Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-03 / 1. szám
50 fl 36 krajcírnyi alaptőkéje van a még c«ak par napos egyesületnek Kartc<ony masodnapjan felülflzetni-zive«kedrek : Kolbai Grgelyi ft8okrt, Adriányi i ft 6o krt Kor-dko Ede 8o krt, Haj- duc'ky István 6o krt, Hiodnyák János 40 krt, Szűcs István 30 krt, Huduc ki Ferenc 30 krt, Ágh Gyuláné 20 krt Hi<ztai Gyula 20 krt, Hoffer István 12 krt, Kovács Janos 10 krt, Lengyel István IO krt, Bodó András 10 krt, Kravjánszki János IO krt, Jakcsi Pil 10 krt, Szfianczi István 10 krt, Ferencz Mihály 10 krt, Prudnér Gusztáv 10 krt, — Kü önben pedig karácsony első napján az angyal hofia sokfélével du<an megrakott szép karácsonyfát kaptak az isko'ás gyermekek; uj évtől pedig a begyült pénzből Írószerrel fogják ellátni a szegényebb sorsú tanköteleseket Avval végzem tudósításomat, hogy bár lenne minden községnek olyan lelkes tanítója, mint nálunk Sztareczky Géza rk. tanító, kitói az eszme származott és lenne olyan áldozatra kész intelligens közönsége is, mint van To'cs- vanak s a jótékonysági eszmét bárcsak mindenütt oly önzetlen odaadással fölkarolnák mint nálunk. Tolcsva, légy büszke a szép példára, melyet e nagy vermegye 450 községének fölmutattál! r. I. A szacsuri gör. kát. hitközség nevében alulírott halas köszönetét mondok nagyságos Stépán Gabor ur és neje önagyságának, azon nemeslelkü elhatározása és jótéteményéért, hogy az itteni második tanítói állomás szervezése alkalmából, saját épületeiben, egy tantermet és a tanító részére lakást felajánlani kegyeskedtek. Népnevelésünk érdekében tett eme buzgó elhatározásuk és közreműködésükért örök hálára kote' :zik le hazafias felvidéki népünket. Szacsur 1896. december 31-én. Hegedűs Ágoston, gör. kát. esperes lelkész. A közönség köréből. Válasz a „Viszaemlékezés“-re. — Barátságos megjegyzések a múlt szám „Közönség köréből“ rovatában megjelent cikkelyre. — Uram, uram, Kertész Samu dr. uram, nékem kedves jó barátom s volt isko atár am, szállók az urnák ! Már hiába, bennünk igénytelen emberekben meg va i az a rósz szokás, hogy szeretjük a nagy embereket utánozni — amikor nem kell. A szabadelvűpart »magnum áldomás«-án csak úgy folytak a szebbnél-szebb íelkösiöntők, hát nem én is fel- köszöntöt akartam irni. Igen, csak akartam, mert hát elolvasván soraidat, feilclkesedtem, de azokon gondo ko'óba esvén, arra a meggyőződésre juto'tam, hogy a igha nem annak az ellenke/ojet érdemi d Hit mégsem gyógyultál ki szenti nentalizmudoól ? Hja nem csoda, gyógyitgatvan az emberek testi betegségeit, nem jut td d arr», hogy lelki b -tegségeivel megismerkedjél. Tehat orvos létedre én igycks em téged e bajodból kigyógv itani. Mit is akarsz te? Szobrot emelni annak a Kaesztenbaum Maitonnak, ki sajat tapasz a:a'aiból belátván hogy mennyire hasznára van az e nbe- reknek a tudás, százezer forintot hagyott egy zsidó iskola létesitesere. Megismervén Knopfler Sindor tanicó urmk igen jegesen megirt művebfi Kaesztenbaum Mártonnak fenséges jellemét, kebledből kitor a lelkesedés és eget kér számára. Ugyan, kedves barátom, ne mókázz! Hit nem ismered a tiz parancso’atot, mely többek közt ezt mondja: ,S ne csinálj magadnak faragott képet sem arról, ami földön vagy az égben, sem arról, ami a föld alatt van.