Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-03-14 / 11. szám
Sátoralja-Ujhely, 1897. március 14. ELŐFIZETÉS ARA: Egész évre . . 6 írt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. 11. (1903.) Huszonnyolcadik évfolyam. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁEMEGYENEK HIVATALOS LAPJA HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. március 15-e a mai Magyarországot. E nappal a régi Magyarország egy csapással uj Magyarországgá lett. Azóta e két nap a szó szoros értelmében nemzeti ünnep. * Határtalan volt a lelkesedés, mely az első felelős magyar ministériom kinevezésével született. De még visszhangoztak a bércek a kivivőit jogok felett való örömtől, midőn egy fájdalmas jajkiáltás tulliarsogta az öröm zaját. Rövid volt az öröm. Nem csoda! kerülte ez a magyart a mohácsi temető óta. Most is csak gonosz játékot űzve szaladt végig, hogy annál inkább felingerelje ellenünk balsorsunk dühét. A bécsi udvari párt rosszalta a király engedékenységét, s hogy az engedett jogokat megsemmisítse, fölbujto- gatta ellenünk a testvérnépeket, melyekkel jó- s balsorsban századokon át osztoztunk. Hazug rágalmakat kovácsolt ellenünk, mire egyszerre kilenc oldalról támadták meg a közös édesanyát: a hazát. Ezért jajdult fel a haza, ezért reszketett a hérc koronája. De a szerető gyermek, a magyar nem maradt veszteg. Talpra állt s megvédelmezte az édesanyát. A fájdalmas jajkiáltásra fegyvercsörgéssel felelt. És megkezdődött a bátor önvédelem, a magyar szabadságharc, melybe a háládatlan testvérek támadása kergette bele a magyart. És a szegény haza, a közös édes anya, tehetetlenül nézte, hogyan gázolnak a saját fiai egymás vérében, inig egy harmadik, egy idegen, kárörvendve szemlélte a nehéz tusát. És ha csak ezt kellett volna látnia. De azt is, hogy ez a harmadik a legjobb fiára, a szegény magyarra veti magát s együttesen ássák sírját a rossz testvérekkel. De a magyar nem csüggedett. Ismét talpra állt s ellenállhatatlanul küzdött. Seregek támadtak, seregek győztek. A fiú odahagyta iskoláját, a pap templomát, a földmives földjét, a vőlegény aráját: ment tűzbe, vízbe, a szeretett édes anyáért. Minő lelkesedés, mennyi honszeretet kellett ehhez! A főur egy volt a pórral, az ur a szolgával, egygyé tette őket a szenvedés, a lelkesedés, a honszeretet; mert akkor minden más harmad-, századrendü volt. Egy volt első, a kezdet és a vég — a haza. Ily lelkesedésnek nem lehetett ellent- állni. Ily lelkesedésnek győznie kellett. S mi történt ? E lelkesedés Világosnál zokogásba fuladt ... A nemzet nagyszerű cselekvése magasztos, de megdöbbentő tragödiává alakult. A harci zaj elnémult s a tompa fuldokló zokogást átnyilazta a győző gúnyos hahotája. . . . De hagyjuk e szomorú képeket. Emlékezzünk meg inkább azokról a ritka jelesekről, kik e nagy időt megteremtették. Megismerésük tisztán fogja láttatni velünk az oly sokféleképpen megítélt, sőt elitéit szabadságharcot is. De hagyjuk ezeket is! Nem illik e dicső félisteneket, törpe embereknek birálgatniuk. * Hozsánna neked, március idusa, ki megteremtetted a szabad sajtót! Hozsánna neked magyar sajtó, ki oltalmadba vetted az üldözött igazságot, ki férfiúi bátorsággal hangoztatod, hogy az igazság közkincs, napfény, amit senkitől Mintha hallanám a magasztos lelkesedés éljenekben kitörő szózatait! Mintha látnám a lángeszű dalköltő vezérelte ifjúságot ! Mintha szemem előtt tapsolna a megifjodott főváros ! Pedig 49 hosszú év, mint 49 sürü ködoszlop választ el a dicső időtől. De micsoda ez a néhány ködoszlop ahhoz a forró honszerelemhez képest, melynek tüze fölmelegitette a hármas bérc honát, melynek puszta említése ma is megdobogtatja szivünket! Március 15-ike! Dicső emlékű nap! Te a szabadság fájának legelső bimbaja, a nagyszerű eseménysorozatok legelső ténye, egy nemzet megdöbbentő tragédiájának első nagy jelenete, ma : állami s társadalmi életünk első talpköve, méltó vagy, hogy fölidézzünk, hogy föllelkesedjünk tőled, akik, mint a hunyó század gyermekei, már nagyon is kezdünk,eltérni az önzetlen, az ideális nemzeti törekvésektől. Ismeretes, mint mentek végbe az első márciusi mozgalmak, mint készítette elő a felujult irodalom a nemzetet a hármas nagy eszmére, melynek következtében az 1848 iki év százados mulasztások helyrehozója, kibékitője lett. A 48-i