Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1900-01-21 / 3. szám
Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGrYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK Gvl I ŐST ID E ŐST VASABNA-P. Sátoralja-Ujliely, 1900. január 21. 3- (2039.) Harmincegyedik ‘évfolyam. HIRDETÉS DÍJJÁ hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Azonfelül bélyeg 60 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok: nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttórben minden garmond sor dijja 40 fill. Ujfalussy Endre f 1829-1900. (Ss.) Gyászos lap került újra Sátor- Alja-Üjhely várostörténetének évkönyvébe af. hó tizennegyedik napján. A város- és me- gyeszerte mély megilietödést keltett szomorú eset: Ujfalussy Endre váratlan elhunyta. ő benne vármegyei és városi közéletünknek, kora ifjúságától késő aggkoráig lankadatlan harcosa dőlt ki, a ki egy hosszú életen át minden tudását és tevékenységét fáradhatatlan szorgalommal a közjónak szentelte. Nyugalomra már nem jutott ideje, mert testi ereje fogyásával is dolgozott s a hivatalos tollat úgyszólván a halál ragadta ki kezéből. Közpályája, a melyet megfutott, fényes volt és szeplőtelen; azzá tette tántoríthatatlan jelleme, a hol az emberszeretet kötelességtudással párosult; magán életét a keresetlen egyszerűség, az őszinte magyar barátság és szivjóság jellemezte. Ily nemes tulajdonokkal megáldott férfiúnak családi élete is boldog lehetett. És ezeknek a tulajdonságoknak köszönhette azt az általános tiszteletet és becsülést, a melyet szerény életében mindvégig kivívott magának. Azért kélt halála nyomán osztatlan részvét és mély megilletődés. * Szilvásujfalusi Ujfalussy Endre nemes ősei a Zemplén-vármegyei Szilvás-Újfalu köz- zégből származtak, Innen kapták nemesi előne- vöket is. A család egyik ága utóbb Alsó-Hra- bóczra került. Ott született a megboldogult Endre is 1829-ben. Mikor a „Talpra magyar — hí a haza!“ riadó szózata harsogott szerte e hazában s mint egy szív, egy lélek és testben lélekben egyként kelt fel a magyar nemzet, hogy megmutassa a világnak nem csak létezését, de nyilvánvalóvá tegye erényeit, hősiességét, bátorságát, hatalmát : akkor ő is, pedig még csak életkorának deák-éveit élte, a „dulee et decorum pro patria móri“ fönséges érzetétől ragadtatva, elbúcsúzott szeretteitől, hogy a mi neki is legkedvesebb volt, életét, feláldozza ha kell, a legislegkedve- sebbért, hazájáért és imádásig szeretett hazája szent szabadságáért. Igaz, hogy csak az „őrmesterségig“ vitte föl; hanem a „vörössipkások“ zászlóaljában, a hol még a káplárságot is vérkeresztségért adták, de a hol az őrmesteri rang — mint a testőrezredben — fölért a századossággal ! Azért hát kedves barátaink és atyánkfiái, csak emeljük meg kalapjainkat az „őrmester“ előtt! Ha egyébért nem már csak azért is, mert „öreg honvéd“ volt. Mert méltóbban — bizony mondom néktek — nem emelkedhetnek meg a büszke kalapok, mint a szerény öreg honvéd emlékével szemben. Csekély vagyonú ember lévén, az elnyomatás korszakában hivatalt viselt és „járulnok“ volt az ungvári császári királyi törvényszéknél. A hatvanas években, mikor hazánkra már a szabadság hajnala derengett, visszajött vármegyénkbe s előbb az akkor deregnyei kerületnek volt szolgabirája, utóbb pedig Sztropkón és Nagy-Mihályban volt helyettes szolgabiró. 