« Hisz a »hálás utódok,« kik a Kaesztenbaum iskolájában nyerték el azokat ismereteket, melyeknek az életben nagy hasznát vették, nos e »halas utódok« már gondoltak arra, hogy Kaesztenbau nnak emléket állítsanak fel, de ehben csak a második parancsolat akadályozta meg őket. Tehát igy nem róhattak le Kaesztenbaum iránt hálájukat, hanem máskép igen. Ugyanis Knop- fler tanító ur történelmi becsesei biró munkájának végén a hitközség nevében egy felhívást intézett az iskola volt növend keihez, hogy a millenium emlékére felállítandó Kaesztenbaum-iskolai könyvtár javára csekély adománynyal járuljanak. Ennek aztán lett is foganatja! Az adományok csak úgy özönlenek s most a hitközség már arra kezd gondolni, hogy az iskolában egy kis szabású »Britisch Muzeum«-ot rendezzen be. (Erről még nem hallottal semmit? No én sem hallottam, de arról tudomást szereztem, hogy a felhívásra alig nehanyan adakoztak.) Jól idézed cikkelyed elején : »Hibent sua fata ltbelli.« Bizony a derék Knopfler tanító ur mono- graphiájának is az a sors jutott, hogy csak kevesen olvastak el. Mert máskülönben nem tételezem fel az iskola volt növendékeiről, hogy a magasztos leírásból megismervén Kaesztenbaum lelki nagy ságát, ki ugyanakkor, midán a legngyobb magyar, Széchenyi egy évi jövedelmét tette a haza oltárára, ő egész vagyonával áldozott a közjónak, mondo n, nem tehetem fel róluk, hogy elolvasván a monograph’áí, ez nem indította volna őket arra, hogy eieg t »eve a hitközség kérésének, egy kis összeggel járuljanak a millennium emlékére Iéte- sitend > Kaesztenbaum iskolai könyvtár javára. Üdv neked, nékem pedig bocsánat a méltatlanul megbántottaktól. Budapest, 1896. december hó 28-án. 3Dr. iuris. CSARNOK, Újévre. Múltak a percek csendesen És újra itt az uj esztendő. Nem áll meg az idő sosem Múlt lesz a ma, s ma a jövendő. Nincs benne semmi feltűnő Oly megszokott dolog ez nálunk S még is, ha egy-év újra jő : Belőle oly hű-hót csinálunk. r Egymásnak hőn kivángatunk »Nagyon sok boldog ujesztendőt I« S csak a szokásnak hódolunk, Ha »szépnek látjuk a jövendőt!« De vajh, van-é köztünk olyan, Kin e kivánat teljesülne ? S éltünk-e már oly boldogan, Mint rá kívánták azt fejünkre ? Oh, hányszor megcsalatkozánk, Hogyha jobbnak hittük az újat 1 Sokszor több but hozott reánk ! És vissza kivántuk a múltat. Szivünk mégis csak hitt, remélt S remélni fog, a mig csak élünk 1 Minő sötét is vón a lét. H,i nem lenne már mit remélnünk. Boldogság nélkül élhetünk, De remény nélkül nincsen élet 1 Jó hát, ha úgy örvendezünk És szebbnek hisz«zük az újévet 1 Építsük csak továbbra is Képzeletünkben a jövendőt S aztan : kívánjunk másnak is »Nagyon sok boldog ujesztendót!« Krii/.selyi Erzsiké. „leiéit?!“ — A »Zemplén« számára. — Irta: Monte Asarico. Ha késő őszszel ködbe borul a tájék és hullanak a levelek; ha bágyadtan hajolnak meg a füvek, fonyadnak a virágok, he vad a természet: nem ütközik m^g ezen senki sem, az örök A koró torvénye ez; de ha tavasz kezdetén, a kike ct leheletével és diszével »szirmain* hervad el a gyönyörű virág: ki érti ezt meg? Ki érti meg, hogy a mi ifjú és szép: egy perc alatt elmúlik, mghal ?! ... Ki éni meg a tavacz pompájában a herva-. dasról és elmúlásról való beszedet? Egy van csak ki ezt érti: a kedve« halottját sirató szív, ez érti csak meg a virág fakadas