Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-09-18 / 38. szám
1898. szeptember 18. I. Melléklet a ,,Zemplén“ 38. számához. Megölték a királynénkat! Egész Magyarország feketében lobog. Gyászos öltözetben sir egy ravatalnál. Gyászolhat is, sirhat is, -- mert imá- dásig szeretett királynéja nincs többé! Magyarország földi pátrónáját, Erzsébet királyasszonyunk Őfelségét, a genfi tó partján szivén szúrta egy bestialelkü gaz. És a legnemesebb szívnek kifolyt vére. És a legnemesebben érző szív legott megszűnt dobogni örökre. Egy aranygyűrű, melyen Erzsébet-ki- rályué volt a ragyogó gyémántszem, ketté pattant. .Apadjon el a szem, mely célba vévé S száradjon el a kar .......................... Irgalmad, óh Isten, ne legyen övé 1“ . . . Meg-meginog hitünk a Gondviselésben. Hogy ezt — az égbekiáltó bűnt — nem történni, de csak megfoganni is engedte az Isten? Hogy az angyalt legyőzze az ördög? Hát a hol legnagyobb volt a földi veszedelem: ott legtávolabb állott az égi segedelem ? Hát az a „divina assistentia“ csak mesebeszéd volua, s nem szentigaz való? Nem. Nem inog meg hitünk, nem rendül meg bizalmunk a Gondviselésben. Istennel nem perelünk. Eelebbezésnek itt nincs helye. Jóbi önmegadással tűrjük ezt a legnagyobb csapást is, melytől pedig „leesett a mi fejünk koronája “ Isten joga: ember kötelessége. Ember kötelessége: a megnyugvás. Ember joga: a gyász. Gyászba borult egész Magyarország. Eltűnt egéről, aki tündöklő csillaga volt: Erzsébetkirályné. Szivünk tenger vére árán sem adhatjuk vissza szive dobbanását. Ha lehetne: bármelyikünk visszaadná. Hiszen jobban szerettük Öt mint életünket . . . Az Ő legnemesebb szive már nem fáj többé. Fáj, hogy szinte megreped, azoké, akiket árvaságban itt hagyott: holtig hű magyarjaié. YAKCA. — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — ^gyászba borult ismét szegény Magyarország, Q Viruló halmait könyek harmatozzák, Siratja dicsőült drága Nagyasszonyát, Öreg jó királyát s elárvult önmagát. Merre szép hazánkat kék hegyek környezik, Bús halotti csöndben a részűét könyezik, Nincs hangja a szónak, mint a fájó kínnak, Csak a busidt szelek s a harangok simák. Mit vétettünk neked egek nagy Istene, Hogy ürömünk kelyhe csordultig van tele, Mit vétett ellened a mi beteg Szentünk, Hogy átdöfött szívvel hoztad vissza nekünk. Legeslegjobban fáj mégis azé az ősz emberé, Kire ismét villámerővel sújtott le a csapás . . . Add, óh jóságos Isten, nekünk egyedül való vigasztalásunkul, hogy az az ősz, nagy ember, legnagyobb a nagyok között, ott az ősök komor palotájában .Mint a szírt ...................... .... ércpaizskónt erős mellével Fogadja a sors csapásait . . . “ És engedd, öli jóságos istenünk, hogy a fölött az oltár fölött, melyet az a nagy ősz ember emelt hősi szivében a „legjobb“ királyné emlékének, honfiúi és honleányi könyektől megszentelt templom lehessen jóban-roszban hű ragaszkodásunk; templom minden idők számára; templom, a melynek kapui fölött ne diadalmaskodhassanak a pokol összes fajzatai sem! „Ne portae inferi!“ Egy angyal-lélekkel immár több az égben. A kerubok között és a kerubok fölött: raegdicsőült Erzsébet- királynénk lelke ! Isten! Küldd le Őt égi trónod zsámolyáról mindig, ha csüggedni látod a királyokat, — küldd le ezt a vigasztaló szent- lelket, ha szenvedni látod a népeket, — küldd le ezt a hatalmas lelket, ha gyengülni látod az országok összetartó kapcsolásait, — küldd le ezt az egyességnek csoda-leikét, ha bábeli zavarodás közepette találod a közbékességet. . . . Ebben, hogy ezeket tenni akarod, művelni fogod, nyugszunk meg, ó Gondviselés, a ki kényur vagy örök időktől mi fölöttünk és mi te alattad rabszolgák örök időkig. Te pedig, Felséges Királyasszonyunk, — akit szelíd megadással bolyongott utaid- ból immár az ősi kripta fönséges csendje fogadott ölébe - följáró szellemeddel maradj