Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1898-03-13 / 11. szám

Pisztolypárbaj. Winkler Lajos dr. ügy- védő-jelölt és Karton Zsigmond, tart. hadnagy Schvarcz Zs. karádi n.-bérlő gazdatisztje f. h. 9-én délután a város határán lévő Bodnár-völgyi hon­védségi céllövőtéren pisztolypárbajt vivták, mely Karton súlyos megsebesülésével végződött. — A párviadalra, értesülésünk szerint, az szolgáltatott okot, hogy a múlt február hó 28-án este Karton a Széchenyi-téren többek jelenlétében a vele szembe jövő Winklert hevesebb összetűzés után tettleg megbántotta. A párbajnál Winkler segédei: F. A. m. kir. honvéd-százados és G. h. had­nagy, orvosa W. A. dr. Karton segédei: H. J. és R.A ., orvosa S. A. dr. voltak. Jelen volt továbbá B. körorvos is. A feleket 25 lépésnyi távolságra (avance kizárásával) állították föl s fegyverül Kimer féle simacsövű, légy nélküli pisztolyok szolgáltak. F. a párbajt vezető szá­zados „vigyázz/“— „tüzelj/“ vezénylő szavak­nak elhangzása után Winkler, az első lövésre jogosított sértett fél, abban a pillanatban lőtt és lövése Kartont jobb arcán találta, itt az arc­csont alatt felső álkapcsába fúródott a golyó. Ez után a sérült, bár egy percnyi ideje volt a lövésre, nem lőtt s igy a párviadalnak vége szakadt. A kezelő orvosok Karton arcában a golyót nem tudták megtalálni s igy még az nap este Budapestre szállították, hol, értesülésünk szerint, a Vörös-Kereszt közkórházban másnap a teljesen ellapult golyót felső ál kapcsából ki­vették s igy a sérülés többé nem veszedelmes. A rendőrség a párbajt, melynek részleteit maga a sérült mondotta toll alá, a kir. ügyészségnek följelentette. — Polónyi hangversenye. Polónyi Ele­mér zongoraművész, t. földink, e hó 7-ikén Budapesten a „Vigadódban hangversenyezett. Szívesen emlékezünk meg a sikerről, amit egy előkelő fővárosi lap a következő sorokban ösmer- tet: Polónyi Elemér, a fiatal művészi gár­dának legszimpátikusabb tagjai közül való. Ked­ves egyénisége mintegy visszatükröződik a játé­kán is: kedvvel, temperamentommal zongorázik, minden póz nélkül, nem filozofál a zongoránál, hanem úgy játsza el a darabokat, ahogy írva vannak, egy fényes készültségü virtuóz teknikai bravúrjával. Közönségünket mindjárt első föl­lépésével meghódította, azóta már sokszor hal­lottuk, de az érdeklődés nem csappant meg iránta. Mai hangversenyét is sokan hallgatták s alig győztek a zongora-művésznek eleget tap­solni. — Purim. Adar hó 14. napján (márc. 8-án) visszaemlékeztek a zsidók a szóróngattatás nap­jaira és arra a szépséges szép zsidó leányra, aki­nek kicsattanó piros ajka, üdvösséget sugárzó szeme megmentette az egész zsidóságot. Ismer­jük a bibliából Eszter történetét, a szépséges, erényes Eszterét, a kibe elveszítette lelkét a király, Haman, a zsidók üldözője, ki megfogadta, hogy semmivé teszi a zsidóságot s már-már célt ért, amikor a szorongatott zsidók védelmére kelt Eszter és a mindenható szerelem. Hamant megölették s a zsidóság meg volt mentve. A zsinagógákban márc. 9-én a jámbor zsidók a „Megila“-t, Eszter könyvét olvasták, másnap, 9-én pedig volt hegyen-völgyön lakodalom: az utcák mindenfelé megélénkültek a maszkosok csoportjaitól, kik késő éjjelig bekalandozták a várost és egész gyermeksereg bámulót vontak maguk után. — A zsidó farsang alkalmából Weinberger Manó jóhirü sörcsarnoktulajdonos f. hó 10-én vendégei tiszteletére, gazdag, hozzá még pompásan is készített fogásokból és kitűnő italokból álló vacsorát' rendezett, melynél a kö­rülbelül 40 tagból állott intelligens társaság hajnalig mulatott. — Halálozások. Id. Széchenyi Imre gróf, volt berlini nagykövet, vármegyénkben is nagybirtokos, Budapesten, f. hó 