Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

— Most már igazán kiviszem a szobából

— mondá e közben gúnyosan és amikor a zongoramester művészi lejének az ő művészi parókája ott maradt a leány kezében, elkezdett a leány kacagni és ez a kacagás átragadt Matildra is.

— Jajj, csúffá vagyok téve! — orditá a zongoramester, amidőn művészi feje csupaszsága előtűnt és két kezével, a művészi két kezével iparkodott a parókát helyettesíteni.

Mikor aztán a szobaleány jól kinevette magát, odaadta a parókát Bendegúz urnák, akinek művészi feje nagyon érezte a paróka hiányát.

— Tessék művész ur a művészi paróka! mondá. a csintalan leány.

Matild ezalatt csak nevetett, végtelenül mulatott a történtek fölött.

A zongoramester művészi jobb kezével feltette az ő művészi fejére a parókát és aztán oda fordult a szobaleányhoz :

— Sátán leánya vagy, megvetlek! mondá lenézőleg.

— Alázatos szolgája! — gúnyolódott a szobaleány.

A zongoramester a fejére csapta a cilinder kalapját és dühös tekintetet vetve a két nőre, elrohant.

— Eredj, vedd le a kapuról a hirdetést. Nem akarok több bolondot látni! — mondá erre a szép özvegy.

— Csakhogy volt már a kezembe egy művészi paróka is ! — válaszolá a leány és dúdolva kisietett a szobából.

Matild amikor egyedül maradt, igy szólt:

— Szegény zongoramester! Igazán furcsán néz ki a kopasz ember! Ej mit bánom én, bezzeg nem kopasz az a másik, a fiatal lakóm. Valóban csinos ember! — erre a tükörbe nézett és igy elégülten igy folytató:

— De én is csinos és szép vagyok ám !

A szobaleány megzavarta az ábrándozását és bejelenté a fiatal lakót, Lengefi Tihamért.

— Jó estét! — mondá Matild és kezet nyújtott, melyet az udvariasan ajkaival érintett.

— Ugyebár pontosan haza járok ? Mindjárt az első este megítélheti nagysád, hogy csendes lakót talált bennem 1 — mondá Lengefi Tihamér.

— Ön igazán udvarias ember, üljön ide közel hozzám !

A fiatal ember a szép özvegy közelében letelepedik :

— Mily szép és kedves Nagysád . . . Mióta először láttam folytonosan afölött gondolkozom, hogy miért tettem be a lábamat ebbe a házba ?

— Megbánta talán, hogy a szobát kibérelte f — kérdé az özvegy kacérkodva,

— Hogyan gondolhat ilyet Nagysád! De mégis különös az, hogy egy nő, akit először látok az életben, annyira elfoglalja a szivemet !

— vá'aszolá a fiatal ember érzéssel

— Tudja ön, hogy mi a szerelem ? — kérdé Matild szeretetreméltó nyájassággal. — Ez az érzelem villámgyorsan meglepi a szivet. Nincs időnk gondolkozni és már is érezzük: hogy szeretünk ! Meglátunk valakit az utcán, még nem is beszéltünk azzal a lénynyel és már szeretjük 1 És ettől a pillanattól kezdve lépésről-lépésre követjük az imádott lényt. Elég annak egy pillantása, hogy boldognak érezzük magunkat. Szemünk előbb kezd beszélni, mint az ajkunk és az imádott lény megérti a szeretetnek ezt a nyelvét.

— És nem haragszik sohase az, akit szeretünk ? — kérdé a fiatal ember.

— Miért haragudnék f Bántó, Iealázó-e a szerelem ? Az a lény. aki észreveszi, hogy valaki őt szereti, arra nem fog sohasem haragudni. Minden nemes szívnek igy kell éreznie!

— És nagysád, tudna-e reám haragudni ?

— kérdé izgatottan a fiatal ember.

— Miért ? Hisz ön nem bántott meg en- gemet.

