Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-07-11 / 28. szám
Sátoralja-Ujhely, 1857. julius 11. 28. (1920.) Huszonnyolcadik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGrYÉNEK HIVATALOS LAPJA HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. A rutén iskolákról. Tagadhatatlan dolog, hogy hazánkban és vármegyénk területén is a rutén lakta vidékeken a népnevelés az utóbbi időben igen jelentékeny haladást tett. Míndazáltal még korántsem állíthatjuk, hogy az a tökéletesség „non plus ultrá“-ját elérte volna; sőt ellenkezőleg kénytelenek vagyunk elismerni, hogy e vidékeken s különösen vármegyénkben rutén népoktatásunk még igen távol áll tulajdonképpen való céljától és hogy a néptanítóknak még nagyon, de nagyon, sok a teendőjük. A jelen sorok célja, rövideden jelezni a főbb akadályokat, amik miatt e vidéken a népnevelés csak igen lassan, mondhatnám „csigalépéssel“ halad előre. A népiskolai oktatásnak, köztudomás szerint, csak akkor lehet jó sikere, ha a tanköteles gyermekek az iskolát rendesen látogatják. Rendetlen iskolalátogatás mellett a legbuzgóbb tanító sem képes sikerrel tanítani. Már pedig vidékünkön, Zemplén felső vidékén, az iskola- látogatás rendesnek egyáltalában nem mondható. Azt fogják ellenembe vetni, hogy hiszen ott van a népiskolai törvény, mely az iskolamulasztók irányában a tanító kötelességét szabályozza; ott vannak a régibb és újabb minis- téri rendeletek, törvény- és felekezeti hatóságok stb.-ek, melyek szigorú felelősség terhe alatt megkövetelik, hogy a tanköteleseket a rendes iskolalátogatásra, ha a szükség úgy kívánja még erőszakkal is kényszerítsék. Igen ám, csakhogy mindezek az üdvös rendeletek s intézvé- nyek keresztülvitele e vidéken sok, majdnem legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Először is községeinkben a tagosítás alkalmával az úrbéreseknek kevés községi legelőt adtak. Az úrbéresek emiatt sok helyen nem tarthatnak közös marha-pásztort, aki a község összes marháját az úrbéri legelőn legeltethetné, hanem kénytelenek marhájukat, mely e vidéken egész gazdaságukat képezi, saját telkeiken, vagy az uraságoktól bérbe vett legelőkön külün-kü- lön legeltetni és erre tanköteles gyermekeiket kell használniuk. Vidékünkön tehát ezért üresek az őszi és tavaszi hónapokban az iskolák s ha néhol egy-egy buzgóbb tanító már októberben meg is nyitja iskoláját, többnyire csakis pár TA3RCA, Szemák Julis lakodalma, — A „Zemplén* eredeti tárcája. — Irta: R. Anna. — Hogy hinak? — Balog — akarom mondani „szegény“ Balog Jóskának. — Miért szegény? — Azért, mert van a falunkban „gazdag“ Balogh Jóska is — a doktorné fia, a druszám. Hát igy különböztetem meg magam tőle, — magyarázd a d és f bötüt megnyomva s vastag ajakát erősen fölbigyesztve. — Úgy? — Úgy hát mondd makacsul. A vallató biró végig nézett rajta s nem kételkedett. A delikvens igen deranzsirozott volt. Csizmái hitványak, magyarszabásu feslett elálálló szárakkal; foltos, kopott nadrágja térdein, ujjasa könyökein s itt-ott kiszakadozott, s a folytonossági hiányokon fehérneműje zsemlye nagyságra kicsucsorodott. Kezében nyomor- gatott pörge kalapja pedig, mely mellől egyébként nem hiányzott a darutoll, lyukas és elnyűtt volt. — Hány éves vagy? — Aratáskor leszek 19. — Azzal vagy vádolva, hogy egy hét óta semmit se dolgozol. — Nem baj a — vágott a biró szavába. Szegény Balog csak andalog s mégis jól megyen a dolog! gyermeket van módjában tanítani. A községi