Zemplén, 1892. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1892-12-18 / 51. szám
szépen feltüntetheti a mi küzdelemben bö életünknek megható fázisait, az ipari, kereskedelmi osztályok pedig azt a csodás eredményt, melyet annyi sok viszály, há- nyatás, csel dacára is megteremtettünk és ha a külföld is elismeréssel adózik, ami kétségtelen: az a tükör felfogja a mi örömtől sugárzó arcunkat, láttatva a bibliai mustármagból lett terebélyes fát, a mi erős, virágzó országunkat. Oh hogy is fog vigadni ez a Magyar- ország. Irodalma erősödő, még gazdag is lehet művészei szaporodnak, ha mindjárt a külföld számára kelljen is még dolgozniok; országutjai jók, hadserege erős, ha mindjárt a rogyásig adóztatott nép verejtéke árain is, mig nemzete dinasztikus, lojális; kormány i liberális, ha mindjárt haboz is még határozottan keztyüt dobni bizonyos fekete subás reakciónak. A demokrácia mer léleg- zeni a sociálizmus, kommunizus veres szinök- kel még messze ijjesztenek. És leszámítva holmi vallási és nemzetiségi izgalmakat, amik az elfogultság utolsó előtti tüzlobbanásai, küzdve, javítva, korrigálva sietünk nagy célunk felé. Ez a kiállítás a hosszuéletü, sokat szenvedett, a modern kultúrában azonban még fiatal, de nagyratörö, ahhoz lelkesedni tudó nép tükre leend. Zz mind igen jó, ez mind igen szép. logy fogunk örvendeni ! De azok köpött az ujjongok között lesznek lehorgasz- tott tővel álló, busongó arcú emberek is, akik látva a nagy haladást mindenben, sirni fognak. Hát s'rni fognak a néptanítók, ezek a sápadt arcú rabszolgák, akiknek gyermekét, a népnevelést, fel nem támasztotta sem a népadó, sem a modern kultúra, se a ’eberálizmus, se a demokrácia se setn- rnifé'e jelszavak. Mert akik nem a statisztikában, hanem ' va óságban nézik, azok tudják, hogy jag iroszág az igazi népnevelésnek még •ak íz árnyékától is annyira van, mint az b'/onyos Makó Jeruzsálemtől. 1 anfelügyeletünk bürokratikus, igy a ; ,íick neg nem felelő. A felügyelet, ellen- otzés csak a papiroson történhetik. A ta- nitói oáiya roszul dotált, lenézett, bizonyta- talan , igy nem csoda, ha erre a pályára tanulóságunk kevesebb tehetségű, a más iákolü’ pályák hosszúságát és nehézségeit kí ne; bíró része vállalkozik. Az állami népiskolák ugyan a fizetés rendszere, egészséges intermek s más effélék tekintetében nénv a kor kivána'maihoz vannak már i; de mert az iskolafentartás meg- oszli1 a felekezetek kezeiben, a hol fizetés, beszól iltatás, lakás és iskolaiegészségi viszonyok dolgában a legtöbb helyen ázsiai állapotok uralkodnak : akik napjainkban az iskola-tanitó pályára lépnek, annak kapuján Danté-nak a pokol ajtaján látott ama felírása tűnik szemükbe: »Lasciate ogni speranza, voi ch‘entrate* (hagyjátok kint reményeiteket, kik ide beléptetek). És ha a hivatottság még hiányzik az ilyen életbelépő fiatal tanítóban, azt a nyomorúság, a megélhetés ezer gondja, a család jövőjéért való millió aggodalom nem megteremteni, hanem ha megvolt is, ki fogja ölni kipusztitja. Ha a tanító hozott valami csekély ismeretet a pedagógiából és más tudományokból, azokhoz nem szerezni fog tudni, hanem a mije volt, azt is elveszti. Ez aztán csorbát üt a tanítói kar reputációján, megsinli a mi népoktatásunk. Hát bizony ez veszett állapot és az igazi népnevelő, látva a más irányú nagy haladást, nevetni fog az egyik-, s elgondolva ezt a mi hátramaradásunkat, sirni fog a másik szemével azon az ünnepségen, mint a- hogyan Arany János Írja, mikor sirt az ég egyik szemével, a másikkal nevetett. Oh ha visszagondolok arra az időre, mikor mint gyermek tanultam ennek az országnak a történetét, milyen álmaim voltak nekem! Láttam hóditó Árpád-ot deli ménen ülve, nyusztprémes mentében, amint jön örökébe venni a hunok birodalmát ; láttam István-1, a bölcs