Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1891-08-16 / 33. szám
Sátoralja-Ujliely, 1891. augusztus 15 33. sz. Huszonkettedik évfolyam. ILiriZITÍS is. Egáis évre 6 frt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levelek oiak ismert kezektől fO' gadtatnak el. Kéiluto* nem adatna vissza. Egyes szám ára 20 kr. A nyílttérien minden gar- mondsor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE (Megjelenik minden vasárnap.) HIRDETÉSI HU ; hivatalos hirdetéseknél ■ Minden egyes síé nt&n Aaon/elfll bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetfik s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték saerint minden O centiméter után 8 kr Bzámittatik, Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetései: a „Zemplén“ nyomdába küldendők. Magyar sovinizmus.*) A magyar nemzet fegyverrel szerezte, bölcseséggel állapította meg álladalmát. A történelem homályos adatai a honfoglalást megelőzőleg itt lakott népekről csak tájékoztatók, de nem bizonyosak. Annyi tény, hogy a Magyarország keleti szélén lakó oláhság a Balkán hegyei közül csak akkor szivárgott e hegyvidékre, mikor hazánk már rég konszolidált államot képezett. Ép igy az erdélyi szászok, a Tiszán innen és túl lakó svábság és a szepesi németség. A rutének szintén Bogdán vajda oláh népe kiköltözése után I. Lajos királyunk idejében telepedtek be. Az ország délvidékén lakó szerb elem beköltözése a törökkel folytatott küzdelmek korára esik. Mindezen népfajokat nemzetté a magyarság kapcsolta össze, mint a fegyver jogán ős hóditó, mint közöttük legrégibb lakosa ez országnak, mint legszámosabb és az államalkotásra egyedül hivatott nép. A magyar nemzet fiait ritkította leginkább a százados háborúság, mert a magyar faj alkotta legnagyobb részt a fegyvert viselő nemességet. Kétségtelen, hogy számuk már a letelepedéskor sokkal nagyobb volt, mint azt a krónikák beszélik mert különben lehetetlen volna minden kun, jász és besnyö beköltözés dacára is megmagyarázni, hogy számuk folyton emelkedett a százados harcok, az irtó háborúk mellett is. A magyar nemzet alkotmánya a legrégibbek egyike Európában. Fiaivá fogadta a nemzetiségeket s a kiket közülök a nemesség és főnemesség soraiba emelt, úrrá tette nemcsak a nem magyar anyanyelvű, de a magyar jobbágyok fölött is. Nemességéből nem zárta ki az egyes társ-népfa- jokat, de testvérül fogadta, a minthogy a *) Ezt a jeles cikket t. laptársunktól, a ,Bereg*-tfil vettük át. Szerk. ————————I—H — 1—T-IMUVJ nemesi társadalom letűnése után a politikai szabadságot ismét kiterjesztette az ország bármely nyelvű, vagy vallásu lakosaikra. Hol van itt elnyomás, hol van itt igaztalanság a nem magyar anyanyelvüekkel szemben? Hiszen a nemzetiségek bármelyike nagyobb szabadságot élvez itt, mint külföldi rokon- nyelvű fajaik saját hazájukban. És mégis vannak népfajaink között, amelyek gyűlölettel viseltetnek a magyar iránt. Az erdélyi románok a történelem meghamisításával Dákóromániáról, a déli szlávok Dusán császár birodalmáról álmodoznak, az erdélyi szászok a nekik ht.zát adott magyar nemzetet ócsárolják a külföldi lapokban. Miért teszik ezt? Hát miért gyűlöli a háládatlan leginkább azokat, akik vele jót tettek? Mi kényszeríti az alávalót, hogy a becsületes embert gyűlölje ? Ki képes az emberi romlott szív borzalmaiban eligazodni? És mégis . . . íájdalommal konstatáljuk, hogy a felelet a gyűlölet okainak kérdéseire megadható: és az miben lünk rejlik. Mert nem vagyunk eléggé magyarok és házasságunk csak elméleti, Ha végig tekintünk állami szervezetünkön, társadalmi éktünkön, mindenütt azt látjuk, hogy a magyar hűség, az önzetlen hazaszeretet semmiképen sincsen méltatva a széthúzás, a kifelé gravitálás felett. Ugyanazok a jogok, nem teljesített kötelesség mellett. Ugyanaz az előny, begyőzött meg- bizhaióság nélkül. Mi északkeletiek, kik, elismeréssel legyen mondva, e tekintetben kielégítő állapotban s magyar érzelmű rutén ajkú polgártársainkkal teljes egyetértésben vagyunk, megborzadva olvassuk, hogy hazánk nemzetiségi vidékei, az északnyugati vármegyékben, a délvidéken, az erdélyi területeken sűrűn találkoznak közhivatalt betöltő egyének, kik nem beszélik a magyar nyelvet ; sőt vannak állami iskolák, melyekben a tanitók alig képesek magyarul érteni, nemhogy beszélni és a melyekben a magyarnyelv csak tűrt tantárgy, ahelyett, hogy a tanítás nyelve lenne ez ! Örökösen koncessziókat adunk. A népoktatási törvény maga egy csupa engedményekből álló alkotás a tannyelvet illetőleg. Törvénycikkeink s általán véve igazságszolgáltatásunk egyenesen előnyt ad a nemzetiségi nyelvet bíróknak s határozottan hátráltatja a különben kifogástalan buzgó- ságu és jellemű magyar tisztviselőknek, kik anyanyelvükön