Zemplén, 1892. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1892-10-30 / 44. szám
Sátoralja-Ujhely, 1892. október 30 44. sz. Huszonhármatok évfolyam. ELÖNZITÉS it. Égőse évre 6 frt. Félévre 3 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetien leveiek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Xóiiratqx nem adatna vissza. H Egyes sz&m ára 20 kr. | A nyílttérien minden gar- mondnor dijja 20 kr. Z E M P L É N. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS LAPJA. r i :‘-'s MEGJELENIEI TT^S.Á.jFaibT.A.iF5. HIEDETÉ3 DÍJ hivatalos hirdetéseknél: Minden egyes sző ntán 1 kr. 1 Azonfelül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden P centiméter í ntán 8 kr sz&mlttatik. Állandó hirdetéseknél [ kedvezmény nyujtátik. Hirdetései a „Zemplén“ nyomdába küldendők. ■ Halottak napjaE ködös őszi napok, a sárgult, hullámozó falevelek, az egész haldokló természet ismét eszünkbe juttatják a temetőt, azt a csendes kis várost, még csendesebb la kóival. Most a hideg őszi szelek játszadoznak a sirhantok hervadt virágaival, majd a jó anyatermészet nemsokára rájok borítja fehér szemfedelét. Aztán a hólepel alatt nem háborítja már azokat senki. De még mielőtt a természet fölvenné méltóságos gyászát, rójuk le mi is a kegyelet adóját! Itt van a halottak napja. Nap-nap mellett a létfentártás zajos küzdelme között állunk s vajmi keveset gondolunk azokkal, kik előttünk tapodták az élet rögös utait, tán ugyanezt az ösvényt, melyen mi is haladunk. Ki is érne rá a számitó jelenben azokkal is foglalkozni, kik nincsenek körünkben s kiktől mitse várhatunk, s kiknek mivel sem tartozunk.! ? Anyagias kódunkban az emberek minden lépését az önérdek kíséri, s amit önös céljaikon túl tesznek, azt, legtöbb esetben, puszta szokásból teszik. A kegyelet, melylyel az ember halottjai iránt viseltetik, a legszebb s talán a legrégibb jellemvonása az embernek. Meglehet, hogy korunkban rideg szokássá vált a kegyeletnek nyilvános megünneplése, de a kegyelet családi jellege közvetetlenségé- böl és melegségéből mit sem veszített. Kalmár világunk közepette is fenma- radt egy nap, — egy nap a 365 közül a halottaké. Ha végig tekintünk az ókori népek történetén : a sziklasirok, piramisok, oszlopos emlékek, katakombák ma is fennálló építményei eléggé meggyőződtetnek arról, hogy milyen tisztelettel viseltettek már e népek halottjaik és azok emlékei iránt. Az akkori épitészetnek összes művészi és teh- nikai képességét egyesítették s a mai kor fogalmát túlhaladó erővel és költséggel állították elő a halottak síremlékeit, hogy azok az idővel dacolva minél tovább fennállhas- sanak. De már a történet előtt való korból is ismerünk emlékeket, minők a dolmenek, melyek szintén a halottak iránt való tiszteletet bizonyítják. Az emberi művelődés legkezdetlegesebb korától fogva a legjellemzőbb vonásként húzódik keresztül az ember történetén a halottja iránt való tisztelet, mely a vallással, a túlvilágban való hittel s gyakran a babonával állott legszorosabb összeköttetésben. Az ember történetének minden szaká ban félremagyarázhatatlan nagy hatással volt az élő nemzedékre az ősök szelleme, a halottak emléke. Vagy miért oly kedves a föld, hol apáink nyugosznak? E vonzalom a néma hantokban rejlik. A szeretett halottak emléke kiséri az élők lépteit, a nemzet elesett hősei lelkesítik tettre az unokákat. Az újabb kor története is eléggé bizonyítja, milyen szerepe van a halottaknak az élő nemzedék között. Az egész emberiségnek állandó intő jelei a haladásra. S a népek között a magyar nép mindenesetre azok közé tartozik, melynek annyi az ismert és névtelen hőse és vértanúja, hogy mig a magyar nemzet él, lelkesítő emlékük nem enyészhetik el soha. Hány jelesünk hamvai porlanak a budapesti kerepesi temetőben és hány egyéb városok sirkertjeiben ! Az ország szivében a fővárosi ifjúság gondoskodik arról, hogy lerójja a nemzet a kegyelet adóját, melylyel jeleseinek tartozik. Nekünk a távolból is jól esik együtt érezni az ifjúsággal, kik őszinte lelkesedésséf, szeretettel és hálával emlékeznek meg a nemzet halottjairól. De önkénytelenül eszünkbe jutnak a névtelen hősök jeltelen sirhantjai is ! Ki mondaná meg azok számát? Elhagyottan a családtól, melyhez tartozának, el- feledten a nemzettől, melyért elvéreztek, mitsem kérnek senkitől, nyugodtan pihennek, hisz oly könnyű felettük a föld. De bármily nagyszerű legyen is a halott iránt való kegyelet nyilvános ünneplése, épen a nyilvánosság által és azon formaságok miatt, melyek az ilyen ünneplésekkel együtt szoktak járni, s melyeknél oly nehéz megkülömböztetni az őszinte lelkesedést, az álpátosztól és az üres szokástól, — válik bizonyos határig rideggé, nem ritkán eröl- tetetté. A nagy közönség fényes halotti