Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1900-09-23 / 38. szám

1900. szeptember 23.

II. Melléklet a „Zemplén** 38. számához.

takra megjegyezni. Azt hiszem, hogy fenti érdekes adatok esetleges tisztázása megokolttá teszi e soraim közzétételét.

S.-A.-Ujhely, 1900. szept. 20-án.

Knopüer Sándor.

A népiskolai nyelvtani oktatás.

Elmúlt már azon idő, melyben figyelemre méltathatnék azt az állitást, hogy a népiskolában szükségtelen a magyar nyelvtan tanítása. Ma már mindannyian át vagyunk hatva annak szükséges és fontos voltától, nemcsak azért, mert azon gyermeknek, ki a középiskolába lép, az idegen nyelvek (latin, német) tanulásánál már szüksége van az anyanyelv törvényeinek ismeretére, de főként azért, mert tudjuk, hogy nyelvtani ismeret nélkül senki sem tudja gondolatait szóban és írásban helyesen kifejezni.

Midőn azonban a népiskolai nyelvtan oktatás szükségességét és fontosságát elismerjük, tisztában kell lennünk azzal, hogy annak nem lehet célja az eddig divatban volt „grammati- zálás,“ mely nem egyéb, mint a magyar nyelv törvényeinek minden közvetítés nélküli rákény- szeritése a gyermekekre s a mely ellen számtalanszor és jogosan kifakadt a közvélemény is, hanem célja igen is az, hogy a gyermek nyelvérzékét nyelvtudattá emelvén, képesítse őt a népies irodalom termékeinek megértésére s a nyelvnek saját egyszerű gondolatkörében szóban és írásban való helyes használatára. Mindaz, a mi e gyakorlati természetű célnak szolgálatában nem áll, mellőzendő a népiskolai nyelvtan-ok- t citás íi ál

Az 1868. évi XXXVIII. t.-c, alapján a népiskolák számára kiadott miniszteri tanterv hasonló értelemben kitűzött tanítási cél mellett a népiskolai nyelvtani tananyagot három con- centrikus körre osztja, u. m. II. oszt. tőmondat, III. oszt. bővített mondat, IV. oszt. összetett mondatok köre.

E beosztás szemmeltartásával ugyan, de a tanterv által kitűzött tanítási cél figyelembevétele nélkül keletkezett a népiskolai nyelvtanoknak egész légiója. E tankönyvek közül kiválasztja minden tanító azt, mely az ő egyéni nézetének legjobban megfelel s annak alapján igyekszik megismertetni tanítványaival az édes hazai nyelv törvényeit, sajnos, gyakran kevés, vagy legalább nem a kellő eredménynyel. Elhiszem, sőt tapasztalatból tudom, hogy igen sok iskolában a gyermekek úgy el tudják mondani a nyelvtani szabályokat, úgy el tudják számlálni a beszéd és mondntrészeket, hogy maga a tanító sem jobban, de ez mitsem ér, ez éppen olyan, mint azon fa, mely tavaszszal gyönyörűen virágzik s őszre gyümölcsöt még sem hoz. Az ilyen eredménynyel lehet imponálni a laikus előtt, de a ki ismeri a nyelvtani oktatás célját, a ki tudja, mit ér az üres szabály kellő megvilágítás s alkalmazni tudás nélkül, annak önkéntelenül is eszébe jut a debreczeni káté legutolsó kárdése : „Ha mindezeket tudod, mi hasznát veszed?“ Semmit, egyáltalán semmit, mert annak a sok nyelvténynek a definitiója, az a sok szabály 1—2 év alatt úgy elrepül a gyermek fejéből, mintha azokról talán sohasem hallott volna, legfeljebb azon gyötrelmek újulnak fel olykor-olykor emlékezetében, melyeknek árán magába szedte azt a sok üres szabályt s csak azért, hogy azokat elfeledje. Tekintsünk bele a fogalmazási és nyelvgyakorló füzetekbe, azok a nyelvtani oktatás eredményének a hőmérői. Kisebb bajnak tartom, ha a növendék a szabályok elmondása közben kisegitő kérdésekre szorul, de fogalmazási és nyelvgyak’orló füzetei nincsenek telve hibákkal, mintha a gyermek el tudja ugyan mondani kitünően a szabályokat, de a tanítónak minden hónapban egy üveg veres tintáról kell gondoskodnia. Annak a gyermeknek, ki a népiskolával befejezte tanulmányait, sohasem lesz többé szüksége arra, hogy meg tudja mondani: mi a főnév, melléknév stb , de igen, szüksége lesz arra, hogy egyrészről a maga gondolátait helyesen kifejezhesse, másrészről a másokéit is megérthesse, azokban a magyar nyelv szellemét sértő hibákat felfedezhesse s azok elkövetésétől őrizkedjék. A nyelvtani oktatás tehát nem tanítási célnak, hanem eszköznek tekinthető arra nézve, hogy általa a gyermeket a nyelv helyes használatára és megértésére képesítsük.

