Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-04-04 / 14. szám
Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA 3^nEC3-TEi_.E3sriK: iviiisriDEisr s Sátoralja-Ujhely, 1897. április 4. 14. (1906.) Huszonnyolcadik évfolyam. HIRDETÉS DÍJJÁ hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 „ Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo-- gadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. nak legelőt. Ezt meg is tennék szívesen, de mi haszna, ha nem juthatnak házzá az urasági legelőkhöz sem, mert hiszen földesuraink, tisztelet a kivételnek, inkább kiadják legelőiket a zsidóknak bérbe, kik aztán albérletbe adják a népnek, de erre ám aztán el lehet az egyszeri paraszt emberrel mondani: „adtál urain-isten esőt, de nincs köszönet benne“, mert háromszor oly árt fizetnek a bérletért, mint azt az ő főbérlőjük kivette. így aztán nem csoda, ha szegény felvidéki népünknek az éhhalállal kell küzdenie, a miért is méltán megilleti őket a „sorsüldözöttek“ elnevezés. Ez még azonban csak liagyján. Az ily fajta bajokon még lehetne könnyen segíteni, ha földesuraink tekintettel lennének a szegény nép helyzetére s legelőiket első sorban nem a zsidóknak, de a népnek adnák bérbe. De van még egy súlyos baj is e nép nyakán, mely őt földönfutóvá teszi. Múlt évi pár soromnak ugyanis volt annyi eredménye, hogy a lelketlen uzsorások, félve a könnyen bekövetkezhető büntetésektől, többé kölcsön nem adnak másképp a népnek pénzt, hacsak ezek el nem adják nekik birtokukat egy évre, úgy azonban, hogy egy év múlva visszavezetik birtokukat, de kötelesek rajta nekik 100 ft után legalább 35—40 ft. nyereséget adni. Állításom nem légből kapott, mert tényekkel tudom igazolni. Itt van községemben egy Friedmann Wolf nevű galicziai bevándorlott, ki már többször vétkes bukás miatt is bajban volt s igy minden vagyonát szokás szerint nejére Íratta, s ki régen rászolgált arra, hogy az uzsorások börtönének vendég szeretetét élvezze. Most egy éve, ugyanis, egy jómódú gazdaember szorult helyzetében 200 ftot kért tőle kölcsön, s kapott is, de az előbb jeleztem módon és föltételek alatt. A paraszt ember, midőn a fizetés határideje közelgett, megkérdezte Friedmann Wolf hitelezőjét, hogy itt van-e már a fizetés határideje ? ki azt felelte neki, hogy ne gondoljon vele, majd ő figyelmezteti annak idején. Figyelmeztette is egy nappal későbben, miért is a késedelem miatt azt kívánta a gazdától, hogy adjon neki 60 ftot, s dolgozzék 14 napot neki lovaival, akkor el nem veszi birtokát, melynek értéke 1500—1600 ft. A megszorult ember már ezeket a föltételeket is elfogadta, s midőn nevezett Friedmann Wolfnak a községi eliiljáróság előtt le akarta fizetni a kívánt összeget, ő azt el nem fogadta, de vonatra ült, s elment Homonnára magára Íratni a parasztbirtokát. Éhez már csak nem kell kommentár ! Mindenre, a mi szent! Legyünk már egyszer könyörülettel e szegény nép iránt; mentsük ki a lelketlen vérszopók karmai közzül, hiszen e szegény „sorsüldözöttek“ jobb sorsra érdemesek ! Védjük meg őket, ahol lehet, hisz szabad hazának szabad gyermekei vagyunk, ne kívánjuk tehát', hogy könyes szemekkel irigykedve nézze az igaz szabadok boldo gitó szabadságát ez a szegény nép !*) Izbugya Radvány, 1897. inárc. 25-én. Tutkovich Bertalan, lelkész. *) Ügyöket, védelmüket melegen ajánljnk a t. vármegye közig, bizottságának figyelmébe. Szerk. A sorsüldözöttek. E becses lap hasábjain még a lefolyt évben irtani felvidéki népünk nyomoráról és újjal mutattam e nyomor előidézőire. Megmutattam, hogy a lelketlen uzsorások azok, kik ezt a szegény s még mindég (!) a tudatlanság sötétségében botorkáló népet határt nem ismerő uzsorájukkal már nemcsak a nyomor, de az éhenhalás örvényébe taszítják. Akkori állításomat én most nem akarom visszavonni, de sőt éppen, habár fájó szívvel, azt hozni a nyilvánosság elé, hogy amit akkor irtain, az még csak árnyéka volt a valónak. A Firczák Gyula munkácsi püspök útrészéről Budapesten összehívott értekezlet tagjai oda nyilatkoztak, hogy ha a felvidéki nép nyomorán segíteni akarunk, meg kell akadályoznunk a zsidóságnak Galicziából leendő bevándorlását. Igenis meg! Még pedig a legszigorúbb törvényekkel, mert hisz hajmeresztők azok a legnagyobb furfanggal elkövetett nyú- zások, melyekkel a Galicziából népünk közzé bevándorolt zsidóság ez elhagyatott népnek nyakába akasztják a koldus-tarisznyát. Tudjuk azt, hogy népünk legnagyobb részt marha-tenyésztésből él, mert hisz földjei terméketlenek s ki nem fizetik a reájok fordított munkát, igy tehát a megélhetésnek egyedüli forrása a marhatenyésztés. Igen ám, de hogy tenyészszen