Nagyon boldog. Szeretek — s szerelmem bűn. Ami bennem soká, nagyon soká küzdött, a vágy csak egyszer, egyetlen egyszer boldog lenni, szeretni ha el is kárhozok: most megvalósult. Szeretek Ince. Én még tudok szeretni. Te már nem tudsz —------Nem is tudtál soha“ —-------A kis tipegő Ince közelebb jött az asszonyhoz s átfogta a nyakát. „Megöllek lelkem.“ Áz asszony mosolygott. „Jól teszed Ince! Ölj meg. Boldog leszek ha meg is ölsz. Ű érte halok meg. Övé lesz utolsó gondolatom, utolsó sóhajom ő hozzá száll------Ölj meg Ince. Jól teszed Ince“------Ince eleresztő felesége nyakát, oda sántikált az asztalhoz, leült lehajtotta fejét és halkan — nagyon halkan, susogva ismétlé: „Nem öllek meg — nem öllek meg lelkem.“---------* Kárász uram kezéből kiesett a toll, a mikor a jegyző ur hivatalos hajdúja elmondotta, hogy a kis tipegő Ince nem fog többé az utcán végig tipegni, mert az bizony bolondos fejjel, a sűrű ködben neki ment a hídnak, megcsúszott és beesett a vízbe. Amikor kihúzták már hideg volt, nagyon hideg a kis tipegő Ince. A felesége egy kis cédulát talált az éjjeli szekrényen a melyen e néhány szó állt. „Igazad van lelkem!“ Polgár Sándor.
