Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-06-05 / 23. szám
Sátoralja-Ujhely, 1898. junius 5. 23. (1967.) Huszonkilencedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttórben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. 2EMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK :N/£ I XT K> E 2nT T7L&- S X3 ÜST X=. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Szókratészok. Ezerötszáz esztendeje éppen, hogy az antik világ legnagyobb bölcselőjét, Szókra- tészt, aki Ciceró szavai szerint a „filozófiát lehívta az égből a földre“, az ő tes- testlil-lelkestül megromlott kora, a szofistahad, vak őrjöngéssel halálra Ítélte . . . 1500 esztendővel ezelőtt tehát a bölcset megölték a buták — hány ezerszer ismétlődött ez azóta — ámde a szellemet, mivel hogy ahhoz tompa eszköz a legélesebbre kifent acél is, meg nem ölhették. A „gnóthi sze autón /“ az „ösmerd meg ten- magadat“, amely szókratészi mondásban az isten lelke nyilatkozott meg, nem volt a Szókratész porlandó részével elhamvasztható. Az isteni morálnak az a hatalmas re- velációja a „koporsóból kitört“ és megostromolta és megostromolja minden időkön át a vele ellenkező etikai világrendjét az emberiségnek. Másfélezer éves fordulóján az idők rendjének emeljétek hát ki és föl sziveiteket az élet piaci zsivajából és — kérlek — ne csak halljátok, de szívleljétek is meg amiket tinektek, okulástokért, im’ elmondandó leszek.*) A társadalom itélőszéke előtt alig ha van valami elitélendőbb annál, mint mikor valaki azt akarja elhitetni önmagával és éreztetni embertársával, hogy ö, az a valaki, nemesebb anyagból van gyúrva- gyártva, mint az a másik „az isten képére formált hasonlatosság.“ Ez egy önteltség, amit az életkörülmények már a születéstől, az első eszméletre gerjedéstől ol- togatnak abba a valakibe. *) Csupa fül s figyelem vagyunk, kedves Kátö bátyánk, s csak arra kérjük: emelje szavát ily fontos beszédre minél gyakrabban; lelki okulásunkra mondjon „régi dalt — régi dicsőségről* és költögesse társadalmunkat a nehéz, kábító álomból, mely ólomsulylyal nehezedik szempilláira. Szerk. TARCA. Szappanbuborék. — Tiszavidéki történet. — Olyan öröme lett a jó Berkes Mihálynak, mikor a vén Bimbósné kivallotta neki a meglepő, váratlan hirt, hogy csaknem kiugrott a bőréből! Nem lelt dolgot a ház körül; nem Ízlett neki a munka. Csak tett-vett ide s tova holmiegymást, de nem volt annak semmi látszatja. Oda szaladt a kerítéshez s átkiáltott a szomszédban lakó özvegy Farkasnéhoz, ki a ház alatt kendert tilolt: — Ugy-e megmondtam? Látja, eljön már, nem huzalkodik tőlem ! Tudtam én ezt előre ! A fekete Ágni a múltkoriban is kivetette a kártyáján, hogy hát úgy lesz, a hogy lesz! Farkasnét furdalta a titok. Kinyitotta a két fülét s úgy hallgatta az örömtől derült arcú szomszéd beszédét, ki gyors lélekzetvétellel haladt végig a hir elsorolásán. El-elszaladt egy kis időre, meg visszatért, hogy tovább beszélje az örvendetes valót. — Tudja, mikoriban Keczer Miklós bátyámmal megkérettem volt az elmúlt farsangon, nagyot kacagott. Azt mondta: talán bizony bolond vagyok, hogy elmémbe véssek ilyen gondolatot? Kap ám ő gazdagabbat, olyant, aki mellett uriasszony lesz. Úgy ám! Ez volt a feAz meg egy másik fajtája az önteltségnek, egy másik valaki, mikor az élet kedvezései közepeit egy emelettel magasabbnak képzeli magát a „törpe halandók“ társadalmi földszintje fölött. Az is, ez is, a két fajta valaki, meg a hozzájuk hasonló istenteremtések, amint látom magam előtt pöffeszkedő lengedező- seikben, „kiket hivság hordoz bolond taligáin“ eszembe juttatja azt a természeti nagy igazságot, amit szókratészi lelkületű Verseghy Ferencünk oly találóan fejezett ki epigramjában: Nézd a búzakalászt! büszkén emelődik az égnek Mig üres — és ha megért, földre konyitja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskola-gyermek : Mig a teljeseszü bölcs megalázza magát. Nos hát, az a pöffeszkedés, az a pre- potencia a társadalom levegőjét fojtóvá, betegessé teszi, mert sok emberre úgy hat az a gőgös viselkedés, mint a „comma bacillus“ — besziva, elnyelve megmételyez. És azokkal a pöffeszkedőkkel szemben sok-sok ember megalázkódik, meghunyászkodik, mert nem képzelheti, korlátoltsága nem engedi képzelni, hogy az a valaki, az az „üres buzakalász“ effektive is oly nagy értékű, mint aminőnek magát árulja. És a gőgnek épp ebben nyilvánul vészes hatása a társadalomra, hogy t. i. elbűvölő hatást gyakorol a szellemi rövid- látóságban leledző emberre — ilyen a legtöbb — aki azután eltörpül, szinte megsemmisül a gőg előtt, emberi méltóságából kivetkőzik s hajlandóvá lesz a „legalázatosabb szolgaságra“, a szolgai talp nyalásra. Nem úgy a művelt ember. Erre