Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-12-11 / 50. szám
Sátoralja-Ujhely, 1898. december 11. 50. (1994.) Huszonkilencedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,, 50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK NLILTIDEISr -VLä. S .Á. ES ÜST -A. IP. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Nemzeti művészet. Hazánk művelődési viszonyaira a történelem ujj mutatása mellett ha egy pillantást vetünk, azt fogjuk látni, hogy úgy az általános művelődés, mint különösen a művészet virágzása akkor élte fénykorát, midőn az állami élet viszonyai is virágzók voltak. Szt. István idejében az állami jóléttel kapcsolatban a szépművészetek ápolása is lendületet nyert, — jóllehet, hogy az akkori szép művészetek evolúciói is az egyházi- asság bélyegét viselték magukon, különben pedig a gót s román stilt képviselték. — Nagy Lajos nápolyi s velenczei hadjáratai folytán megismerkedett az akkori virágzó olasz művészettel, meghonosítani igyekezett azt nálunk s országunkat, melyet Kelet-Európának egyik nagyhatalmává tett, a műveltségnek is magas fokára emelte. — Igazi nagyságra azonban a kultúra nálunk csak Mátyás korában jutott, midőn a nemzeti jólét emelkedésével arányosan kifejlődött a művészet is. s midőn az Anjouk által behozott renaissance legmagasabb fokát érte el. Igaz ugyan, hogy művészetünknek valóban magyar nemzeties jellege akkor is vajmi kevés volt, de legalább útban volt a kifejlődés felé. Az azután következő válságos korszak elnyomta a fejlődés csiráit, a szép művészetek terén egy hosszú meddő korszak következett; a civilizáció áramlatával egy gépies korszak keletkezett, mely minden ideális mozgalmat elfojtani törekedett. A művészet e hanyatlása a nemzeti közszellem, nemzeti Ízlés hanyatlását vonta maga után, melynek káros hatása meglátszott a múlt országos kiállítás alkalmával is, melyen képző- művészetünk silány példányokkal volt képviselve. A kormány belátta, hogy a művészet terén reformokra van szükség, a mesteriskolát nagyobb szubvencióval támogatta s országunknak mostani fennkölt szellemű és ideális gondolkozásu kul- tuszministere mindent elkövetni igyekszik, hogy a hanyatló művészetet ismét virágzásnak indítsa, s örömmel látjuk, hogy mint a mesebeli főniksz madár kel ki porából szebben, fényesebben az elhanyagolt művészet. A minister legutóbb az iskolák figyelmét hívta fel a művészet pártolására; a felsőbb iskolák igazgatóihoz rendeletet intézett, melyben felszólítja őket, hogy a növendékeket vigyék el a képtárakba, múzeomokba, látogassák velük a tárlatokat, mert mint rendeletében mondja, nem hangsúlyozhatja eléggé mily nagy fontosságot tulajdonit annak s közműveltségünk szellemének mily nagyfokú nemesbülését várja attól, „ha az iskolának ezen az utón sikerülni fog az ifjúságban a művészetek iránti őszinte vonzalmat ébreszteni és Ízlésüket abban az irányban fejleszteni, mely az idealizmus tiszta felfogásához s e réven az egyéniség megalakulásához vezet." Wlassics még e télen ankétet hiv össze, melyen szakértők és műbarátok fogják megvitatni azokat a modern eszméket, melyek jelenlegi, vajúdó művészeti állapotaink reformálására égető szükségesek. Az e téren teendő reformok irányát, mikéntjét bizonyára befolyásolni fogják azok a magasztos ideák, melyeket nemrég Hock János „Művészi reform“ c. munkájában memorandumképen a Ministernek átnyújtott s közre is bocsátott. Az ékestollu, szubtilis műérzékkel biró dilettáns régóta törekszik azon, hogy elavult rendszeren alapuló művészeti életünket reformálja. Sokáig tanulmányozta a fr. művészetet, sorra járta a művészet templomait, behatóan tanulmányozta a művészet minden ágát s meggyőződvén művészeti életünk bajairól, müvében egyrészt mig megállapítja a művészeti hanyatlás okait, másrészt ideális