márciusi lelkesedés országos ünneppé avatta e napot. Az ezredik év augusztus 20-ika megteremtette a középkori keresztény magyar államot, az 1848-i TAKCA. leTrél. — Angol novella. — A „Zemplén“ számára angol eredetiből Fordította: ifj. Zsoldos Benő. I. Rendkívül kedvetlen hangulatban voltam, midőn Szent,-Bálint, estéjén, London utcáinak hóbuckáin keresztül botorkáltam a Merton Cham- bers-ben levő szerény szobám felé. Csontig átlázva, épen két hosszú órát töltöttem el, állhatatosan őrizvén Lady Northenton Házát; abba a balga kísérletbe keveredtem ugyanis, hogy, hacsak egy futólagos pillantásra is, megszemlélhessek egy bizonyos fiatal úrhölgyet, aki e házba ment be; és ő bizony nem jelent meg újra. Azonban láttam Lillingtont, amint belépett abba a házba, ahová nekem nem volt bemenetelem és csaknem a hideglelés környékezett e gyönyörű felsülésem miatt. Lillington bemehet! Lillington láthatja őt, beszélhet vele, táncolhat vele, várhatja őt, mig tőlem egy futó pillanat is meg van tagadva. Hej! hogy akaszszanak fel, te Lillington ! Hát ugyan miért is hízzék ő az o mosolyaitól, amikor nekem csak egy egyszerű tekintetére is éheznem kell? Ami ezt a káromkodást illeti, én módfelett balga és szörnyűképen háládatlan voltam. Csak három hónapja annak, hogy odahagytam szülőhazámat és megérkeztem Londonba, zsebemben ötven pound-dal és előttem egy élet küzdelmeivel : és én mindjárt az első nap Lillington ellen rohantam. Ő elvezetett engem három társas ösz- szejövetelre, amelyek mindegyikén találkoztam Blake Dóra kisasszonynyal. Igen; én határozottan hálátlan valék, amikor az ő jobb szerencséje ellen kifakadtam. Aztán meg a nyereségre való kilátásaim végtelenül kicsinyek valának. Én szegény, tudatlan voltam, egyedül a londoni élet tengerében, — sőt Lillington, régi barátom is elhagyott, mióta kimutattam Blake Dóra iránti érdeklődésemet. Szóval mint egy vetélytárs szerepeltem Lillingtonnal szemben; hát ugyan minő kilátásaim is lehettek volna ? Kis dolgozó-szobámra még sohasem tekintettem olyan örömtelenül és kétségbeesve. Egy gyújtóval meggyújtottam tüzet, lámpát és pipát, aztán asztalomhoz telepedtem ecsettel és vázlatkönyvemmel. Nem voltam abban a hangulatban, hogy olvasni tudjak; nem Írhattam leveleket sem, — óh jaj, még kevésbé válaszokat; csak vázlatokat esinálgattam. Aztán, amig rajzolgattam, gondolataim oly szabadon száguldozhattak, mint az ecsetem, — és csudálatos, mindég ugyanabban az eszeveszett irányban. Hány estét töltöttem el fázva, sarkaimon álldogálva, egy-egy ponyvatetejü diszkapu árnyékában, a siker reményében! Mily elragadó pillanat volt, mikor a reggeli újságokban a Blake Dóra nevét olvashattam egyes társas összejövetel „jelenvolt“-jai közt! Mindössze háromszor beszéltem vele, s mégcsak azt sem tudtam meg, hogy hol lakott! — Vajon lehet-e reményem, hogy mi még valaha találkozunk? — kiállítottam hangosan. Az ajtóm kinyílt, anélkül, hogy valaki kopogtatott volna. — Lillington! . . . Hogyan ? . . . Én gondoltam ... én láttam önt . . . dadogtam. — Szeretem hinni, hogy szívesen látod régi iskolatársadat, Blanchard! — mondá ő. — Meg vagyok lepetve — feleltem, hogy téged látlak. — Mert láttál engem Lady Northentonhoz bemenni, úgy-e ? — Igen, láttalak. Te nem igen hízelegsz háziasszonyodnak azzal, hogy most itt vagy. Gondolom, ő nem volt ott? — Te azt épen oly jól tudod, mint én. Nevetett. — Nem vagyok én X-súgár, mondtam. Én, tudod, kiyűl voltam. — És én bent voltam, amint láttad. Erre a fensőbbségre, melyet feleletében tanúsított, ajkaimba haraptam. —- Kegyetlen dolog volt tőle, hogy téged felsülni hagyott — mondottam. — Nagynénje — ő ugyanis nagynénjével lakik, amint te azt eddig bizonyosan nem tudtad — ma megbetegedett. Ah! Hogy el ne felejtsem: hol lakik ő ? Ezt kérdeztem, kissé talán nagyon is kimutatva kíváncsiságomat. — Hol ? — ő gúnyosan mosolygott. — Valóban, te jobban megkérdezhetted volna ezt tőle, amikor legközelebb találkoztál vele. Ajkamba haraptam és a nevemet könnöl- tem a vázlatom aljára, én mindig rajzoltam. Aztán félrelöktem a vázlatot, Lillington pedig felvette. — Ah! — kiáltott fel. Jupiterre mondom, ez egy szerelmes levél! Kupidó kapaszkodik egy felhőbe ! Ah! igy a Szerelem mégis csak ragaszkodik a Reményhez; ej, Blanchard! De ón egy IV A Zemplén mai száma tíz oldal. *^|