ünnepségein vajmi kevesen vehetünk részt a távol vidéken. Elégedjünk meg azzal, hogy lélekben résztveszünk, s a kegyeletadókkal együtt érezünk. Vonuljunk ki a mi csendes családi sírunkhoz. Az igazi részvét és kegyelet köz- vetetlenségét e szerény sirhantok között találjuk föl. Alig van valaki, kinek ne volnának közelállói, rokonai, testvérei, szülei vagy gyermekei a temető csendes lakói között. Mint vonzanak a hantok, mily jól esik társaságukban lenni! Díszítsük fel a sirhantokat halottak napjára, hisz ezzel tartozunk nekik s jól esik egyszer egy esztendőben érttük is tenni valamit. ügy érezzük ilyenkor, mintha közelebb hozhatnók magunkhoz, mintha ismét együtt lehetnénk velük. A temetőben, a halál birodalmában járva, a haladó emberiség jut eszembe. Az egész keresztény világban bevett ősi szokás a halottakat a városon kívül fekvő sirkertbe temetni. Mennyivel szebb és a haladó korral is összeegyeztethetőbb lenne T A B C A, Halottak estéjén, )etarolt már minden, mindenütt enyészet... fMinden veszni indult . .. gyászol a természet, Erdő, mező pusztul, hull a sárgult levél, Tépettek a felhők, fuj a hűs őszi szél. Oly jól illik össze az emberek gyásza És a lombos erdő, s mező hervadása, A fák tetejéről hulló lomb, levélke, A zord enyészetnek elmúló emléke .. . Minden szerető szív bánattal van telve,? Könyek között siet a temető kertbe, ... Szülő, hitves, árva, mind megannyi sirva Teszi koszorúját le a rideg sírra. A holtak honában ezer csillag támad, Sejtelmes homálylyal vonva be a tájat, Titkos gyász-fuvalom tölti be a léget, Fölujitva bennünk sok fájó emléket . . . .... Megcsendül a harang, bánatosan zokog, A kialvó mécsnek lángja ÍÖl-föl lobog. Fájó szivünk sajog, ajkunk imát hallat: »O adj Uram, nekik örök nyugodalmat 1« •» •» Őszi filozófia. — A ^Zemplén^ eredeti tárcája. — őszkor, szeptember végén, vagy október elején, erőt vesz rajtam bizonyos nyomasztó hangulat Akkor amikor a réten, a mezőn, az erdőn való bolyongásaimban meglátom a iák levelei közt azokat a sajátságos sárgapiros sávokat, foltokat, a melyek mintha a nyári leáldozó naptól származó kép volnának, holott a nap vagy a felhők között bujkál, vagy leáldozott régen. Ilyenkor úgy zsíbog, úgy forr bennem a vérem, olyan nyugtalan vagyok; valami lelkiismereti mardosást érzek, mint a ki valami nagy bűnt követett el. Pedig szeretem istent, embertársaimat és önmagamat, már a mennyire tőlem telik. Hogy csak ennyi telik tőlem, arról nem tehetek, valamint az se dicsekedjék, a ki a világot átöleli szerelmével, mert a szegény asszony, ki egy fillért tesz a templom perselyébe, és a gazdag, ki százezreket adott, egy vonal alá esnek, miután legfőbb a tiszta indulatból eredő cselekedet. Ebben pedig legalább a szegény asszonyhoz hasonlítok, a kinek van két fillérem ; de az egyiket odaadom istennek, az ő dicsőségére, a másikat embertársamnak. Nekem megmarad ... a tiszta öntudat. Tehát nem lehetek valami nagy bűnös, a nélkül, hogy e kijelentéssel a farizeus szerepébe esném, a ki szemforgatva verte mellét a templom piacán. Mégis, sohse érzem magam nyomorultabb teremtésnek, mint mikor a napsugár nem az élet, hanem a halál rózsáját varázsolja a fák leveleire ; ————«—HPMUI mikor e látható példából eszembe jut a példabeszéd bőlcsesége, hogy az én testem is olyan, mint a fű, megszárad és elenyészik. Mert borzasztó ám azt még csak elgondolni is, hogy ez a vér, mely most bennem o'y hevesen lüktet s szerelem után sóvárog, kezem, mely e pillanatban sorokat ir e papiroson, mintegy parancsszóra egyszer megakadnak. Agyam, mely gondolkozik, fürkész, kutat, keres ok és okozati összefüggéseket e világrendszer problematikus kérdéseiben, mely tépelődik, nyugtalankodik, egykor hasonló lesz a géphez, melynek eltört egy rugója. Szemem, mely látni óhajt egy dicső magyar nemzetet, elhomályosodik, mint szobám ablaka, melynek világitó lámpáját estenként elszoktam fújni. És aztán eltemetnek. De hát engem nem az ezredek óta divatos móddal fognak eltemetni. Nem teritnek ki ércko porsóba; nem húzzák reám szalonkabátomat; nem kulcsolják össze kezeimet; nem teszik mellemre az imádságos könyvemet. Nem gyűlnek össze a virrasztásra szomorú képű emberek, a kik olyan bánatosan tudnak énekelni. A kórus nem zeng majd szomorú dillamot; a pap nem fog megdicsérni ; nem vár egy mélyen kiásott sír, szomorú akácfa alatt; nem lesz virágos sirhantom, mellé szúrt oszloppal, melyen születésem, halálom évszáma s cimeim lesznek olvashatók. A feleségem, a gyermekeim nem jönnek el meglátogatni, megöntözni, halottak napján megkoszorúzni a síromat. Nem, mert én abban a borzalomig modern korszakban fogok meghalni. Mikor kidőlök, a szolgálóm elszalad bejelenMai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.