államszervezőt; azután kilenc századon körösztül csak véres küzdelmet, ádáz tusát láttam az alkotmányért, amikoron a honfiú mindenét, mi csak előtte kedves vala, odadta, hogy megmentse alkotmányát, állami fenmaradásunk ez első biztosítékát. És mikor az alkotmány már biztosítva volt, az újkori polgárosdás intő szavára : láttam kikelni, mintegy a földből, tudósok, Írók, művészek, költők, irók, pedagógusuk százát, kezeikben tollal, ecsettel vésővel, homlokukon a Múzsa csókjával és a honfi gondredöivel, hogy meghódítsák a modern kultúrának ezt az áldott Magyar- országot! És mikor ezt végig néztem : meglepett az édes álom, hogy arra az ezer éves ünnepségre, mikor egy nap 16 miliő ember fogja zengeni e nemzeti imát: Isten áldd meg a magyart, népnevelésünk erős lészen, tanítóink tekintélyes osztály, a község legszebb épülete a népiskola. A hazában nem lesz írni és olvasni nem tudó ember ; ennek az országnak minden reménye, dicsősége, egész jövője a népnevelés erős alapján fo r nyugodni mint fundá- mentomon, hogy azon még a poklok kapui se vehessenek diadalmat. Röpke álom, bukott ideálizmus ! Vagy csak még fel nem támasztott ideál-e hát ? Igen ! Mert az ember az élet csalfa vásárjában eladhatja ifjúkori reményeit, vágyait utánajövő fiatalságnak, de azt az ideáüzmust, mondjuk azt a praktikus ideálizmust, hogy ez a szeretett ország boldog csak akkor lesz, ha népnevelése szilárd leend : eladni soha sem szabad. De ki fogja ezt megvalósítani ? A fe- lekezetek-e vagy egyedül az állam ? A régiekhez viszonyítva haladás a népoktatásra a 300 ft minimum megállapítása. De tekintsük csak, hogy számos fe- lelekezeti iskola ezt az összeget se képes megadni, aminek folytán gyermekeik tanító nélkül nőnek fel, a mint ez tényleg úgy is van, mert kévés számú képzett tanítóink mégis csak jobban dótált állomásra vágynak : nem az következik-e, hogy ily helyeken azonnal községi, vagy államiiskola,már amint a viszonyok engedik, állíttassák fel. Ez ugyan a felekezetek autonómiájába való belenyúlás lenne; de az iskolai autono miák kérdésével ^előbb-utóbb le kell számolnunk, mert az nem csupán felekezeti, hanem országos érdek. Ha valamely hitfe- lekezet nem tarthat lépést a kor kérdésével se dotáció, se más tekintetben: logikai módon be fog következni majd akkoron, ha az állam egy kedvező időben a tanítói fizetéseket 600 ftra felemeli, aminek be kell következni, amikor aztán a felekezetek önkénytelenül két alternativa közül választhatnak: vagy a roskadásig való megadóztatás közt, ami már most is úgy van, vagy pedig az iskolák nagy részének átadása közt. Ez lenne a legjobb, mert már most is tapasztaljuk, hogy a felekezetek nem képesek versenyezni az állammal. Hogy minő viszony állana elő az iskoláját átadott felekezet és az állam küzött: azt fejtegetni nem célja cikkelyemnek. Csak azt látjuk, hogy az oktatás nagy kérdéseit az állam van hivatva megoldani, korszerű fizetéssel, hogy erre a pályára is nagyszámú, tehetséges és szorgalmas emberek lépjenek, hogy a tanítónak ne kelljen másnak lennie csak tanítónak, hogy hivatásának szentelhesse minden idejét. Ha ezt a fötörekvést már az ezredik évre megvalósíthatnék? Vagy legalább az ezredik év után nem sokára ! Mert gondoljuk meg, hogy »a nevelés az újkori polgárosodás csatatere.» Hozzátehetjük: elbukott, aki ezt a csatát elvesztette. Péter Mihály. 3 mellékleten-v.ereti : ilyet. Rokonszenveztek egymással, ez bizonyos S Lajos vajon az én kedvemért jött-e a hazir. hoz? Bizonyosan nem, hanem Kláráért, k;nek ói ámet akart okozni jelenlétével. Lehet, hogy 7 jós szereti is a feleségemet. Az is meg- >gy Lajos szerelmének tüze lángra lob- bautotta a Klára szivét is. De nem 1 ez nem leszen Klára a feleségem, ki szerelmet s ’í sc get esküdött az oltárnál! Lajos pedig bará- . • ki- százszor meg százszor segítettem, párt- ogl.bai részesítettem, mióta apja meghalt, asz- ■ lomnál evett, ivott sokáig. Nem, ő sem csalhat .n?