keretben nyújt módozatot annak orvoslására. Vehemensül támadja a mesteriskolát, mely nem hagyja eléggé érvényesülni az individumot, a művészeti oktatás alapfeltételéül az egyéniséget s versenyszabadságot hangoztatja, uj müvósziskola felállítását sürgeti, hol a fr. Julián iskolából az egyéniség szabad fejlesztése s a versenyszabadság egyesítve lenne a Beaux-Arts-ban domináló nemzeties oktatással. Hock különösen kikel müvében a képzőművészet terén uralkodó közszellem ellen, hol a művészeti ihlet, eszmék iránti lelkesedés helyett érdek, önzés ütött tanyát; a mesteriskolát egy klikk-rendszer magjának deklarálja, mely klikk-uralom elnyomja az igaz tehetségeket s csak azokat hagyja érvényesülni, kik e párt tagjaiul szegődnek, mig maguk minden lelkesedés nélkül nem annyira a művészetért, mint inkább a művészetből élnek. Természetes, hogy e vád, mely nem egész alaptalan, nagy konsternációt keltett s Hock üdvös munkája ellen, mely ideális alapon akarva organizálni a művészetet, a magyar kultúrának magas nívóra való emelésére van. hivatva — tűntető állást foglal el a Hock által vádolt u. n. klikk-párt s azt a derűs fényt, mely immáron hanyatló művészetünk egén sok borús idő után feltűnt, ismét elhomályosítani akarják. Azonban e tüntetések oly gyenge fegyverekkel bírnak, hogy Hock nemes eszméinek érvényre jutását el nem nyomhatják; sőt lesznek, kik a művészet terén felmerült eszmék harcában Hock reformterveit diadalra segítik. Ugyanis egy hires szobrászunk, ki Hock müvéről méltó elismeréssel nyilatkozott, abban a szobrászat kérdését hézagosnak találja s nemsokára mintegy Hock müvének kiegészítéséül brosúrát ad ki, mely elismert szobrász-tekintélyek müveire furcsa leleplezéseket fog tartalmazni. A brosüra egy fotográfia sorozatot fog közleni külföldi szobrokról, melyek mellett fel lesznek tüntetve azon hű másolatok képei is, melyek fővárosunkban eredeti müveket alkotnak. E röpirat talán csillapítja majd a Hock nemes reformjai ellen irányuló kedélyeket, mert Hock támadásai nem kevésbé fogják dokumentálni a még karácsony előtt megjelenő leleplezések. A reformtörekvések a folyton uralgó pajtáskodások között mindig visszahatást szülnek, de tapasztalati igazság, hogy a kor által felvetett eszméknek, ha azok egy nemzet sorsára bírnak előnyös befolyással — érvényesülniük kell. Nemzetünknek nagy szüksége van a művészeti reformokra, hogy mint Hock oly szép szavakban kifejezi, a képzőművészetek lelkes és intenzív felkarolása által, viszatérve az eszmények kultuszához „az elfásult sziveket ideálokkal tisztíthassuk meg az anyagi salaktól“. Azonban, hogy nemzetünkben a művészetet virágzóvá tegyük, nemzetünkben a müizlést kell előbb fejleszteni, hogy érteni s élvezni tudja azon eszményi részeket, melyekben az igaz művészet evolválni szokott. Csak ha nemzetünk, kellő müizlésre tett szert, akkor fejlődhetik igazán magyar művészet, mert csak akkor lesz majd oly pártoló közönség, mely lelkesedve a művészetért, lelkesedésre bírja majd a művészet hivatott apostolait. A közönség csak azért közönyös a művészet iránt, mert nincs megállapodott fogékony lelki műveltsége müizlése, mely nélkül pedig művészeti tárgyakat élvezni nem lehet, mert mint TÁRCA X Durand és Durand. (Jótékony célú műkedvelői szinelőadás december hó 3-án a városi színházban). Még fülemben cseng Clarisse aranyos hangja, még hallom Loise szerelmes szavait, De la Haute-Tourellené gőgös beszédét, Irma ártatlan csevegését és vele éles ellentétben Pa- quarette ledér csacsogását; még látom magam előtt az öreg Coquardiert a mint okos tanácsokat osztogat Louisenak és rendez-voust igér Pa- quarettenek, látom Durand fűszerest, mint kínlódik védőbeszédével, látom Javanon, a hebegő tanár tipikus alakját, Durand hires ügyvédő nemes arcát, látom a barátságos