Mindaddig, mig felül nem emelkedünk a használatban levő temérdek népiskolai kézikönyvön, mig a nyelvtani oktatásnál kizárólag azokra támaszkodunk, mig azokat, mint eddig, vakon követjük, a népiskolai oktatás ezen ágának szebb hajnala fel nem virad. Ne ragaszkodjunk annyira a betűhöz, ne tetézzük a más által elkövetett hibát azzal, hogy mi is beleessünk, ne kövessük oly vakon a könyvet, hanem vegyük azt ki a gyermekek kezéből, mellőzzük azt teljesen. Világosan és helyesen szabja meg a tanterv a tananyagot éppen úgy, mint a

tanítási célt, ezeknek szemmeltartásaval válasz- szűk ki a nyelvtani tananyagból azt, a mi a nyelvtani oktatás elé kitűzött célnak szolgálatában áll s hozzuk kapcsolatba a nyelvtani oktatást az olvasókönyvvel, fektessünk több gondot úgy a magunk, mint a gyermekek beszédére, szigorúan ügyeljünk arra, hogy az iskolában s annak falain kívül mindenkor hamisítatlan magyar nyelv csendüljön meg ajkunkon, melynek szépsége nem a cifra szóvirágokban, de az egyszerűségben, a világosságban rejlik.

A használatban levő népiskolai nyelvtani kézikönyveknek egyik legfőbb hibájuk az, hogy a lényeg rovására sok olyan dolgot vesznek föl, melyeknek gyakorlati értékük egyáltalán nincs. Sok tanító aztán halad a könyvön elejétől végig s igy nem csuda, ha a szabály helyes módszertani levezetésére s alkalmazásának kellő begyakorlására elegendő idő nem jut.

(Vége köv.)

Gardos Miklós.

szerkesztő "biz. postája.

B. K. „Uj irány“ e. munkája későn érkezett, a mennyiben a lap már ki volt szedve ; csakis a jövő számban közölhető.

Közgazdaság.

Házi ipar.

Irta: Deii Jenő.

A házi iparok keletkezésére mindenkor az illető országrész vagy vidék területi viszonyai voltak döntő befolyással. A házi ipar rendszerint ott keletkezett, hol azt a vidék orografikus minősége, terméketlen talajnak létezése, mely a mezőgazdasági üzem csekélyebb jövedelmezőségét okozta, megfelelő nyersanyagban való bő- velkedés, valamint más helyi vagy társadalmi okok szükségessé tették. Gyakran kedvező előfeltételeknek köszönhette léteiét, sok esetben csak azért keletkezett, mert a nép primitív igényeit ki tudta elégíteni és megszűnt, midőn a kultúra haladásával ezek az igények fokozódtak. A házi ipar régebben szoros nexusban állott a mezőgazdasággal és hazánk szegényebb vidékein még most is kiegészítő foglalkozását képezi a föld népének.

Eredetben a földmives házi ipari foglalkozása csak saját családjának szükségleteit fedezte. Midőn később nagyobb ügyességre tett szert és termelése meghaladta az önszükségletet, a fölösleggel házalt, vagy a nagyobb fogyasztási piacra vitte azt el- árusitás végett. Nálunk, kerületünk községeinek túlnyomó részében, különösen a len-, valamint a halina-szövészet terén még mindig ebben a kezdetleges fejlődési stádiumban van a házi ipar és a paraszt neje és családjának nőtagjai készítik a ruházat túlnyomó részét az egész család számára.

Az ország más vidékein a házi ipari készítményekkel való házalásból fejlődött aztán az egyes biztos megrendelők (kereskedők, gyárosok, vállalkozók) számára való rendszeres szállítás viszonya. A házi iparos az állandó megrendelő igényeihez alkalmazkodott, utasításai, mintái szerint dolgozott.

Hogy nálunk is épp úgy, mint országszerte a kiváló Ügyességű házi iparosból kézműves, valóságos iparos lett, egészen természetes és helyes fejlődési processzus ; valamint az is örvendetes és nálunk a múltban gyakran észlelt jelenség, hogy egy-két ügyes iparos, arra alkalmas községben megtelepedvén, az egész falut rávette valamely iparág tömeges űzésére. így keletkeztek a kosárfonó Laczkova (Szepesség), igy a Fazekasfalvak Gömörben és így a bortermő vidékeken a kádár-községek stb.