‘ engem ! — A táviró-hivatalt elhagytam, nem tértem be. Tudja az Isten: a feleségem meg a Lajos viszo nya, mintha nem akart volna sehogy kimenni a fejemből s minden, de minden jel arra vallott, sürgönynek, ha nincs Is igaza, de van nem! jelentősége s kártyázó társaim magaviseletén némi alapja. Egészen beleizzadtam - • '! kedésbe s kerestem a történet szálait, In.; ómra akadnék. sszaidéztem emlékezetembe az előző estét, gyütt töltöttünk. Mi sem tűnt föl. Ven ■ légiőb voltunk. A közelesö egyik asztal mellett-ogi ősit erőst vettem észre, kit húsz éve nem lát - zzámentem, koccintottunk. Pár szót váltottunk 3 ismerősöm rögtönösen igy szólt hoz- z ): gy-e, fiatal pár ott az asztalnál, a kik .1 ülnek? Igen szép egy pár 1‘ Barátom téve- o;-.-ét c.Uekesnek találtam s fölvilágosítottam. — »L'JV? a te felesecred ? « Azután mit- sem c^óltkor visszatértem az asztalhoz, Lajos s a feleségem bizalmasan beszélgetett s Klára ezt mondta Lajosnak : ,tehát öt órakor ...!?« »Mi lesz öt órakor?* — kérdém én. Lajos felelt: ,Azt kérdeztem a feleségedtől, hogy holnap mikor megy a cukros boltba? . . . Én is elmegyek oda s aztán veled együtt kikocsizunk, ha szép idő lesz . . .* ,Nagyszerül* kiáltám én s teljesen beleegyeztem tervükbe. . . . Most hogy sétáltam, öt óra elmúlt. Tegnap este beszélgettünk á sétakocsizásról, tehát ma délután megyünk. Benézek a cukros boltba, vájjon a feleségem ott van-e. Senki sem volt ott. A pénztárosnő csendesen bóbiskolt a helyén, Klára és Lajos elfeledték volna a tervet? Nevetséges! . . . Bizonyosan a cukros bolt csak szükségből lett volna találkahely s most, öt órakor valahol másutt találkoztak. De hol? . . . Lehetetlen, hogy Klára öreg nénjénél találkoznának. Vagy talán Lajosnál ? . . . vagy másutt ? . . . De hová gondolok?1 Hát igazán féltékeny vagyok? Bizonyára elkéstek mindaketten, azért nincsenek a cukros boltban. Ezt óhajtottam, csak otthon volna a feleségem ! . . . Haza megyek, őszint-'n megkérdem : minő viszony van közte s Lajos Ä ’t.. . — Haza mentem. Mikor a lépcsőn fölfelé ladtam, a szobalány, a ki az inassal enyelge». kipirúlt arccal nézett rám. Egészen elsápadt, reszketett egész testében. Ebből rögtön megértettem, hogy Lajos ott van Kláránál. A leány egész te kintete ezt igazolta ... S igy valóság az. a mit most öltözik . kopogtatok, megmondom, hogy itthon méltóztatik lénni. — Semmit sem fogsz neki megmondanil . . . szóltam dörgő hangon s eltolám utamból. Bemegyek a szalonba — üres. Az ebédlőbe — üres.- Nőm szobája be van csukva. Rettenetes düh szállt meg. Neki feszitettem ezeket a hatalmas váltakat az ajtónak s engedett. Beléptem. — Lajos ott ült Klára lábainál. Többet nem láttam. Vérbe borúit a szemem s dühösen kiálltám : »nyomorúlt 1* aztán ólmos botommal feleségem felé suhintottam. Lajos felugrott, mikor látta, hogy suhintok s őt érte az ütés, a halántékán érte épen. Gyönge sikoly és Lajos össze- rogyott, Klára megrémültén menekült. — Ütésein halálos volt. — Megmondtam ezt a rendőrségnél is, hol önként jelentkeztem. Roht Lajost megöltem. Előre nem terveztem, ha a feleségemnél találom; de mikor ott találtam, dühömben elvesztettem ?z eszem s nem tervszerint, nem öntudatosan, de valami felsőbb kényszerre: megbüntettem a bűnöst. S hogy a feleségem megszabadúlt, bizonyosan csodának nevezhetni s ebből magyarázhatni meg, hogy ő nem volt bűnös, hanem csak elté- veledett. — Ennyi az, a mi a dologra vonatkozik, a hogy történt. — A hamis hír véres eredményt idézett elő. Ha vétkeztem : bűnhődjem. — ítéljen elnök úr a legszigorúbban. Csak andhatok rá: »az Lten igazságos.« István dr. Itthon az Den I — )nyr ke: eányt vata el