nézve, evvel szemben az a megszemélyesült gőg vérig sértő és kihívó hatást gyakorol. Egy igazán müveit ember, akit a gőg, a pöffeszkedés ignorálni, lenézni akar, úgy érzi magát, mint akit arcul ütöttek. Az igy megérintett jellemes ember pedig nem tűri zsebre dugott kézzel a sértést, hanem halelet. No, tudja, szomszédasszony, rátartós egy kicsit. Éppen azt szerettem benne : — Hát most már aztán elmegy hozzád ? tudakolta Farkasné. Nem szopta tán az ujjából a vén Bimbósné ? El bizony! Az én feleségem lesz a falu — mit beszélek — az egész Tiszavidék legszebb leánya. Eddig is eljött volna, de tartott az anyámtól. Nagyon nehéz természetű volt; nyugodjék békével! . .. Mintha ezer gép lüktetne a jó emberben, úgy érezte magát. Ide is nézett, oda is tekin ett s mindenütt hiányt látott. Milyen az a kocsi ? Hisz ebben hordom én a drágámat! Hát ez az udvar ? Én teremtőm, hát aranyos lábaival ilyen udvaron taposson végig ? Mit mondana a drágám, kit olyan nagyon szeretek ? Meg is hagyta a „sánta Miskának“, ki szolgaképen működött nála, hogy olybá tegye az udvart, akárcsak egy pohár. Ne legyen azon egy szalmaszál, de még egy lószőr sem. Aztán megint Farkasnéhoz futott. — Farkasné lelkem mit szól hozzá ? Azt az én házamat ki kellene meszelni! Mióta a megboldogult édes anyámat kiköltöztettük belőle, nem volt, ki rajta hagyta volna keze szeny- nyét. Meszelje ki, áldja meg az Isten! Megfizetek érte „pontomosan. . . Olyan házba csak nem hozhatom az én drágámat! Bámult a falu népe, de legjobban bámult Miska, hogy ugyan mi szél üthetett az ő gazdájához ? Hogy meszeltet, takarittat, hoz rendbe mindent! Eddig csendesen megtudott legénysonlóval felel, csakhogy legalább is egy fokkal hatásosabban. És erre fel is van jogosítva. A gőg, mely az arculcsapást csak érezteti mintegy, megérdemli, hogy moraliter arcul csapassék. Fájdalom, hogy a társadalom csak úgy hemzseg a sok gőgös embertől. Csak úgy rajzik, mint a hernyókból lett pillangó, mely épp mostanában rakja le tojásait. Van-e ellene védekezésmód ? Van, mint a hernyó ellen: a gondos előrelátás. Tudja mindenki, hogy az igaz egyéni nagyságnak különös ismertető jele: a nyájas, udvarias, őszinte, önérzetes, nyílt és bátor érintkezés az emberekkel. A tettetett nagyság, a személyes gőg szignaturája: a fanyar, kimért, tétovázó, zárkózott és szinte gyáva szembenézés. Ezekre való figyelemmel nem nehéz, sőt egész könnyű dolog meghatározni, hogy a társadalomban melyik ember mennyit ér és hogy ki micsodás ? Én azt hiszem, hogy e nézőpontok szerint nem nehéz meghatározni mennyit ér az egyik meg a másik fajta ember a müveit társadalomban. Ha pl. látsz mellet feszítve, főt mereven tartva, vállakat fel- zsugoritva, lépéseiben méltóságot szenve- legve az utcán veled szemközt jönni, nem is jönni, de fütyörészve imbolyogni egy „társadalmi nagyság“-ot, ki olyan hatást gyakorol reád, mintha volna a „rimaszombati csutora föltalálója“ s ki, ha ugyan illedelmes köszönésedet kegyes viszonozni, teszi azt olyan fönséggel, mintha volna valami földi istenség: ismerd fel benne a Verse- ghy-féle üres buzakalászt, vagy ha jobban tetszik az Ezópus fölfuvalkodott békáját, a léha ürességet, a parazitát, aki bizonyára csak azért hordja oly fennen csipeszszel fölnyergeit orrát, mert pihe-könnyü egyéni értékét a szerencse szele fölsodorta a képzelt kedni, még csak korcsmába se virtuskodott soha. Most meg vénségére — mert már lehet vagy harminc esztendős — egyre huzatja a cigánynyal. Tán biz’ uram bocsá’ az esze kezdi cserben hagyni! ? De még nagyobb lett a bámulat mikor vasárnap kihirdette a tiszteletes ur az uj párt. No ni! Hallott ilyet valaki ? Hát az a Hetyke rátartós Somos Erzsi mégis csak a Berkes Mihály nyakára varrta magát ? Ejha! Ugyan mi ütött a kevély Somos Pálhoz ? Hiszen jegy- zőnének szánta a leányát, s kikacagták Berkest ezelőtt két évvel: Hát nem csuládatos dolog ez ? Azt persze senki sem tudja, hogy a gőgös Somos Pált milyen nagy csapás érte a két év leforgása alatt; hogy legszebb reményei hullottak szét, mint a dércsipett virág szirmai. Biró volt ő kegyelme már régóta a faluban. Feszitett mellel, gőgös felfuvakodottsággal osztotta a parancsot. Nem volt kitől tartania, ha olykor nem is járt el a törvény szerint. Jó embere volt a jegyző s könnyen megértették egymást. A jegyző mindennapos volt biró uram há- házánál s erősen tette a szépet a nagyravágyó Erzsinek. Biróné asszonyom már úgyis tekintette a jegyzőt, mint egyik családtagot. Nem is csinált titkot a nagy szerencséből. A jegyző ur meg ügyesen tudta felhasználni a szeretetnyil- vánulást. Mindig akadtak nála „pillanatnyi zavarok“, mikor száz forintra volt szüksége. Somos Pál híven aláirogatta a váltókat, Erzsi meg