Barbatier, a bizalmas Charvet, a konfidens Theodore és a bölcs államügyész alakját. És látom őket egyen- kint ott, a hol a darabban kitűntek és látom őket együtt, mint egy kedves és lelkes müked- velőtársaságot. Régóta vágytunk mi már arra, hogy bár lenne egy olyan esemény, mely kiragadna bennünket, — sajnos, hogy csak rövid időre, — a mi megszokott és már-már elfásult kedélyhangulatunkból; bár akadna valaki, vagy valami a ki vagy mi elterelné figyelmünket, legalább egy estére, a közéletnek és a társadalmi életnek egy rövid idő óta felkorbácsolt hullámaitól. Ezt a feladatot teljesítette ez a kis társa- ~ág — megvagyok róla győződve, hogy tudtán kívül, mert más célt tűzött ki maga elé, — a mely társaság az elmúlt szombaton Thalia templomába hivott bennünket. Egy műkedvelői előadás, és még hozzá egy francia bohózat! Mily gourmand étel a mi nyárspolgárias étkezésünkben! Mily esemény a mi unalmas társadalmi életünkben. Ha jól emlékszem ezt a kedves és lelkes társaságot csekély kivétellel két évvel ezelőtt láttuk már, a mikor Herezegh Ferenc „A do- lovai nábob leánya“ cimü társadalmi színművét adták elő. Az elmúlt szombaton Ordoneau és Vala- bréque felette mulattató fráncia bohózatát, a vígszínháznak ma is állandó repertoir darabját „Durand és Durand“-t adták elő. S ha a két év előtti előadás fényes sikerére vissza gondolok is, ha az akkor szerzett tapasztalatok meg is győztek arról, hogy ez a kis miivész-társaság hivatott arra, miszerint a műkedvelők részére fentartott repertoir keretéből kilépve, igaz művészek számára megirt darabokat válasszon, mégis bizonyos elfogultsággal mentem azon este a színházba, vájjon miként lógnak megbirkózni e felette nehéz francia bohózattal ? Az elfogódottság csak erősbödött bennem akkor, a mikor a már 7 órakor zsúfolásig megtelt színházba mentem. Ott láttam S.-A.-Ujhely város és a vidék intelligenciáját, ezt a finom Ízlésű és előkelőén gondolkozó közönséget, melyen minden jó tulajdonsága mellett rajta van a „fin de siede“ jellege, inert nehezen tud lelkesülni. S a mint végig tekintettem a vármegye legszebb asszonyai és leányai által elfoglalt páholyokon és az utolsó helyig is elfoglalt földszinti padsorokon és leolvastam minden jelenvolt arcáról a kíváncsiságon és lázas érdeklődésen kívül a szigorú kritikára való hajlam vonásait, mely a fővárosi premiere közönség privilégiuma s mely már annyi darab sorsa felett döntött, akkor már tiszta szivemből kezdtem ezt a kis társaságot félteni. Féltettem főleg azért, hogy ez az előkelő, de hideg közönség nem fogja figyelembe venni azt a sok nehézséget, melyet le kellett küzdeniük és azt a sok fáradtságot, melyet el kellett tűrniük, a mig odáig vihették, hogy képességeiket a világot jelentő deszkákra vihették. S mily örömre szolgált nekem, ki e művész- társaság működését figyelemmel kisérem, és kinek ez előadás sikere a szivén feküdt, hogy félelmem alaptalan volt, hogy az előadás a közreműködők részére egy-egy uj sikert hozott. A kíváncsiság már a tetőpontra hágott, a mikor jóval hét óra után a színpadon az összes csengetyük megszólaltak és az újhelyi hegycso- portozattal ékesített függöny felgördült. Egy ízléssel és igen ügyesen berendezett szalont láttunk magunk előtt, — hiába csinosan berendezett színpadot csakis műkedvelők előadásán láthatunk — és nyomban megszólal Clarisse aranyos kis hangja és megjelenik ő maga is; elkezd csevegni bájosan és pajzánul és reá elhangzik az első őszinte taps és ez az előkelőén gondolkozó és finom ízlésű közönség meg volt nyerve. A mint a darab lassan kibontakozott és tovább fejlődött és az egyes szereplők egyenkint állottak sorompóba azért a célért, melyet kitűztek maguknak t. i. nekünk egy kellemes esíét szerezni : ez az őszinte taps megA Zemplén mai száma tiz oldal.