— Tehát csak is arra haragszunk, a ki megbántott bennünket ?

— Mi nők sohasem haragszunk arra, aki bennünket szépnek és kedvesnek tart 1 feleié az özvegy s arca kipirult.

— És ha én már is annak tartanám nagy- sádat, tudna-e reám valamikor haragudni, ha kissé bátrabban viselném magamat ?

— ön igazán zavarba hoz engemet. Látja én nem szeretek a jövőről sokat beszélni. Én a jövőt elfogadom bármit hoz is. Én többet nem is akarok az ön kérdésére válaszolni, — mondá elpirulva a szép özvegy.

— Tehát én is bizom a jövőben! szólt a fiatal ember s hévvel megcsókolá az özvegy kezét.

— Játszani fogok a zongorán egy pár nép dalt, fog-e énekelni ? — kérdé erre az özvegy és a zongorához ült,

— Örömmel, nagysád !

Matild szép, nagyon szép dalokat játszott a zongorán és a fiatal ember mély érzéssel énekelt.

— Istenem! de szépen tud ön énekelni! szólt édes megelégedéssel az özvegy.

— De csak ön melletti — feleié a fiatal ember bókolva.

— Köszönöm! — mondá Matild és égő szemeit gyöngéden a fiatal emberre emelé — Oh énekeljen most valamit a szerelemről.

És a fiatal ember igazán kedvesen énekeié

el azt a dalt, hogy: »Csak egyszer láttalak és már is megszerettelek.«

E percben dühösen rontott be a szobába Kakukházi Flórián, a hires fuldoktor.

— Micsoda lárma ez ? Az ember fizeti a drága bért a szobájáért és még se élvezheti a csendes nyugalmat ! — zúgolódott.

— Kicsoda ön uram ? — kérdé durván Lengefy Tihamér, aki még nem ösmerte a hires füldoktort.

— Bemutatom önnek Lengefi ur a hires Kakukházi Flórián urat, a hires fülgyógyászt, — szólt most Matild.

— Uram én egy hires doktor vagyok . . . mondá büszkén Kakukházi.

— Én nem hallottam az ön hirét soha, válaszoló Tihamér gúnyosan.

— Ön úgy látom nagyon hátramaradt a világtól. De mutassa csak a fülét! — szólt Kakukházi és megakarta nézni a fiatal ember fülét, aki azonban azt nem engedte.

— Meglehetős nagyok a fülei, azt látom, de azért ne szégyelje magát uram — mondá Kakukházi.

— Ez már sok, uram ! — kiáltá mérgesen Lengefi Tihamér.

— Én a tudomány embere vagyok és ön nem érezheti magát sértve, ha azt mondom, hogy nagyok a fülei. Az ilyen fülek leghamarább szoktak fájni is . . . folytatá Kakukházi.

— Még egyszer tanácslom uram, hogy ne sokat törődjék ön az én füleimmel 1 — kiáltá a fiatal ember mérgesen.

— Jól van no, csak ne haragudjék. Ön ar ról igazán nem tehet, hogy nagyok a fülei . .

— Hallgasson ön, vagy pórul jár velem, ha még olyan hires füldoktor is ! — fenyegetőd zött a fiatal ember.

— Mégis azt tanácslom, hogy vásároljon tőlem egy üveg szederlevet, a füleinek ez jó lesz, ha esetleg fájnak azok . . . folytatá Kakukházi nyugodtan.

Lengefi Tihamért most már igazán elfutotta a méreg és megrázta a hires fülgyógyászt vállánál fogva :

— Ember füldoktor! — kiáltá. — Ha még egyszer a füleimről beszél, megölöm önt!

Kakukházi Flórián megszeppent és kezdte hinni, hogy ez a hevesvérű fiatal ember őt, min den híressége dacára, csakugyan megölheti és azért oda fordult a szép özvegyhez :

— Nagysád ! Én a hires orvos, kérem, hogy ne ordítozzanak folytonosan a szerelemről. — Engemet ez bánt és nem tudok nyugodni.