é« madarcsicserg *s között is az ősz, az enyészet leheletét!. . . . Oh valóban pusztító lehelet ez ! Az ősz ime megkegyelmez sok virágnak: nyílni hagyja őket. Nem igy a halai. A halálnak nincs szive, irgalom nem lakozik benne: pír óra alatt tépi széljel a viruló ifjú élet boldog álmait szép reményeit. Elszakítja tőlünk azt. ki életünk reménye és példányképe volt, kitépi szivünkből kit forrón szerettünk, elragadia az öregség gyá- molat, a család büszkeségét. Oh valóban sorvasztó, pusztító lehelet ez! Felsóhajt a szív ilyenkor és a szenvedő Megváltó szavait veszi ajkaira: »Éli, Éli 1 lamma sabatchanil Én Istenem, én Istenem I miért vetted fi, kit szerettem, miért hagytál el engem ?!« De mintha egy égi viszhang felelne a szív keservére: Ne félj te bankódó lélek I Mégsem oly rideg, oly elhagyott ám a temető, Áz, aki meggyőzte a halál fullánkját, Ö virraszt a sirok fölött. Meghűlt szivet takartok a földbe, vigasztalódva tegyétek ezt; megnyugodva tekintsetek a hantokra, de tekintetetek ne álljon itt meg, fel emeljétek azt: ,Fel a szivekkel!« ott fenn kérjetek nyugalmat szegény zaklatott lelkűknek. A hit fönséges szózata ez, sőt tovább megyek : ez a lelkiismeret szava és nem ideálizmus aminek peshedt korunk a vér'ő szív fájdalom-kitöréseit nevezni szeretné. Akik ezt állítják, ezeknek szivéből vagy kiveszett a hit isteni virága, vagy nem láttak még koporsót, me'y a lélek te - jes hevével szeretett és szerető fiút, fivért, vagy rokont takar. Nem látták, midőn a halál a szeretett beteg forró fejére téve csontos kezét vigyorogva szól: ,Enyém lesz ő !« és nem láttak a roskadozó szülő minden emberi erőt meghaladó védekezését ellene — hiaba . ,. Nem zajong-e maga a természet, ha sivitó villám ketté repeszti a büszke tölgyet ? Nem reszket-e .Tit g a fo!d, ha s/ikli usko zuhan ala a mélybe ? És csak az embernek, isten eme minden csodánál nagyobb c tudás teremtményének, csak neki ne lenne szabad keseregni a jóltevő árnyékát messze elvető jósigos szív, a sziklaerős jellem elenyészte fölött ?! Enyészet ?! Oh nem! nem ismerlek te sötét fogalom téged! Nem lehet ott enyészet, hol az örök Teremtő törvényei állanak fenn, nem lehet ott feledés, hol szerető szív dobog .. . »Resurget fráter tuus« mondja az örök Igazság. Oh mily jótevő fénysugár ez a kérlelhetetlen halál okozta fájdalom sötét éjjelén Igen, igen: érzem, tudom, hogy nincs enyészet; a sírba zuhogva lehulló hantok nem temetnek el mindent, Miért sirtok ? — mondi nejének és gyermekeinek a haldokló Bernardin de Saint Pierre, — az, ami én bennem titeket szeret, mindenkor élni fog.... Ez csak ideiglenes elválás, ne tegyétek azt oly keservessé I ... Érzem, hogy én csak a földet hagyom el, nem az életet.« Miért sirunk mégis ? miért a metsző fájdalom kedveseink elvesztésén ? Miért ?. . . Miért ? 