11-én, életének 74-ik évében, rövid szenvedés után elhnnyt. Őfelsége a király, úgyszintén a német császár is táviratokkal küldötték mély részvétüket az özvegy grófnéhoz. — Ft. Hámorszky András, cziróka-hosszumezei plebénos, folyó hó 5-én 70 éves korában, áldozó-papságának 49. évében, rövid szenvedés után elhunyt az Urban. Hült tetemei a kerületi papság, s hívei nagy részvé­tele mellett f. hó 8-án a ez. hosszumezői teme­tőbe tétették örök nyugalomra. Nyugodjék bé­kében ! rl. — Élet-halálharc az erdőben. Felvi­dékünknek egyik hires Nimródja Írja nekünk Ulics községből következő vadász-éleményét: Március C-ika lévén, nálunk is jelezte a tavasz közeledését a szép verőfényes nap. A hó csak úgy pattogott vesztében, a hóviz pedig csak úgy ömlött alá a patakokban. Nekem a szomszéd községben lévén halaszthatatlan hivatalos dol­gom, fejtörésembe került hogyan is jussak el oda, mert az erős olvadás miatt a kocsin való menetelre gondolni se lehetett, de különben is a hó egy méter magas, árnyékosabb helyeken még magasabb is. Tehát mit tehettem volna mást, magamhoz vettem egy paraszt legényt, kezembe régi vadászbotomat egy gyalog ösvé­nyen az erdőn keresztül útnak indultunk gyalog­szerrel. Utazásunk meglehetősen ment, az ös­vényen jég volt, tehát nem süppedtünk s hogy az ut rövidebb legyen, vagyis hogyaz idő hamarabb múljék, legényemmel vadász-kalandokról beszél­gettem. Sok szép visszaemlékezés jutott eszembe, mert fiatalabb koromban, mint vadászszal, nem egy felejthetetlen vadász-éleménynek lettem ré­szese ezekben a rengetegekben. Ez alatt az er­dőbe értünk. Alig haladtunk benne egy jó puska- lövésnyire : egyszerre csak valami nesz, majd nyi- vás és ordításhoz hasonló hangok ütötték meg fülemet. Legényemhez fordultam s, kérdeztem tőle: hallja-e ezt a különös zajt ? Ő fejcsóvá- lással „nem“-et intett, mert tény az, hogy az itt lakó nép majd mind nagyot hall, mivel egész télen át a forró suton alszik a család apraja- nagyja s ez a rósz szokás eltompitja hallóér­zékeiket. Rövid idő múlva, mikor a zaj egyre nagyobbodott, már ő rántott egyet rajtam s mu­tatta az irányt, hogy ott történik valami! Erre nagyon is felébredt bennem a régi vadész-szen- vedély, sietve kezdém törülni szemeimet és a zaj felé húzódva rettenetesen figyelek s önkény­telenül a vadászbotom után nyúltam, azt hívén zavaromban, hogy „szükség esetében s ha az isten is úgy akarja, elsül még a bot is“. Nagyobb biztosság okáért oda szólottám a legényemnek, hogy fusson haza sebesen a fegyverem után, mire ez elvetette magát, s mintha esak kilőtték volna, egy szempillantás alatt eltűnt mellőlem... A zajt mindegyre közeledni hallottam s alig pár perc múlva, vagy 50 lépésnyire, magam előtt lát­tam, hogy egy fene nagy vadkan egy még na­gyobb, de téli álmából mostanában ébredhetett mackóval tusakodik. Mittevő legyek? A fára fölkapaszkodni: az teljes lehetetlen, hiszen a fagytól tükörsima mindenik fatörzs. Helyzetem pillanatról, pillanatra borzasztóbb lett. Az egy­mással viaskodó vadak mindjobban közeledtek felém. A vadkannak az orra, melyből már ket­tőt is láttam, egészen le van karmolva. A medve szügyén a vadkan agyara tátongó sebeket ha­sított s mindkettő véres tajtékzó szájjal húzó­dott egyenesen felém. Szent isten! Mi lesz most velem ? A fához annyira odalapultam már, hogy az egész testem zsibbadni kezdett tőle, a lélek- zetem pedig már-már elállt. A fenevadak min­dég csak felém és felém húzódnak. Eddig még nem vettek észre. Ha észrevesznek, biztosan én leszek a közös préda. Csak kidőlne már vala­melyikük, mert hogy életre-halálra viaskodnak — az kétségtelen. A medvének a percei, mivel hogy téli