— Most már engemet sérteget 1 — szólt az özvegy.

— Ej, ne hallgasson erre a lábviz-doktorra 1 — mondá Lengefy Tihamér.

— Ezt még nem mondta nekem senki ! Öntől azonban, akinek fülei meglehetősen formátlanok — mondá reszkedve az indulattól az orvos, de nem fejezheté be, mert Lengefy megszorította erővel a karját.

— Füldoktor ur, most már a halálfia !

— Istenem ! már látom, hogy mártír halá't szenvedek a tudományért. De jajj önnek, ha megöl. Az összes orvosok majd boszut ál'nak a halálomért, — szólt Kakukházi és aztán nyugalommal várta a halált.

— Bocsássa el, Lengefy ur, a füldoktor urat! — kéré Matild a fiatal embert.

— Nagysádért megteszem . . . feleié a fiatal ember.

Kakukházi Flórián nem akarva még egyszer a fiatal ember keze közé kerülni, sietett az ajtó felé és ezeket mondá :

— A szobából kiköltözöm 1

— Jól van doktor ur 1 — feleié az özvegy.

Erre a két fiatal együtt maradt.

— Édes barátom, énekeljen még nekem ! szólt az özvegy.

Lengefy énekelte ezt a dalt: »Beteg vagyok fáj a szivem, ki gyógyítja meg?«

— Megtudnám-e én gyógyitani ? kérdé most Matild édesen.

— Próbálja meg ! — válaszolá a fiatal ember és térdre borult a szép asszony előtt.

— Szeressen I Ez a próba — mondá az öz vegy boldogan.

— Szeretlek! Ez a boldogság! feleié és keblére Öleié az özvegyet.

*

Két hét múlva a lapok közölték, hogy Len- geíy Tihamér eljegyezte a szép özvegyet.

A fülgyógyász, Kakukházi Flórián, amikor ezt olvasta igy kiáltott fel: — Nincs szerencsém, ezeknek sohasem fog a fülük fájni!

Közgazdaság.

Út műt ás

a sertésvészben megbetegedett sertések húsának megvizsgálására.

(Folytatás.)

2. A beteg sertés húsának kezelése. Tapasztalásból mondjuk, hogy a sertésvész úgy terjedt el egy-két udvarból az egész községre, a községből meg a szomszédos falvakra, hogy a beteg disznó húsát a szomszédok meg az atyafiak megvették ki-ki a falujába hazavitte, odahaza az asszony megmosta és a mosóvizet, már a mint szokás, a moslékba öntötte, azután a saját disznajával megitatta.

Hát bizony ezt nem szabad tenni. Föntebb már említettük, hogy a sertészvészes disznó vérében millió meg millió számra van meg a betegség csirája, vagyis az a ragályozó anyag, a miről az előbb beszéltünk. Már most, ha a húst megmossuk, ebből a csirából sok kerül a vizbe. Világos, hogy az ilyen fertőzött vizet az egészséges disznó megiszsza, a sertésvésznek csiráját is maagába veszi, attól nem csak maga betegszik meg és pusztulhat el, de a betegséget más disznóra is tovább terjesztheti.

Különösen figyelmeztetjük az olvasót arra, hogy itt nem csak olyan disznóról beszélünk, a melyet a gazda maga szúr le, hanem olyanról is a melynek húsát a mészárszékben, vagy a hentesboltban árulják. A székben árult hús sem származik mindig egészséges állattól; ha nem vagyunk elővigyázatosak, bizony abból is átra- gathat a baj más disznóra.

Az elővigyázat sok bajtól óvja meg a szegény embert. Legyünk tehát óvatosak, elővigyá- zók! Azt a vizet, a melyben a disznóhust öblögettük : soha ne öntsük a moslékba és ne itassuk meg a disznóval; elönteni is csak akkor szabad, ha előbb jó sok oltott meszet keverünk abba. Az oltatlan mész jobb, abból kevesebb is kell.