1872-ben a szervezéskor a szerény, de jövedel- mes törvényszéki végrehajtói állást fogadta el, Ujhelybe jött és ebben az állásában 1880-ban érte őt a város közönségének az a kitüntető és egyhangú bizalma, a mely őt Sátoralja-Ujhely város bírói székébe ültette. Hogy a választás, idegen ember létére, nem esett érdemetlenre, azt húsz éves bíráskodása fényesen igazolta. Valósággal korszakot alkot az ő működése. Ujhely város történetében. A nembánomság, ósdi maradiság ellen, támogatva a közönség intelligens elemeitől, úgyszólván lépésről-lépésre foglalt tért a haladás zászlajával kezében, s a fejlődés mezején. És ez a nehéz fáradságos munka mihamar szép eredményeket ért el; a haladás magva a jó talajban lassan bár, de fokozatosan virágzott és bő gyümölcsöt hozott. A burján kiveszett. És az ő négy lusztrumon át tartott főbi- ráskodása alatt a faluból város, virágzó vármegyei középpont lön és ekként megért arra, hogy a nagy község, bíráskodásának utolsó évében, minden rázkodtatás nélkül, városunk nagy előnyére, rendezett tanácsú várossá, vármegyénk méltó fővárosává alakulhatott. Hogy mik azok az alkotások, melyek Ujfalussy volt főbíró nevéhez fűződnek, azt itt elősorolnunk szűkre szabott terünknél fogva lehetetlen. Elég ha csak annyit említünk meg, hogy a feneketlen sártengerből Sátoralja-Ujhelyt az ő főbirósága idejében emelték a modern haladás színvonalára: csatornázták, kikövezték a város csaknem valamennyi utcáját S.-A.-Ujhely közegészségi állapotának pénzértékben felbecsülhetetlen nagy hasznára! Az ő idejében épült ki a főgimnáziom, a honvédségi laktanya, a városi színház, a kát kisdedóvó, a közvágó hid, dohánygyár létesült, a villámos világítás stb. Kiváló érdemei vannak továbbá az erdősítés körül is. Szóval nincs az a közintézmény a melynek létrehozásánál tevékeny keze működését és az alkotások közhasznú eredményét ne láttuk és ne tapasztaltuk volna. Hivatalában a bírói teendőket, a miket annak előtte csak úgy „more patrio“ és brevi manu“ intézgettek, ő terelte rendes modern mederbe és hogy ezen a téren is megnyerte az ügyes- bajos polgárság tiszteletét és szere tétét, tanúbizonysága az, hogy hosszú hivataloskodása alatt ellenjelöltje sohasem akadt. A tavaszi átalakuláskor, előrehaladt korára való tekintettel, a nyugalmasabb árvaszéki ülnöki állást választotta s arra a képviselőtestület lelkesedéssel meg is választotta, — utóbb azonban testi ereje szemlátomást fogyott, gyakran betegeskedett, úgy hogy e miatt szabadságon is volt. Mindazonáltal dolgozott és hivatali teendőit a legutolsó időkig ellátta. És csak halála előtt pár nappal szánta reá magát, hogy nyugalomba vonul, a mikor be is adta nyugdíjaztatásáért folyamodását. Ámde úgy volt megírva a végzet könyvében, hogy a nyugalmat, a mit hrabóczi Tusku- lánumában óhajtott élvezni, el ne érje. Immár egészen váratlanul a halál szerzett számára örök nyugalmat. Lassú sorvadás s a hirtelen fellépett „tüdővizenyő“ okozta nem várt halálát. Elvesztése fölött bánatos özvegye krucsói Fejy Mária, leánya Vilma, unokái és veje : Farkas Bertalan t. barátunk, nyírbátori járásbiró, TARCA. Tempi peussetti1869—1900. — A »Zemplén* eredeti tárcája. — Irta: Szabó Kálmán. Hat lusztrum múlt el azóta. De talán mégsem. Csak úgy álmodom. Megállók fali tükröm előtt. Ez az egyedüli igaz barátom. Ezt kérdezem meg. Felelete néma, de annál többet mond. Őszülő fejet, tar homlokot, barázdált arcot tart elém. A barázdák között is több a lefelé, mint a felfelé törekvő, ami azt mutatja, hogy kemény időket álltam ki. Ha lelkem mélyére tekintek, akkor pedig valóságos megdöbbenés vesz rajtam erőt. Minő pusztulás, milyen vandal kegyetlenség egyetlenegy ponton. Az aranyos kedély megfakult, bevonta patinájával az idő keze. Itt-ott csillog még kissé pislákoló