1 . .. Ez a lélek első föl- jajdulása. A kedves gyermeknek, testvérnek halála miatt lesújtott szív csak egy kiáltást ismer : »Miért ?l* Azután hallgat, gondo'kodik. M~jd lassan-lassan, sok idő múltán fölemeli fejét, esdve néz barátaira, onnan az Égre és sir ismét, de most már imádkozva sir. így szól a lélek: Oh Istenem i’e akartad, jól is van tehát. Elmém nem fogja föl, egész valóm visszariad tőle. Oh Istenem bár elmulatott volna tőlem e pohár — de ha nem akartad — legyen. Igaz, e legyen szót eleinte csak úgy erőltetjük. Ajkunk remeg, mikor kimondjuk. De amint tóbbs/ör kimondjuk, balzsamként hat az a szívre. A lélek lassan-lassan erőt vesz magán, felemelkedik; azt mondja: Isten jó, Isten jóságból tesz mindent. Sót tovább megy: Isten szeretet, Isten szeretetből tesz mindent. Vagy, ha a hit teljes vallomása még lehetetlen megtört szivének, leg- I alabb is úgy beszél, mint ama fájd dóm sújtotta I fiatal özvegy, ki a hit s/avát lassankint ki*érlé I meg visszaess ogatni ajkaira: »Oh igen rrtnéllem : I meg vagyok győződve, hogy mindent amit te- szesz, Ifienem, jól teszesz 1«*) Dien szeretetből tesz mindent! Igen, hiszen tudom — hitem tanít ra — hogy Isten szeretetből terem ett, szerétből váltott meg, szeretetből gyamolit, de mikép lehet az, hogy Isten a földi fájdalmakat és csapisokat is szeretetből küldje ránk ? Ellentmondás ez I Nem, nem az, csak annak látszik lenni. Nézzünk korü’ az életben: nem okozunk e néha embertársunknak nagy fíjdalmat, éppen azért, mert nagyon szeretjük őt ? íme egy csintalan gyermek. É'es késsel ját zik, apja rajta kapja, elveszi tőle a kést, megdorgálja, -.őt meg is bünteti. A gyermek sir, haragszik apjara, de nincs igaza, később be fogja ezt látni. — Vagy: az anya oda tartja a sebésznek gyermeket. A gyermek védekezik, ellöki anyjat, de váljon van-e ember ki az anyát ezért kegyetlennek tartaná? Sót inkább az anyát lehet szánni es nem a gyermeket! Nézzük ezt magasabb szempontból és kezdjük érteni a titkot, a fajdalom fönséges titkát. A mi a földi apinak és anyanak szabad, ne lenne az szabad Istennek, a mi mennyei jó Atyánknak? Fajdalom itt, szenvedés ott, de mindez Istenünk kezéből, mert tudja Ö, hogy majdan mi is — mint amaz oktalan gyermek — könyes szemekkel h fialjuk meg a fajdalmát igy : ,Jól tetted Atyánk I Jól tetted, hogy a fájdalom vésőjével lelkemet kicsiszoltad, magadhoz emelted. Szivem most már edzett és Feléd tart, lelkem képes betekinteni vegtelen jóságodnak és szeretetednek egyik fénysugarába: a fajdalom, a szenvedés titkába!« íme ezt akarja, ezt éri el Isten a fajdalommal, amit számunkra kimér. Megtisztít minden földi salaktól, fölemeli magahoz a lelket. Szeretet és fajdalom ikertestvérek; amit közvetetlenül nem érhet el Isten végtelen nagy szeretetével gyarlóságunk miatt, eléri azt avval, ha fajdalmát, szenvedést bocsát reánk. Igen Uram ! tudom már most, hogy nincs enyészet, mert Te szeretsz bennünket; tudom, hogy Tőled jön a fájdalom, Te virrasztasz a sirok fölött. Te adod a könyeket, mert Te szeretsz bennünket, Atyánk vagy; szigorú, de szerető, jóságos Atyánk. És ha fáj az elválás a szerető szívnek kedveseitől, ha — nem tudva végtelen bölcseséged intézkedéseibe betekinteni — a gyönge emberi természet az örökös ,miért ?tt-el áll elő, oh mennyi igaza van akkor a költőnek: »Isten I kit a bölcs lingesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt : Léted világit mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.« De te elköltözött drága lé ek I Te belete kinteftél mari Itt hagyva azt, mi gyarló bennünk, lelked o^t álló t mar Isten fényé előtt. Jó szived, erős, haj ithithatlan jel emed — hiszem Ifién irgalmat — í lbillente ték rövid, fi ital életed gyarlóság 'it *) Bougaud: Kereszténység és korunk. I. k. 454. 1,