elülj áróságok sem büntethetik nyugodt lélekkel a szülőket, mert belátják azoknak igen-igen szorult gazdasági helyzetét. Hogy miképpen lehessen vidékünkön az iskolaügynek ezen e gyökeres baján segíteni, erre igen bajos egyhamar feleletet adni; úgy hiszem, hogy maguk a tanítók e baj elhárítása iránt egyelőre mitsem tehetnek, hanem talán tehetnének valamit a törvényhatóságok, vagy éppen az „erélyéről ösmert“ főszolgabíró. Pedig ebben az ügyben okvetetlenül kellene valamit tenni, mert eltekintve a tanügyi politikától, hogy t. i. a tankötelesek ahelyett hogy iskolába járnának, marhalegeltetéssel foglalkoznak, — az iskolamulasztáson kívül annak még igen sok más rósz következése is van. A marhalegeltető gyermekek, ugyanis, fiuk és leányokból álló kisebb-nagyobb csoportokban, minden felügyelet nélkül a mezőn vannak s a hosszú tavaszi, nyári és őszi napokat többnyire tétlenségben töltik együtt; képzelhető, mily kedvező alkalom ez a közerkölcsök elvadulásra, a káromkodásra, fajtalanságra. „Sapienti pauca!“ Hát még mennyi sok alkalmuk van a fiatal marhapásztoroknak a lopásra, a mezei és erdei kihágásokra! Mit tehet azután a tanító az ilyen tanítványokkal, kiknél az igaz, szép és jó iránt való érzék, a becsületérzés végképpen búcsút vesz lelkeikből a marhalegeltetés révén. De köztudomású dolog továbbá, hogy a mi felső vidékünkön a falusi lakosság nagyon elszegényedett; igen sok községben a telkesek és háztulajdonosok száma nagyon csekély, ellenben a telektől és háztól megfosztottak száma igen nagy. Ez utóbbiak gyermekeiket rendesen a jobb módú gazdákhoz szolgálatba adják. Ennek következéseként is a rendes iskolalátogatás sokat szenved. Mert ha az ilyen szolgálatban levő tanköteles gyermek gazdáját a fennálló törvényék értelmében szolgájának iskolába járatására szorítják, a gazda a szolgálatban lévő gyermeket egyszerűen elkergeti, mert neki olyan cseléd, akivel ő a nap minden órájában nem rendelkezhetik, nagyon természetes hogy nem kell. A rendetlen iskolalátogatáson kívül a nép— Csak ne kedélyeskedjél! Nem éppen jól megyen az a dolog. Éjjel-nappal garázdál- kodol, háborgatod a békés lakosság nyugalmát. — Okom van rá! A szeretőm más mátkája. — A korcsmában a poharat, üveget földhöz vagdaltad, az ablakot kitörted. — Ha töröm fizetem, mondá derékban meghajolva. — Nem oda Buda 1 Szemáknét és a leányát megöléssel fenyegetted. — Fele se igaz annak a beszédnek, mondá tagadó kézmozdulattal. — Majd meglátjuk. András! Hívja be Szemáknét és a leányát. — A hívottak előjöttek s velek a jelenet lényegesen változott. A vádlott előbb csinosítani kezdte magát, homlokba simította borzas haját s szeme szögletén át-áttekintgetett a jövevények felé, de később pofók bibircsókos arca siró grimászba rándult. Kivette kétes tisztaságú zsebbevalóját és azzal törölgette behizott kicsi szemeit. Koronkint a zsebkendő fölött át-átpis- logott a két tanú fiatalabbik tagja felé. Amaz se nézhette közönyösen. Sírásra fakadt. Ezt már a vádlott nem tűrhette. Feléje ugrott a leánynak, átölelkeztek és ott csókolóz- tak a biró szeme előtt, ki nem nézhette derültség nélkül a jelenetet. — Nem adsz békét annak a leánynak te kócos, rivalt rája az idősebbik tanú — s egyidejűleg széjjel is lökdöste a kesergőket. — No instálom, tetszett ilyet látni 1 No megállj te ágról szakadt mihaszna! Fenyegető nem éppen barárságos tekintetekkel mérve a vádlottat. Nem is fogsz te egyhamar a szemem elé kerülni, mert