üszke, de ez is hideg már, mint a téli napsugár és bágyadt, mint a holdnak halorány fénye. Járásom sem olyan fiatalos már mint eddig, mindég kisebb utakat teszek meg, akár a nap novemberben. Látom mindenből, hogy lassanként múlik a nyár és ködös napjaival beköszönt az ősz. Pedig nekünk is volt valaha tavaszunk. Mi is őrültünk, ha a tavasznak első napsugára szemünk szivárványhártyáján megjelent; mi is élvezettel hallgattuk az égbetörő pacsirta énekét. Csakhogy az régen volt. Éppen 30 éve. Mily szép is volt az az idő istenem, mikor fiatal testtel, fiatal lélekkel beléptünk a sárospataki képzőintézetbe. Fiatal testtel, mely nem ismer fáradalmat; fiatal lélekkel, mely nem tudja még mi a bu; melyet ha megérint is a lelki emócióknak valamelyik neme, hamar eloszlik az róla, mint ahogyan eloszlik a kemény acélról az ember lehelete. Hát a többiek, a régi iskolatársak, akik először töltők meg a képzőintézet köpüjét, hol vannak, merre járnak ? Ezen a nevezetes évfordulón képzeletem, mint a sas felszáll és sebes röptetve végig száguld hegyeken, völgyeken. Lassú szárnycsapkodással karikázva szállong az Alföld róna tájain, vájjon nincsenek-e ottan ? Betenkint a zsibongó városi élet zajába, vájjon ebben a kavargó hullámgyűrűben nincs-e ottan valamelyik ? Ellátogat kies fekvésű bérei falvakba, ha nincsen-e a régi kedves pajtások közül ottan vagy egy ? Nincs és nincs. Vagy talán az idő metafóráló keze any- nyira átváltoztatta őket, hogy többé már rájuk sem ismerhetek? Felkeresem az „alma mater“ derűs épületét, bejárom minden zege-zugát, minden kedves helyét: a nagyarányú gyümölcsöst, a szépen rendezett udvart, a tiszta termeket. Nem látok senkit, csak idegeneket. Megnézem sorra a padokat: itt ült Szabó Lajos, ott Járdánházy, amott Forgách, Csonka itt mellettem idegeskedett. Elballagok szomorúan a vasút felé. Sehol senki. Akiket látok, ijesztően kellemetlenek. Átmegyek a várkertbe, ahol szegény Eördöggel a húsvéti vakációt eljárkálgat- tuk. Ahá1 itt van az a kő is, a melyen „gyufádra durnyiztunk és a pacskát annyi deliciá- val szíttuk. Szegény ő már nem él, tüdővész ölte meg. Nemes gondolkodású és egészséges agyú fiú volt. Áldassék neve örökre! Itt van még az a dűledező major is, ahová, ha akadt úgy néha napján egy pár garasunk, zsendicézni jártunk. Ha mostani helyzetemben rágondolok, mosolyognom kell, hogy egy tányér zsendice mily megelégedést képes az ifjú lélekbe hozni. Itt van aztán a Kongó zöld zsalugátereivel. Azóta az intézeti igazgató rakott benne családi fészket. Mi tizenketten laktunk benne. Itt lakott a felügyelő is. Ezt a felügyelőt közülünk az igazgató nevezte ki. Olyan „primus inter pares“-féle volt. Nem a legérdemesebbet nevezték ki itten sem, éppen úgy, mint kívül az életben, hanem azt, aki legjobban tudott hnjlongnni, csúszni, mászni. Ez a felügyelő felettünk, mint szuverén rendelkezett. Felvigyázott a tisztaságra, a rendes felkelésre és lefekvésre, az ebédnél pedig prezidiált. És ha valaki csak a legkisebb szabálytalanságot követte is el, megvonta tőle az ebédet. Ez ellen az autokratikus „vető“ ellen nem volt appelláta. Ha volt is, az illető még sem evett ebédet. Mily kellemes idők voltak mindazonáltal ezek! Az ebédre csengetés hívta a tanulósereget. Hosszú zöld asztaloknál cintányérokról ettünk. Egy tálnál nyolc ült. A szedésben mindennap más volt az első. Természetes, hogy a harmadiknak már nem jutott. Ilyenkor az étel vissza lett öntve a tálba és uj „próba szedés“ rendeltetett el. De mivel meg van írva földön A Zemplén mai m/,hnm tizenkét ölelni.