álmából csak mostanában bújhatott elő, már meg voltak számlálva; ámde, előnye volt az, hogy széles talpát a hó felül tartót a, mig ellenben a vadkan süppedt egész az aljáig s igy a medve jobban tudta pacskolni a vad­kant. A kan azonban, ahol csak tehette, f fiiér fegyverét erősen használta s egy kínálkozó al­kalommal, alig 8—10 lépésnyire tőlem, úgy vágta vele oldalba a medvét, hogy az — ezer szerencse — nem felém, de tőlem vagy 15 lépésnyire egy fa mögé húzta meg magát. A kan nem hagyta abban, hanem tovább űzte a medvét s azzal kijutottak egy tisztásra. Ott azután, mert a hó egészen laza volt, a kan a nagy hóban végképp kimerült s mivel ő volt a győztes, abban hagyta a viaskodást. Magamat már-már a halál torkában érőzve, ott állottam a fatörzs mellett vagy egy órahosszat,- szinte megmerevedve, mikor legényem jelt adott, hogy közeledik. Persze amint a legényem megjött, nagy lélekzetet vettem. Akkor ütött ki rajtam a verítékezés, mikor a legényemtől átvettem a fegyvert — de töltést nem hozott hozzá . . . Megnyugodtam. Eszembe jutott az a bizonyos „vadászul-“ (tetszik rá emlékezni!) aki pár év előtt e tájon „medve-szemet“ nézett, de abból az elvből indulva ki, hogy „leben, und leben lassen“ — nem lőtt. — Tovább ballagtunk hát — hazafelé. — Esküvő. Szerencsen f. hó 6-án vezette oltár elé Engel M. József kassai fiatal kereskedő Weisz Berta kisasszonyt, Weisz Sámuel szeren­csi vendéglős kedves leányát. Gratulálunk! rl. — A Zemplén fekete táblája. Ezalatt a cim alatt már a múlt esztendőben felhívtuk az illetékes közegek figyelmét arra a botrányos rondaságra, mely a Széchenyi-téren, a kutpark és a r. kát. plébánia-templom között költi föl az arra járóban az undort. Erre a templom előtt (!) folydogál ugyanis a Papsor-utcai há­zakból, továbbá a takarékpénztár, a Róth-féle s több más házakban összegyűlő moslék, szap­panlé s minden más piszok, ami folyadék. Mikor aztán a rósz kövezeten és a gidres-gödrös gya­logjárón lefelé végig csörgedezik; a szöglete­ken, a hol a kövek már ki vannak szakgatva s ott egy jókora gödör képződött, a fluidum megáll s mint egy pőcegödör szolgál nem ép­pen kellemetes illatával gyönyörűségül az arra járókelőknek s főképpen a „Magyar Király“ szállóban lakó idegeneknek. Biz’ az a különben rendben tartott téren botrányos egy állapot. És ha már ezt a rendőrség nem bírja, vagy nem akarja rendbehozni, kérjük a járás főszolgabirá- ját, hogy ez ázsiai állapot megszüntetésére közegészségi okból is sürgős és erélyes intézke­dést tegyen. — Rajtavesztett tolvaj. Demeter Rozi hosszulázi származású, többször büntetett bessu- ranó tolvaj, a minap a Kis-Barátszeren próbált szerencsét, hanem kaszába szaladt, mert Sáfár Károly közrendőr lakására lopódzott be, aki tet­ten érte amint éléskamráját feszitgette s ezért aztán a hűvösre kisérte. — Halálos szerencsétlenség. Tokaj ha­tárában van három kőbánya, melyek kitűnő mi­nőségben szolgáltatják az útca-burkolathoz al­kalmas „fekete követ“. Legjobb anyag található az u. n. Hideg-oldali bányában, mely a Gyulay- és Váradi-utcáknak a hegy felé nyiló végében van. Ebben a legszebb kocka-alakú burkolat kövek kaphatók, sőt kerültek benne napfényre oly hatalmas kődarabok is, melyekből gyönyörű obeliszk-alaku síremlékeket is faragtak. Gondo­san csiszolva olyan szép fényiiek e kövek, mint akár a fekete márvány. Meg is látszik e bányán, hogy szorgalmasan mivelik, mert igen messze elhaladtak már a kőfejtéssel a kezdőhelyről, a hegy kebelét meg oly mélyen föltárták, hogy a bánya feneke a hegy felszínétől immár 30 méter mélységben van. Most is éppen elfogyott a megkezdett szakasz s uj darabot akartak mi- velés alá venni, e