ezentúl is, mint voltál eddig, őrzöangya- lunk, ha meredekek szélén, vagy örvények torkában végünk fenyegetne. Kegyelettől megszentelt emléked hű magyarjaid szivéből csak az irthatja ki, aki szivén sebzi az utolsó magyart. * Aki egy nemzetet fölemelt a porból, Kiről millió ajk hálaérzettel szól, Aki roszat soha, mindenütt csak jót tett, Széles e hazában és a merre járt-kelt: Kinek koronája töviskoszoru volt S nem tapadt leikéhez egy parányi szenny folt, Ki angyal-szivével a légynek se vétett: Ő hatalmas Isten, hogy ért ilyen véget?! Mit ér, hogy gyászfátyolt lengetnek a szelek, Ha az nincs közöttünk, kit mindenki szeret, Ha — kit sorscsapások fájdalma megszentelt, Orvul meggyilkolják a dicsőt, a szentet. Hogy ki volt Ő nekünk, most látjuk igazán, Most, hogy a rémes hír átnyilal a hazán, Most, hogy szíveinkből hiányzik az oltár, Dicső Nagyasszonyunk, most tudjuk ki voltál! Balsorsunkban önként ürömünkből ittál Megfeleződ kínunk, Te is velünk sírtál Nemzet s király között addig békitgettél: . . . Szíved szerelmétől fölengedett a tél. Ha nem szeretsz minket oly melegen, forrón, Démonod dühe tán elkerül egykoron, Jókai Mór, az ő aranytollával, a következő klasszikus szép emléksorokat irta a „Nemzet“ ma egy hetes számának : Oly hihetetlen a rémhír, hogy nem bírjuk összeegyeztetni a Gondviselésben vetett hitünkkel. Hogy egy országnak az őriző angyalát, egy szentet meg tudott ölni egy ördög, egy démon, kit az alvilág, a történelem átkos megzavarodása szült. Van-e jajkiáltás elég nagy, mely a lesújtott milliók fájdalmát az égig felvigye ? Mivel érdemiette e dicsőséges alak, ki életében oly fenséges türelemmel viselte mártirkoszoruját, ezt a vértanúi halált ? Mivel érdemelte országainak minden népe ezt a sorscsapást, melyet elviselni több kell embererőnél? Ha ezt a fényes alakot, ki egész életén át, a trónon és a nép között, csak jót tett, csak áldást osztott, nem védte meg az ég : kit hívjunk akkor, hogy adjon vigasztalást mélyen sújtott uralkodónknak, árván maradt nemzetünknek ! Ez a kihullott szent vér csatoljon bennünket még szorosabban egymáshoz ! * Jellemzően írja a „Bp. Hl.“ Mikor bájos fiatalságban először köztünk megjelent Erzsébet asszony, általános kegyelmet hozott a börtönben szenvedőknek és megszüntetését az ostromállapotnak. És mikor mindenki ellenségünk volt Bécsben, Erzsébet-királyné magyarul tanult. És midőn férje hadat viselt, ő zsenge gyermekeivel Budapestre jött. Magyarul nevelte őket, Rudolfot és Mária Valériát s a kiegyezést megkötni segített a királynak, Andrássynak és Deák Ferencnek. Mikor Szent István koronájával a vállát érintették Mátyás templomában, ez volt életének legszebb ünnepe. Gyászában sem feledkezett meg soha mi rólunk és velünk sirt Deák ravatalánál. Fölkereste olykorolykor enyhülést keresve Magyarország szép vidékeit; ezeréves örömünnepünknek díszt adott megjelenése. Sohasem látjuk őt többé. Meghalt a nemes nagy királyasszony, igazán meghalt. Öltsünk gyászruhát, tartsunk nemzeti gyászt, szivünk bánatához méltót. . . . Szép levente fiad talán ma is élne Egész Európa gyönyörűségére . . . De Te letörölted fájó könyeinket S Golgotát szenvedtél, mert szerettél minket. Magyar-szerencse és végzetünk ez nekünk : Megirigyli az ég akit mi szeretünk. Alig félszázada, hogy a vihar elült S balszerencsénk súlya hányszor ránk nehezült, Szentháromságunkból anya, fiú nincsen, Az atya is készül... keze a kilincsen.. .*) Jó öreg királyunk, nincs mindennek vége,**) Száll még mi hazánkra istenáldás, béke. Magyarok Istene, szívünk esdve kiállt: Vigasztald meg e hont s a jó magyar királyt! Saoöi QZac^y JPayoo, *) Ő Felsége, némelyek szerint, f. évi dec. havában le akar mondani. S. **) Vonatkozással a király ama szavaira, melyeket abban a pillanatban mondott, mikor a leggyászosabb hirt közölték vele: „Most már mindennek vége!“ S. nSf
