Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
—— _ jm. ... ■■ . 1 T' , '' A , - -'"'"'"'""-'A- ■ ...... 1 11 ^ 'w L Sátoralja-Ujhely, 1898. október 16. 42. (1986.) Huszonkilencedik évfolyam* ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 „ 50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyílttérijén minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁEMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MI3STDENT TTuÄ. S A. ÜST -A. E=. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. A társadalom, mint nevelő. (re.) A felületesen gondolkozó emberek akárhányszor vagy a szülei házat, vagy az iskolát okolják azért, hogy egyik-másik fiatal ember nem tölti be hivatását, vagy letér a becsület útjáról. Pedig legtöbb esetben sem az egyik, sem a másik nem oka, hanem a társadalom, melyben a fiatal élt s melynek csábítása erősebb volt, mintáz őegyéni akarata. Igaz, a szülei szeretet, a maga túlzásaiban, gyakran ferde helyezetbe hozza a fiatal embert. Az iskola, ha csak tanít és nem egyúttal nevel is, szintén nem szilárdítja meg a tanuló karakterét annyira, hogy midőn a rideg életbe lép, fel tudná fogni a körülötte összehalmozódó veszedelmeket és ellen tudna állani a fenyegető csábításoknak. Az ilyen hosszabb-rövi- debb ideig tartó tévelygés után vagy elbukik, vagy kiábrándulj— nagy erkölcsi károk árán. De sokszor olyan ifjakat is látunk elbukni, a kiket a leggondosabb szülei kezek vezettek és akik az iskolában példái voltak a becsületes, előretörő tanulóknak. A kikhez szüleik, tanáraik és maga a társadalom is vérmes reményeket kötöttek. Ennek egyedül való oka maga az a társadalom, melyben az illető elbukott. Mert a társadalom, mint nevelő tényező, van olyan fontos, mint akár a család, akár az iskola. Anélkül, hogy az ember észrevenné, hatalmába keríti s alakítja őt. Innen van, hogy ott, ahol egészséges a társadalom, ahol annak elemeiben a kötelességtudás, hazafiság, önzetlenség, általában pedig a társadalmi erények virágoznak, ott a társadalom folytatja és befejezi TARGA, THÜRINGI ERZSÉBET. *) Az Erzsébet-legendákbúl. Thüringi Erzsébet virágos köténye, Nem tudom való-e, avagy költemény-e? Valónak kell lenni, úgy volt, bárha régen, Magam olvastam egy ájtatos estén a Szentek Életé-ben. Thüringia grófja tart dorga beszédet: „Mit prédálod kincsem, hitvesem, Erzsébet ?“ „Egy pár szál virág csak !“ és elpirul mélyen, Jaj, hogy is tehette? — hazug feleletre Hogy vitte a szégyen? Látja a Jó Isten s szól mosolygva menten: „Dehogy is hazudhat az én drága szentem“ .. . S lm a sok drágaság az utolsó szálig, Kötényében mind-mind mennyei illatú Virágszállá válik. Ezek a virágok, amerre ő lépe, Lába nyomán kelve mosolygtak elébe; Mikor eltemették, a sírjára ültek, S szentté avattatván, véle együtt bizton Az égbe kerültek. . . . * *) A „Budapesti Hírlap“ tárcájából vettük át a jeles poéta engedelmóvel és a ,Bp Hl“ szívességéből. Szerk. a szülei házuak és iskolának megkezdett nevelő-munkáját és ritkaság számba megy az eltévelyedés. De amely társadalomnak légköre meg vau fertőztetve; hol a léhaság, trágárság, nagyképűsködés, látszat után való kapkodás, szóval az úgynevezett svihdk szellem él és uralkodik: ott csakhamar lekapják a lábáról a legbecsületesebb ifjat is és viszik, sodorják magukkal — menthetetlenül. A társadalom a maga példájával hat és alakit. Az embernek igen sokszor jobb meggyőződése ellenére is simulnia kell hozzá, mert különben különcnek tartják. Vannak költséges, de utóvégre is tartalmatlan élvezetek, melyeknek a legtöbb ember pusztán azért hódol, mert az úgy illik. Azzal egyáltalán nem törődik, hogy azok a költséges léhaságok túlhaladják anyagi erejét és válságba sodorják magát is, családját is, azokban részt kell venni legalább addig ameddig. A fényűzés, pazarlás, könnyelmű életmód az, mely a mai társadalomnak legfőbb vétke. A legtöbb ember anélkül, hogy az állásávál járó kötelességekkel legkevésbé is törődnék, éli világát, nem gondol a jövővel s könnyelmű életének következménye az anyagi s evvel együtt igen sokszor az erkölcsi romlás is. Hány dúsgazdag ember jutott már koldusbotra, ki egész életén át gondtalan élet mellett teljesíthette