kívül egyebet nem beszélnek, megérdemlett előhaladásukat. A társadalom meg alig tesz valamit a magyarságért. Nincs kellőleg kifejlődve bennünk a nemzeti enerzsia. Ez okozta az erdélyi Me- zőség, a hunyadmegyei magyarság eloláho- sodását, hiszen még a hirhedett Lukács-féle perben is csupa magyar nevekkel találko ■ zunk. Ezért lettek tóttá a zempléni reform, magyarok. És mégis bennünket vádolnak sovinizmussal. Jellemző, hogy még szavunk sincs e fogalomra. Mi vagyunk soviniszták, akiknek közélete közel egy évezredig latin nyelvű volt, föurai németek és franciák, köznemessége és népe pedig sok helyütt eltótoso- dott, a minő állapotban a múlt évszáz második felében voltunk, — s a kik az erre következett reformok alkalmával a magyar nyelv jogát alig tudtuk kivinni, sőt mind a mai napig nemzeti nyelvünknek semmi nagyobb előnyt nem biztosítottunk a hazai nem magyar nyelvek felett. Jól teszik a reánk acsarkodók, hogy arcunkba dobják a sovinizmus meg nem érdemelt vádját. Jól teszik : miért nem vagyunk azok ! Mert erre ezredéves jogunk van és kötelességünk is lenne! Mert itt T A £ 0 A, Dal egy kis levélről. egirtam a kis levelet, Három, vagy négy lap lehetett, Tele vágygyal, szerelemmel, Egész ábrándos lelkemmel. Elolvastam száznál többet, A szemembe könyek jöttek. Nem tudom: mért, úgy elsírtam, Újra kezdtem, újra Írtam Nagy végtére készen állott, Kis levélkém, repülj már most ! El is repült — szárnya nőtt tán ? — Visszajött a párja hozzám. Kis virággal — arany széllel, Telistele boldog kéjjel. Mit szivem még nem is sejte, Kiviláglott nagy szerelme. Kiviláglott minden, minden, Hogy okom már félni nincsen. . . S tovább olvasni nem bírtam ; Kis betűit mind lesirtam. (Bodnár (István. A szádelői völgy. — A ^Zemplén* eredeti tárcája. — — Eddig sem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy természetvizsgáló istentagadó lehet, de mióta láttalak, te fenséges remeke a természetnek, azóta hozzád, mint kézzelfogható bizonysághoz szeretnék küldeni mindekit, a kinek fogékony szive, érző lelke van; mert tudom, hogy te éreztetni fogod az emberrel végtelen parányiságát a világteremtő roppant hatalmával szemben! . . . Ezzel a gondolattal váltam el kis társaságunkkal aug. elsején a szádelői völgytől. Jer azért, sz.ives olvasó! Te is és egészítsd ki képzelő erőddel halvány rajzom fogyatkozásait, mert bármily mélyen vésődnek is a lélekbe a természet szépségei, azokat egészen hűen leírni sohasem lehet. Tegyünk egy utat együtt a szádelői völgyben. Az »eltűnt vármegyék« sorsára jutott Torna egyike a felvidék legérdekesebb vármegyéinek, melyen csudálatos alakú mészhegyek tövében két termékeny völgy, mint valami régi folyammeder húzódik át. Az északra eső völgynek szájában van Torna város, omladékában heverő várával s ettől kevéssel odább egy elrejtett kis falu vonul meg szerényen a hegyek lábánál, kálvinitsa falucska : Szddelő. Neve is igaz magyar eredetre vall. Nos hát itt vagyunk a sziklahasadék torkában, mert a falu éppen a völgy nek hivött óriási hasadék előtt áll. Fent az ormokon felleg ül ugyan, de azért a nap biztatóan mosolyog. Fel tehát a völgybe 1 Valami titkos moraj hiv, valami különös zaj csalogat, a szív gyorsabban dobog, a lélek varázsképeket idéz maga elé s úgy vágyik gyönyörködni, betelni a természet fenségének élvezetével. A völgyből patak rohan alá, ez az Ari- adne-fonal. Az ut, mely néhol igazán ösvénynyé szorul össze, gondozva van, a Kárpát-egyesület ezt is felkarolta pár évvel ezelőtt, azóta nem oly nyaktörős az ut. A 150—18o méter magas szik- lacsucsok egyikén, mindjárt a bemenetnél, fent a magasban, medvealak ül, még talán a fejét is mozgatja, odább egy dézsavivő leány látszik egy barlangba vezető utón, majd korsót cipelő gyermeket, oroszlánt, emberfejet stb. ragad meg fürkésző szemünk s egy kis képzelő erővel még többet is látunk a valónál. A patak egyre jobban zug, erősebben harsog, egymás beszédét is alig hallani. Káprázat fog el, titkos érzés hiv a magasságba, hol kőszáli sas tanyáz, embertől hozzá férhetetlen üregben. A sima sziklák megmászhatatlanok s igy a látással kell megelégedni. A mint aztán kettőzött figyelemre kényszerül szemünk, egyszer csak valami óriási sziklatömb zárja el az utat; vélnéd óriások vára romjának, valami lőportorony - félének, pedig ezt az ismerősök csak „Cukorsüveg« névre érdemesítik. Tövében jól esik pihenőt tartani. De mintha már bevégzödnék az ut, mindenfelől sziklák zárják el azt ? 1 Csak bízzuk magunkat a zugó, hömpölygő patakra, majd vezet az. Itt-ott egy gyér bokor is gyökeret tolt a sziklába, fent a tetőn pedig tisza-fenyő látszik. Minél ,belebb hatolunk, annál felebb kapaszkodik utunk, annál gjagT Mai számunkhoz fel ív melléklet vau csatolva.