tudom Istenem meglaskanyujnevelés ügyének minálunk még egyéb akadályai is vannak. Ilyen az egyesületi szellem hiánya a tanítók között. Mi, félvidéki tanítók, s különösen a felekezetiek még eddig igen keveset tudunk az egyesületi életről, mert felekezeti tanítói egyesületünk van ugyan, de tevékenysége csakis annyiból áll, hogy évente egyszer, éspedig a papi gyűlésekkel egyidőben, esperesi kerületenkint gyűlést tartunk, amelyen már évek óta mindig jegyzőkönyvileg előadjuk jogos panaszainkat és ezek: 1) a tulnépes iskoláknál segédtanítói állások rendszeresítése. 2) 4—8 krajcáros misepénzek s más kántori járandóságos felemelése. 3) hogy lelkészeink bennünket mint megfelelő műveltséggel biró egyéneket legalább is tanító „ur“ vagy kántor „úrnak“ szólítsanak. 4) hogy a hívek részéről a templomba hozni, vagy az egyes egyházi funkcióknál felajánlani szokott élelmiszerekből s pénzekből minden helyen a kántor-tanitó a harmadrészt kapja. E panaszainkat, mondom, minden tanítói gyűlésen előadtuk s felterjesztettük az egyház- megyei főhatósághoz, de még egyszer sem történt semmi intézkedés ezekre; azért az utóbbi időben egy-egy ilyen tanítói felekezeti gyűlés csakis abból áll, hogy beszedi a pénztáros a tagdijakat, megebédelnek társaságban s ezzel vége a gyűlésnek. Az általános tanitó-egyesületekről is csak annyit tudunk, a mennyit néha a „Zemplénből, vagy a „Néptanítók lapjá“ ból, vagy a „Népnevelő“ c. hivatalos lapjainkból olvasunk. Hogy ez a népoktatás igen nagy hátrányára van, azt szükségtelen bővebben fejtegetnem, meglátszik az elmaradottságunkról is. Itten csak arra szorítkozom, hogy mindazokról a jócélu adakozásokról, melyek a tanítóság között országszerte történnek, nálunk egyáltalában szó sincsen, mert hiányzik az egyesületi élet, hiányzik a közös szív és akarat, következőleg az együttes működés is. A tanítóképzés, hál istennek, már egy határozott lépéssel haladt előre az eperjesi gör. kát. tanítóképző megnyitásával s remélhető, hogy pár év múlva már minden nagyobb községben okleveles tanító fog működni s lassankint tózlak ! No nézd csak! ilyeneket kell nekem folyton látni. — Szemákné! Igaz-e hogy Balog József azzal fenyegette, hogy megöli, ha a lányát férjhez adja. Az asszony ránézett a vádlottra. Habozott. Annak siralmas kinézése meglágyította s megakasztotta benne a szót. — Nem igaz a — instálom alásan, mondá határozott hangon. — De hiszen van arra több tanú is. — Nem igaz, nem igaz, siránkozott a fiatalabbik tanú. S ha mondta is volna, nem tenné meg a világért sem. — Ha feliszsza magát nem tudja mit beszél. Fecseg a világba. De nem olyan fiú a’. Ismerem én kicsi korától, jó annak a lelke, csak a szive „genge.“ Hogy azt a „jányt“ ni —mutatott oda se nézve — férjhez akartam adni, hát nem tűrheti. Pedig a „cseléd“ már eladó — „ü“ meg még a sor alatt se állott. A jelenet ismét változott. A vádlott most már az idősbbik tanúnak esett: — Lelkem jó Borcsa néni, hiszen nem baj az, ha be is vesznek, 3 év nem a világ! Julcsa bevárja azt az időt; élnek úgy mint eddig éltek. Lelkem Borcsa néni kend okos dógos jó asszony — — jó Borcsa néni — ne ejtsen bu- bánatba. — Mondtam hogy nem szeretem a beszédedet ! Kimondtam már — „punktum“ ! A já- nyomat nem cégéreztetem. Az olyan kölyök‘ legény pedig nőjjön elébb. Tanuljon becsületet és dolgozni. Bele látszott nyugodni, törődni a sorsába. Azzal vigasztalódott hogy — a Julis úgy se W A Zemplén mai száma nyolc oldal. *^||
