Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-05 / 27. szám
Sátoralja-Ujhely, 1891. Julius 5 27- SS, Huszonkettedik évfolyam. iLÖriziTís Ai. Égé» évre 6 írt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levetek o»k iimert kezektől fogadtatnak el. Zóslr&tOi nem adatna vissza. Egyes szám éra 20 kr. L nyilttérten minden gar- mondsor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE (Megjelenik minden vaNárnap.) HIRDETÉSI DU : hivatalos hirdetéseknél: Minden egyes szó ntán 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden G centiméter at&n S kr sz&mittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nynjtatik. Hirdetések a „Zemplén“ nyomdába küldendők. Sátoralja-Ujheiy, 1891. júl. 5. A magyarországi Kárpát-egyesület »Keleti-Kárpátok osztálya* e mai napon vármegyénk székvárosában, S.-a -Ujhelyen, tartja évi közgyűlését,azután ha az időjárás kedvező lesz, kirándulásokat tesz a vidékre. Az egyesület tagjai, édes hazánk fiai és leányai, messze földről ellátogattak To- kaj-Hegyaljára. Hosszú, szép utat tévén, immár városunk falai közt élvezik az első pihenést. Isten hozta mindnyájokat szerető körünkbe ! • • A turistái kis ország gyűlés képviselői, kedves vendégeink, Ujhelynél szebb, kellemesebb helyet a gyülekezésre nem választhattak volna. Tenger-rónaság lenge délibábját merengve szemlélik itt erdőkoszorús hegytetők. Az ellentéteknek, féltőidnek és alföldnek e tószomszédsága szembeszökő gyönyörűség. Bodrogköz terített szőnyegén a Várhegy, Kopaszka és Magashegy formásán egymáshoz simuló képei úgy festenek, mint hazánk címerében a hármas hegység rajza; Tisza, Bodrog, Hernád és Sajó: mint a nemzeti címer ezüst pántlikái. Téjjel és mézzel folyó Kanaán földjén nektárt adó Tokaj-Hegyalja. Ez, csak is ez lehetett az a bokréta, melyről a költő legihletettebb percében daliba tta : »Ha a föld isten kalapja : Úgy hazánk bokréta rajta.« Ez, csakis ez lehetett az a jó magyar föld: »Melyen a levágott sarjú-renclek Mint könyvben a sorok hevertek.« Szép vidék, gazdag föld, lakossága jólétben, megelégedésben élő. A szomorúságot csak híréből ösmerte. Szamorodnija hires volt a félvilágon; királyi kedvre derítő bora keresett drága kincs az egész világon. Ma mindez megváltozott, a jó roszra fordult. Hegyek legékesebb bokrétája, a borok királyát képező formint, hervadásnak indult, mint koporsó födelén a koszorú virága. Ott a szemekben az a reszkető köny nem az áldomás, hanem a sirva vigadás, a halott-tor könynye. Remegés szállta meg a jólétben, megelégedésben élő lakosságot, mert a Hegyalja megásott sírja szélén áll. A szivben-lélekben magyar Tokaj, Tar- czal, Mád, Tolcsva, Tally a, Sárospatak, Go- lop, Zombor, Bodrog-Keresztár, Kisfalud, Szegi-Long, Erdő Bénye, Olasz-Liszka, Vámos-Újfalu, Erdő-Horváti, Zsadány, Bodrog- Olaszi, Végardó, Károlyfalva, Kis- Toronya és Sdtoralja-Ujhely — ez a huszonegy híressége az országnak, országgyűléstől régen szabadalmakkal kitüntetett községei az aszúbortermö vidéknek, ma-holnap oda degradálódnak, ahol sinylenek az északvidéki, kökényszüretelő zempléni tót községek. Tatár, török pusztítás, mely Tokaj- Hegyaljá-nV.At is érte, múló baj volt a je- I lenben gyökerező veszedelemhez mérten. i Hétezerkétszáz katasztráli: hold szőlőterü j let van veszendőben, — kiszámíthatatlan ! sok-sok milliója nemzeti vagyonértékünknek, ' dúsgazdagsága egykor, ma mindennapi j kenyere is alig, e gyönyörűséges szép vi- j déknek. Ilyen egy csapás nem volt a bibliai hét csapás között. Ez a csapás fölöttünk az i Egyiptomot ért hét csapás együttvéve. Jóbi önmegadással türjük sorsunkat. Velünk szenvednek jó embereink. Mi nekünk fáj, nekik is fáj. Mint a sir szélén álló ember, ki mindentől, ami kedves volt neki e földön, a legkedvesebbtől is, vérző szívvel bár, de a feltámadás, a viszontlátás enyhülésével búcsúzik: úgy búcsúzunk mi is e drága kincstől, az istenek italát öntő szőlőktől, melyek fölött ha nem, ma de holnap, már halotttort csap az enyészet szele. Hiszünk mi is széleink feltámadásában, bízunk a paradicsomi viszontlátásban. Ha a »királyi vincellérek* (vinitores regii) IV. Béla olasz szőlómesterei, tudták, bírták másodszor ujjátelepiteni szőlőinket: miért ne mi — harmadszor is ? Ez a tudat reményt éleszt sziveinkben. Eszünkbe jut, hogy, mint a munkás méh nyáron át, virágmézben dúskálva, elrakja télére szánt eledelét: isten jóvoltából mi is gondoskodtunk ajövendóség számára. És múltat feledve, a legjobbat remélve bút-gondot e percben elűzünk magunktól. Szeretettel öleljük szivünkre kedves vendégeinket. Csorgó