3. A beteg disznó húsának és szalonnájának élvezése.

A sertésvész-betegség kezdetén leszúrt disznó húsában még nincsen olyan anyag, a mely az ember egészségének megártana, föltéve természetesen hogy, a húst jól megsütik vagy megfőzik.

Ellenben ha a disznó nagyon beteg és ilyenkor szúrják le, annak a húsa könnyen meg- betegiti azt, a ki abból eszik.

A beteg disznó húsának és szalonnájának élvezésénél tehát nagyon óvatosaknak kell lennünk. A nagyon beteg vagy a hosszabb időn át szenvedő disznónak sem húsát, sem szalonnáját megenni nem szabad.

Ez a vigyázati szabály szól ugyan a háznál leölt és magánfogyasztásra szánt sertéshúsra is ; de szól különösen arra a húsra, a melyet mészárszékben vagy hentes boltban közfogyasztásra nyilvánosan árulnak. Az ilyen húst a lakosság egészségének fentartása érdekében különösen szigorú és pontos felvigyázat alatt kell tartani. Ez a felügyelet és ellenőrzés községekben a husvizsgálattalmegbizott vágóhídi biztos teendője, a kinek kötelessége a húst alaposan megvizsgálni és lelkiismeretesen meggyőződni arról, hogy a hús élvezhető-e és gondoskodni arról, hogy az ártalmasnak látszó hús a közfogyasztástól elvo- nassék és késedelem nélkül megsemmisittessék.

4. Eljárás a husvizsgálatnál.

Elmondjuk már most azt, hogy s miképp kell a hús megvizsgálásánál eljárni. A leölt disznónak mely testrészei azok, amelyeket a vizsgálónak meg kell tekinteni és mely jelekből lehet a húsnak ártatlan vagy káros voltára következtetni.

Véleményt arról, hogy a hús egészséges-e vagy nem, csak az mondhat, a ki az állatot élő állapotban is, nem feldarabolása után is, alaposan megnézte. A vizsgálatnak tehát egyaránt ki kell terjeszkednie úgy az élő állatra, mint leszurás után a disznónak minden testére. De különösen magára a húsra és a szalonnára, ezenkívül főleg még a tüdőre, a belekre és a vesére, mert ezeken fordulnak elő azok a változások, a melyekből a sertésvész-betegséget legjobban lehet felismerni.

5. Az élő sertés megvizsgálása.

Gyakran előfordul, hogy a hús olyankor is egészségesnek látszik, mikor a disznó maga súlyos beteg volt. A húsból magából tehát annak ártalmas vagy ártatlan voltát sok esetben biztosan megítélni nem lehet. Ilyenkor megnyugtató útbaigazítást csupán az nyújthat, ha a disznót életben vizsgáljuk meg.

Olyankor, a mikor a sertés hirtelen megbetegedett és állapota napról-napra, sőt sokszor óráról órára rosszabbodik, ha az orrából vér jön, ha véreset vizel: biztosan következtetni lehet arra, hogy az emberi egészségre veszedelmes vérbomlás a sertésben már bekövetkezett. Az ilyen beteg disznónak a húsát nem tanácsos megenni, mások számára kimérni meg épen nem szabad, mert aki észt teszi büntetésbe esik, börtönbe is juthat.

Ezért szükséges, sőt elkerülhetetlen, kivált a közfogyasztásra szánt disznóknál az. hogy a vágóhídi biztos azokat már a leölés előtt is megtekintse.

(Vége köv.)

Vármegyei Hivatalos Rész.

16392. sz. T. Zemplén-vdrmegye alispánjától.

A 10 főszolgabírónak.

Alábbi ministeri intézvényt a járások tekintetes íőszolgabiráinak,a járásaikterületén mü-