A házi ipar fejlődési processzusának azt az egyszerű fokát, melyen a házi iparból gyári ipar lesz (lásd Szászországot és roppant fejlett kötszövő iparát) vagy azt a másikat, melyen a gyáripar bizonyos részletmunkákat a házi iparos által végeztet, — fájdalom — nálunk még nem értük el.

Nálunk már az is örvendetes haladás lesz, ha kivihetjük, hogy becsületes, a polgári haszonnal megelégedő vállalkozók kezeikbe vegyék az életrevaló házi iparágak fejlesztését oly módon, hogy akár a nyers anyag előlegezése mellett, akár a nélkül állandó megrendelői és vásárlói lesznek az egyes községek házi iparosainak.

Mielőtt a házi ipar fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat megtennők, egy előzetes elvi kérdést akarunk tisztázni, t. i. azt: lehet e házi ipart ott is meghonosítani, hol az eddig nem létezett?

Kétségtelen, hogy a múltban t. i. a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején, az intéző körök a házi ipar létesítése körül teljesen elhibázott eljárást követtek.

Az Istenben boldogult felvidéki házi ipart fejlesztő egyesület tömérdek pénzébe került az államnak és a kassai keresk. és ipar kamarának, de összes alkotásai közül egyetlen egy sem létesített házi ipart, sőt egy szál házi iparost sem nevelt. Sem a homonnai müfaragó, sem a sóvári csipkeverő, sem a rimaszombati faragó, sem a dobsinai kőcsiszoló, sem a gnézdai kosárfonó stb. tanműhelyek nem feleltek meg eredeti hivatásuknak, hogy a házi ipar illető ágait a felső vármegyék érdekelt vidékein meghonosítsák, — de vagy ipariskolákká lettek, vagy rövid tengés után megszűntek létezni.

A kassai keresk. és iparkamara évek hosszú során át utalványozott tetemes segélyösszegek árán arra a meggyőződésre jutott, hogy házi ipart tanműhelyek segítségével létesíteni akarni hiú kísérlet, meddő törekvés.

De ezek a kellemetlen tapasztalatok nem tudták a kamarát azok táborába vinni, kik az eddigi kísérletek sikertelensége miatt elkedvetlenedvén, a házi ipar létesítésének és illetve fejlesztésének szükségességét tagadják.

Határozott meggyőződésünk, hogy házi iparok ott, hol még nem léteztek, létesítendők és hogy a meglevő házi iparok ott, hol szükséges és lehetséges, fejlesztendők.

És ezzel a kijelentésünkkel igenlően megleltünk a felvetett kérdésre is. Mi erősen valljuk azt a meggyőződést, hogy házi iparok ott is honosíthatok meg, hol eddig nem léteztek.

Világos, hogy uj házi iparok létesítése nem eszközölhető egy varázsütésre, nem dekretálható rendeleti úton, de csakis a fiatal nemzedéknek oktatása és pedig kézügyességre való oktatása révén.

Ha a kézügyességre való tanítás (Handfertigkeitsunterricht) eszméje más országokban még fel nem merült, ha azt másutt még nem érvényesítették volna, nekünk szükségképpen fel kellett volna találnunk ezt az eszmét, mert ez az egyetlen helyes alap, melyre uj házi iparokat alapíthatni, vagy melyre állva a meglevőket célszerűen fejleszteni lehet.

Magától értetődik, hogy a kézügyességre való tanításnál nem szabad abba a hibába esnünk, mely meddővé tette a legtöbb házi iparegyesület működését; nem szabad az oktatást egy-két megkedvelt ipari foglalkozásra szorítani, p. nem szabad az egész világot kosárfonóvá vagy faragóvá tenni akarnunk, de minden egyes vidéken az ottani viszonyoknak megfelelő házi ipar létesítése kell, hogy mint végcél lebegjen szemeink előtt.

Arra a kérdésre: hol és kivel tanitassuk a kézügyességre a fiatal nemzedékeket? azt feleljük: a népiskolában külön házi- ipartanitóval.

Mint utánzásra méltó példa lebeghet e tekintetben szemünk előtt Svédország, hol 550 népiskolában behozatott már az oktatásnak ez a neme (Slojd) vagy Belgium és Francziaország, hol 3—4 év óta a törvény rendelte el a kézügyességre való oktatást.

Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a tanítás eme nemének nemcsak a létesi-