szőlőmézet öntünk a szives- látás poharába s velük együtt lelkesülve ürítjük arra, ami nekünk minden előtt való: a hazára. Ismét a szülőkhöz. Midőn e sorokat írjuk, végleg bezáródtak a tantermek. Tanítók és tanulók a keserves munkával kiérdemelt szabadságot élvezik, zavartalanul örül hetnek a várva-várt nyári hónapoknak, mely nekik az üdülés, szórakozás, erő- és tapasztalásgyűjtés ideje. Csak a szülék telvék aggodalmakkal, csak őket lepi el nehéz gond: a pályaválasztás nehéz gondja. Boldogok, kik a választáson már túlestek, gyermekeik a megkezdett pályán tovább fognak haladni. Nyugodtak azok is, kik még messze vanT A ft 0 A, Jószivünek. hir, dicsőség rózsái csak álmok : Az idő gyorsan elhamvasztja mind ; Ha dús, ha szép vagy, ha merész, ha álnok : A szomorúság hamuval behint. De ha van lelked segíteni máson : Szivárványt látsz az élet fellegén: S bár elrejtőzöl, hogy senki se lásson — Emleget áldva holtig a szegény ! A letörült kóny az ég ragyogása, Benne az Isten mosolyog reád ; A megosztott jó : bőségnek forrása, — Érte a jóság ezerannyit ád. Ki szenvedőket és szükölködőket Szeretet szárnyán magához emel: Csodásán egész kenyerekké nőhet, Mit 6 morzsánkint titkon hullat el. A magot áldott kezeid hát szórjak A tarolt földre, a kopárra is : Amig együtt jár a nyomor s a jóság, Jut minden sebre balzsam és paizs. Ha szivét s kincsét elzárja a dőre : Halálos ínség rejtőzik oda . . . Ha fáj da'mat látsz: ne térj ki előle — És boldogságod ki nem fogy soha! Rudnyánszky Gyula. Töprengés. — A ^Zemplén11 eredeti tárcája. — Mióta életemmel leszámoltam, azóta kerülöm az embereket, hogy magamba merülve, jobban meghányhassam-vethessem sötét tervemet. Most épen jövendő honomban : a temetőben vagyok. . .. Itt ülök egy pádon borongó kedélylyel, szivem fájdalmával egyedül. Körülöttem nincs élőlény, csak a halottak szolgája : a temető-őr. Ez, gondolva, hogy egy lelki egyensúlyát elvesztett emberrel van dolga, aki elakarja magától lökni az életet, folyton szemmel tart. De én rá se ügyelek. Gon dolataimnak és érzéseimnek élek. A fakeresztek és gránit obeliszkek ezrei némán meredeznek jobbra-balra. Közöttük néha egy-egy madár reppen el, majd egy lágy szellő suhogtatja szárnyait tova, meglegyintvén a cip rusok és szomorú fűzfák karcsú leveleit. Hátamon hideg borzogatás fut végig, fogaim vacognak, idegeim egy ismeretlen érzéstől megremegnek. Nem csoda: ez a halottak országa. A suttogó szellő hamar elül és a néma csend, az agyvelőt fagyasztó süketség ismét beáll. Idegességemben tovább nem bírom kiállani a vesz- teglést, azért felállók és sétálni megyek. Útközben meg-megpihenek. Vizsgálom a síremlékek száz- és százféle faját és feliratait.. Utam régi behorpadt sírok és fris hányásu hantok előtt vezet el. Folytonosan az a gondolat gyötör, hogy mi lesz az emberből halála után. Vájjon ezek az elporladt társak lelkei élnek-e ? És ha élnek: hol? A levegő éterében vannak-e feloldva, vagy a csillagok miriádjai között egyenként mozognak, vagy az ég kék kárpitján túl, túl messze a csillagok szféráján kívül eső állomáson lakoznak. A filozófiai tanok ellentétes nézetei hol ide, hol oda vonják elmémet. Megvallom inkább szeretném hinni a lélek halhatatlanságát; mert élni a mily rut és kínzó a földön romlandó testben. époly szép és dicső lehet a lélek átlátszó finomságával ide-oda lebegni az égben, játezva a nap kápráztató arany sugarával, az ég fenséges azúrjával, a szivárvány himes kapujával, közel lenni a jóság és minden üdv egyedüli kútfejéhez: az istenhez. De, nem tudom okát adni, ezt a dogmatikai igazságot ebben a percben nem hiszem. Rám, a ki meg akarok halni, megválni ettől az ocsmány élettől, de a teljes megsemmisüléstől is rettegek, ez a hitetlenség óriási erővel nehezedik. Busan, reményt vesztve folytatom utamat. .. A megváltó fenséges alakjának faragott ké pét pillantja meg könyes szemem. Odamegyek hozzá avval az ihlettel és ünnepies hangulattal, a hogy az igaz hivő szokott járulni az isten eme megdicsőült követéhez. Kezemet összekulcsolva, imádkozva kérdem, hogy adjon aggodalmaimra megnyugtató feleletet. Az istenember ajkai némák maradnak, de újjá egy kötáblára mutat, mintha mondaná: olvass / És én olvasom: »A ki én bennem hisz, ha meghal is, él.* Megkönnyebbülten lélekzem fel. Leomlok lábai előtt, átölelem azokat, könyes szemeim felszáradnak, az ég felé irányítják tekintetüket, ajkaim imára nyílnak és hitem feléled. Most már teljes nyugodtsággal mondhatom a földnek : Isten veled ! Isten veled 1 Szabó Kálmán. Mai számunkhoz fel ív melléklet van csatolva. ~^pH