célból a terméskövet boritó 1—2 m. vastag földréteget nehány munkás kö- rülbelől 1 öl széles szalagban fölásta és tova talicskázta. E munkával foglalkozott Szepesy János munkás ember is, miközben a földréteg­ben egy oly nagy kőro akadtak, melyet kézi erővel sem összezúzni, sem tovaszáll itani nem lehetett; ez okból a bányászok f. hó 8-án belé- fúrtak és szétlövették, de még a dinamit is há- gyott belőle a földben egy jókora részt; és ettől nem nyughatott Szepesy János. Mindig bántotta ottan az a kő. Hiába intették társai, elővett egy vasrudat, alája illesztette s teljes erővel feszí­tette vele a végzetes követ, amely engedett a nyomásnak, de, biztosan meglővén a robbantás­tól lazulva, oly váratlan módon tört el belőle egy darab, hogy Szepesy az egyensulyt elveszítve, hanyatthomlok lezuhant a 30 méter mélységbe, ahol szörnyet halt. Boncolás alkalmával konsta­tálták, hogy a nyakszirtje eltörött és hogy halán­tékcsontját valamely hegyes kő áttörte. Fiatal várandós felesége és három kis árvája siratja. — Régi finom borok. Reményi Vendel, cipész t. polgártársunk S.-Patakon, a „turista­cipők“ föltalálója és készítője, kit Londonban, mint annak idején a „Zemplén“ is közölte, a nemzetközi kiállítás alkalmával díszoklevéllel és s nagy aranyéremmel tüntettek ki az ángo- lok, — most, hogy a külföldről is tömegesen érkező megrendeléseknek eleget tehessen, cipész­üzletét megnagyobbittani akarván, régi, pompás jó asszu és szamorodni borait elárusítja. A fáradhatatlan szakembernek még a régi, filok- szerától mentes időkből származott s kitűnő faj­borait az érdeklődőknek figyelmébe ajánlom T. — Éjjeli tűz. Regécz-óhutáról írják ne­künk : Folyó hó 7-én este 9 óra tájban tüzilárma verte föl a telep lakosságát. Golenics Miklós szegény ember háza gyuladt ki és a láng a száraz szalmatetőt, úgyszintén a közel álló istálló tetejét is elhamvasztotta. Szerencse, hogy szélcsend volt, különben nagy veszedelem támad­hatott volna, mert a bámészkodókat a szó szoros értelmében hajtani kellett az oltáshoz. rl. — Leégett községháza. Bélyben f. hó 9-én d. u. 4 óra tájban kigyuladt s leégett a községháza. A közel fekvő épületeket, melyek nem kis veszedelemben forogtak, a bélyi ö. t. egyesület, a község lakosai s a bélyi uradalmi cselédek megmentették. rl. — Játékpénzek forgalomban. Egy idő óta az aranyhoz hasoló játékpénzek vannak for­galomban, valami szélhámos terjeszti, különösen a vidéki nép között. A pénz egyik oldalán két­fejű sas, a másik oldalán egy női fej van, angol körirattal. Viktória pénznek is nevezik. Csen­gése elég tiszta. Kidolgozása szép. Őrizkedjék mindenki a bacsapástól. — A bocsi apagyilkosság. Megrendítő és vadállatti szívtelenséggel végzett öngyilkosság képezi most közbeszéd tárgyát Alsó-Zemplén- ben. Egy alig 18 éves suhanó iszonyú bűnre vetemedett, apagyilkosságra, aminek végrehaj­tásához cinkostársul saját édes anyja és egy 21 éves pajtása szegődött. Három és fél hónapig sikerült borzasztó bűnöknek minden külső nyo­mát eltüntetni s már-már kikerülik a törvény sújtó kezét, ha a bűntényt a véletlen nap­fényre nem hozza. A borzasztó bűntény részletei következők; Még a múlt 1897. év november havában eltűnt Szántó András bőcsi földmivelő a faluból a nélkül, hogy bárki is felvilágosítást tudott volna adni távozásának okáról és hollé­téről. Hozzátartozái azt állították, hogy az el­tűnés napján kenyeret, szalonát tett tarisznyá­jába s eltávozott hazulról bizonyára azért, hogy világgá menjen, mert feleségét, kinek orrát a fekély egészen elborította, végképp megutálta. A falu népe azonban gyanuskodott s pedig kü­Folytatás a II. mellékleten

Next

/
Oldalképek
Tartalom