marhát, mikor legelője nincs? Az úrbéres legelők ugyanis oly csekélyek, hogy azokon igen kevés számú marha élhet meg, rá vannak tehát utalva, hogy a földes-uraságtól béreljenek magukTAR6A. Képek a tengerész-életből. i. — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — Irta: Kiár István Derekasan dolgoztunk. Csolnakunk tompa orra erős csobogással törte az öböl csendes vizét. Minden rántás után 5—6 métert haladt előre. Az öböl bejáratánál horgonyzó „iskola-hajó“ mind messzebb, messzebb maradozott el tőlünk, mig végre, távolabbról a pókhálóra emlékeztető kötélzetének körvonalai is teljesen egybeolvadva, érthetetlenekké váltak a napos tisztséget viselő magyar bajtársunk integetései is, ki a parancsnoki hidra állva a sárga és piros jelző zászlókkal igyekezett utólagosan értésünkre adni, hogy el ne feledjünk neki hozni ... hogy „paprikát“, vagy „papirszipkát“-é, azt már a nagy távolság miatt nem tudtuk jól kivenni. Csolnakunk mindjobban közeledett a mólóhoz. Az őszi verőfénytől ragyogó légben, a melyben élesen vijongva százával keringtek a sebesröptü sirályok, nyílegyenesen csapva le egy-egy, a viz felszínéhez nagyon közeli-e merészkedett halacskára, erősen érthetően hangzott el a parancsszó : „Evezőket be — kormányt a jobboldalra!“ Az evezők ütemesen, egyforma csattogással magasan emelkedtek fel a légbe s mig a nedves lapátokról aláhulló kövér sóscsep- pek, melyeken milliárd szinvegyülékben törött meg a reá eső napsugár, egy-egy pazar fényű briliant gömböcskévé alakulva át, sebesen tűntek elő és futottak le vadonat uj matrózgallérjainkon, külön-külön egy-egy szabályos ivet Írva le, katonásan pontos egyformasággal vonattak be a bárka belsejébe. A hirtelen jobboldalra rántott kormánylapát lökésétől bárkánk erősen megdőlve merész Ívben közeledett a mólóhoz s mig a mögöttünk maradt vizbarázdában kelt apró hullámok lassú locsogással verődtek a móló lépcsőihez, a bárka orrán ülők, csáklyával kezükben, várták a kedvező pillanatot, mikor a csák- lyát a kőkockákban lévő számtalan lyuk egyikébe akasztva a bárkát szorosan a lépcsőhöz vonhatják. Egy pár sikertelen fogás után, miközben a csáklyák horgas acélorra fülsértő csikorgással csúszott le a kemény gránit-kockákról, végre megragadt az egyik. A bárka oldalát védő bőrlabdák gyenge iitődése tudatta velünk, hogy partot értünk és türelmetlenül vártuk hajózászlósunk engedelmét, mely után majd hangos jókedvvel ugrálhatunk ki a ringó bárkából, a már egy hét óta nem taposott anyaföldre. Azaz csak úgy gondoltuk, hogy türelmetlenkedünk, mert valójában olyan csendesen, mozdulatlanul ültünk, hogy aki jártas a „Dienstreglement“-be, tartásunkról leolvashatta még azt az utasítást is, hogy a testtartás a csolnakban: „Fejet fel — mellet ki — lábakat megfeszítve“ stb.... De meg tulajdonképpen nem is lett volna érdemes türelmetlenkedni. Még pedig először azért nem, mert a türelmetlenkedés fegyelmet sértő és, ami fő, büntetendő cselekmény ; másod- szor pedig azért nem, mert akkor valószínű, hogy még hosszabb ideig kellett volna türelmetlenkedni. Megvártuk hát egész nyugodtan, mig sorhajó-zászlósunk előkereste dohányos dobozát, azután a finom szultán-flórból cigarettát sodort, mig a papiroson túl érő szálakat apránként lecsipegotte és mig az egyik végét ajkai közt finom eleganciával körülnyálazva, rágyújtott és csak aztán, mikor a teli tüdővel beszivott illatos füstöt orrán-száján kibocsátva tudomásunkra adta, hogy 6 órakor a PavaneJlo-kávé- házban lesz és baljával „szervusz“-t intve eltávozott, ugráltunk fel a bárka fapadjairól és egymásnak jó mulatságot kívánva, legtöbbnyire nemzetiség szerint összeverődve, tanácskoztunk a délután programja fölött. Nekünk magyaroknak meg volt az a nem éppen dicséretes szokásunk, hogy szabad napjainkat szerettük a magunk körében, mely mindössze csak hét magyar fiút számlált, eltölteni. Nem bírtunk tökéletesen egy idegen nyelvet sem. A németet éppen csak hogy törtük és igy nem szívesen láttuk, ha más nemzetiségű keveredett közénk, akinek kedvéért csupa udvariasságból is kénytelenek voltunk németül beszélni. Szerettünk szabad napjainkon egy ott letelepedett, magyar származású, kiszolgált tengerész altisztnek a „Magyar juhászhoz“ címzett kis korcsmájában, egy kicsit duhajkodva, amúgy magyarosan mulatni, melyre a német baj társak, akik különben is abban a hitben voltak, hogy itthon mindnyájan borjuszáju ingben és rojtos gatyába járunk, azt az általános megjegyzést tették „Die unterhalten sich wie die Betyárén auf die Pusta.“ A többiek már mind elszéledtek, csak mi kóvályogtunk még idegesen alá és fel a mólón. IV A Zemplén nini szftma, nyolc ölelni,