volna polgári kötelességeit és jótevője lehetett volna embertársainak? Megbukott, mert a társadalom a maga ezerféle veszedelmével minduntalan ott ólálkodott körülötte s addig csábítgatta, mig elnyelte őt. El lehet gondolni, hogy mily veszedelemmel jár a serdülő ifjúra, aki a társadalom nyújtotta példákUj lapot nyissatok Szentek Életé ben, írjátok bé abba, mi most történt éppen. Mihez hogy senki egy nagyitó szót nem tett, Élő bizonyság rá hajadon fejével E hitvalló nemzet. Ő is Erzsébet volt, csakhogy a miénk volt! Mi fölöttünk gyászol még most is az égbolt. Nem is kérünk mást mi, azt az egyet éppen: Hogy eztán is csak a mi szentünk maradjon, Mint volt életében. Ő virágcsodája ezenképpen történt: Virágok leváltak töveikről önként. Páros sorba álltak, a gyászlakhoz szálltak, Liliom-testének, tőrszurta szivének Őreivé váltak. Hogy ura meghallá a gyászos hirt reggel, Bévonatott mindent fekete színekkel. S hát amint könyezve kitekintett este, Egy virág volt minden, — a feketeséget Hasztalan kereste. Bévonatta ismét nagy-nagy udvarát ott ; Hát reggel megint csak virágokat látott. Hét nap és hét éjjel, ez mindennap igy volt, Szegény, már azt hitte, hogy a jó Nagyasszony Talán meg sem is holt. Kérdé is egy fő-fő német emberétül: „Vájj’ mi a való hát, — fejem beleszédül.“ Az se mondott mást, mint könyeit morzsolva, Ezt a szót: „Megtörtént 1“ — Oh, bárcsak igazat Most se mondott volna! . .. ban legtöbbször ellenkezőjét látja annak, amit az iskolában fiatal leikébe csöpögte ttek. Látja, hogy a bűn voltaképp csak ott kezdődik, hol a büntető törvénykönyv paragrafusai alkalmazhatók s hogy a társadalom nemcsak hogy nem száműzi magából azt, akinek élete a léhaságoknak folytonos láncolata, de még becézi is, míg a komoly törekvést, a tiszta erkölcsöt nem ritkán gúnyos mosolylyal kiséri. Sőt azt is látja, hogy romlott társadalmi viszonyaink igen alkalmasak arra, hogy az életben a szédelgők és kapaszkodók boldogulást nyerjenek, azok pedig kik kötelességeiket híven teljesitik, de meggyőződésüket nem a napi árfolyamok szerint igazítják, legtöbb esetben mellőztetnek. Mindezek a tapasztalatok bizony nem nagyon alkalmasok arra, hogy a szülei házban és az iskolában szerzett erkölcsi alapot nála föntartsák, avagy tovább fejleszszék. Sőt ellenkezőképp, az ifjú csakhamar megszokja azt a légkört, melyben a többség- olyan jól érzi magát — és a társadalom befejezi nevelő feladatát. A névmagyarosításról. Igazán furcsa nemzet vagyunk. Hét nemzetségből állunk. Lakosságunk negyvennyolc százalékának anyanyelve nem magyar, nemzetiségeink nagy része még mindig tagadja a magyar állameszmét, Magyarország 17 millió lakosa közül tizenkét milliónak a neve idegen hangzású!Ha a föld népének, a még be nem olvadt nemzetiségek neve idegen is, róluk legalább a külvilág nem vesz tudomást — idegen nevű azonban városi lakosságunk nagy része, a társadalmi, és a közéletben szerepet vivő kereskedő világ, hivatalnoki és „lateiner“ elemünk is. Nézzünk csak széjjel fővárosunk cégtábláin, hivatalnoki karán: mintha csak a német császár Nem lehetett másképp, úgy történt az szépen, Mikor az 0 lelke megjelent az égben, Atyaisten mindjárt trónjához hivatta, Tizenkét angyallal sok jótéteményét Osszeszámláltatta. Minden jó tett után a földre tekintett, Egy-egy szép virágnak titkosan leintett. A kinek leintett, útját az megkezdte, — Végül egy marékkai maga a jó Isten Szintén megszerezte. Egy álló hét kellett, de még ki se tellett. Amerre szem nézett, virág virág mellett — A nagy ajtón alig férhettek be néha, Úgy feküdt közöttük, miként Virágország T iindérkirálynéja. Vala az O élte a thüringi mása, Ám nem szorult tette elpalástolásra. Kincs, a mennyi kellett, hajh! lehetett nála, Hiszen hites ura nem más volt, maga a Magyarok királya. — Néz, néz a király ki vára ablakából Egy virágmezőt lát, rüajd-majd belekábul; Virágmező után a sok magyar ember Biz úgy hullámzik, mint maga a háborgó Nagy fekete tenger. Ment, ment a koporsó, csodájára álltak, Kardos magyarokat sírni még nem láttak. Nem is hullatja az minden szíre-szóra, Megteszi még egyszer, oh, de legyen igen Távol az az órai A Zemplén mai száma nyolc oldal. *^|
