Zemplén, 1890. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1890-12-07 / 49. szám

nek, nem engedheti, hogy a kór mindinkább romboljon, de kötelessége a gyógyításhoz fogni és ha csak lassú léptekkel is, a gyógyulást előmozdítani, nehogy a baj gyógyíthatatlanná váljék és az egész szervezet felbomlásához vezessen.

Ekként fogva fel tehát a közigazgatási tisztviselőknek a politikai pártokkal szemben helyze tét, a választott tisztviselőkre alapított előnyök önként elesnek.

A közös állami célok elérése az, a mire a tiszt viselőnek pártatlanul közremunkálni s ezért magát sem kormány, sem nemzetiség, sem testület, sem felekezet céljaira korteseszközül fel nem használtathatja.

A tisztviselőnek úgy, miként azt az angol békebiró teszi, minden politikai pártáramlattól menten és egyéb különleges célokra való tekintet nélkül kell osztania az igazságot, előmozdítani a polgárok jólétét, művelődését és gondozni biztonságát.

De hogy a tisztviselő érezze, hogy ez az önzetlenség az ő legfőbb érdeme, a hatalmi felsőbb tényezőknek kell ezt hivatásszerüleg beléjök oltani és azon szolgai korrumpált szellemet, a mely mélyen gyökeret kezd verni, gyorsan ki kell irtani és a selejteseket, a kik leginkább szoktak ily korban felszínen tartózkodni, értékes önérzetes tisztviselőkkel kell pótolni.

Ismétlem tehát, hogy miután a tisztviselők többé nem az elszigetelt vármegyét — a mely hajdan államot képezett az államban —■ de az osztatlan magyar államot képviselik és szolgálják, miután a tisztviselők függetlensége a szolgálati pragmatika által biztosítandó leend, és mert a tisztviselő állása nemcsak a vármegye vagy az állam, de a tisztviselő szempontjából is megfontolás és birálat tárgyát kell hogy képezze: jelen leg nem az a kérdés, hogy melyik rendszer bírja rokonszenvünket, de hogy a formák között (választás vagy kinevezés) hazánkban melyik felel meg leghelyesebben rendeltetésének.

Mert engemet nem bolygatnak azon kisértet árnyai sem, hogy egy abszolutisztikus törekvés esetén választott tisztviselők nélkül miként fog a vármegye helytállani ?

A mig a hazafias érzés a törvények által biztosított alkotmányos jogokhoz való hű ragaszkodás a nemzet leikéből ki nem hal, a különben is a parlamentbe áthelyezett hatalommal, a politikai és önkormányzati jogokkal felruházandó vármegye segélyével mindig meg fogja tudni találni az eszközöket az önkény ellen; az önállóságra nem képes sülyedő nemzet ellenben, választott tisztviselőkben sem fogja bírni támaszait, csak a zsarnokság eszközeit, szolgáit, a mint azt a tör ténet igazolja.

Én ezekre helyezem a súlyt, és a mondottak után ismételve konstatálom, hogy a választás nem panácea, de épen oly jó eszköz a tisztviselők küldésére, mint a kinevezés; továbbá, hogy a válasz tási rendszer nem képez garanciát sem az alkotmány, sem az önkormányzat biztosítására, tehát az ahhoz való merev ragaszkodás, a leggondosabb birálat mellett sem bírhat annyi értékkel, mint a mennyi annak tulajdonittatik, sőt ha igy állittatik fel a vészkiáltás, hogy Te Nemzet! hát a tisztválasztás jogát ki akarják venni kezeidből, ezen egyetlen jogot, a mivel még bírsz és a rnelylyel ellensúlyozni vagy képes a hatalmat túlkapásaiban,- ez a tényekkel nem igazolható oly tulliajtásnak tűnik fel, hogy önkénytelenül kell hogy eszünkbe jussanak a dikaszteriális kormányíorma híveinek egykoron érzékeny sóhajtásai! Mert váljon nem volt-e méltányolható ezeknek is feljajdulásuk, hogy a vármegyék elvesztették követküldési és utasításadási jogaikat? neme az önkormányzat veszélyeztetése iránti aggodalmak hirdettettek a minden újítástól remegő konzervál ívek által, akkor is, mint most, csakhogy akkor a haladás embereinek sikerült őket gyorsan az útból elhárítani. Gyors elhatározás és erős akarat valának szűk ségesek, hogy hazánk a középkorból úgyszólván varázsütésre az újkorba bevezettessék ; a kormány- hatalom a társas kormányszékek helyett a személyes felelősség alapján a uiinisterek kezébe helyeztessék át; a törványhozási jog pedig a vármegyék és kiváltságosok kezéből a népképviselőkre bizassék.

A keretek elkészültek, de a részletek kié pittetlen maradtak s különösen megoldatlan maradt azon igen fontos kérdés, hogy mi történjék a vármegyékkel, a melyek a törvényhozásba való közvetlen befolyásuknál fogva az alkotmány véd bástyáiul tekintettek.

Az 1848. évi törvényhozás a vármegyék újraszervezéséről hallgat, azoknak jogait és rendeltetését valószínűleg a közigazgatás általános reformjával vélhették megoldandónak.

Az 1848 és az azt követő időszak nem volt alkalmas arra, hogy a vármegyéknek a törvény által meg nem szüntetett követküldési joga iránt intézkedjék, pedig világosan mutatkozik a cél, hogy a midőn a választókerületekre bízatott a képviselőházba küldeni képviselőket, az akkori törvényhozók a vármegyéket a felsőházban kívánták képviseltetni. De valamint ezen, úgy sok más fontos kérdés is letűnt a bekövetkezett viharok folytán a napirendről.

Az 1860-as és 70-es években tartott országgyűlések pedig a haza jogainak védelmében merítették ki úgyszólván összes tevékenységöket, a vármegyékkel, mint törvényhatósági testületekkel, nem gondoltak ; tartózkodás jellemzi ezen kort a vármegyékkel szemben, a hatalom kezelői mintha féltek volna a vármegyék szabadabb irányú fej lesztésétől, elmulasztották azok törvényhozásba való befolyásának és önkormányzati fejlődésének kérdését megoldani.

Az okokat nem kutatom, de tény, hogy a vármegyék a hajdani kor szabadságának ezen egyedüli maradványai a legutóbbi időkig folyton népszerütlenités tárgyát képezték.

Az I885. évi országgyűlésen a főrendiház reformjának tárgyalása alkalmával képezte először komolyabb megvitatás tárgyát az, hogy a vármegyék a felsőházban képviseltessenek, az ellenzék dicséretes küzdelme dacára, a kérdést a többség elejtette.

S mit tettek a vármegyék ? megfeledkezve a múltak iránti kegyeletről, eltekintve egynéhány nyilatkzattól, túlnyomó részök pártpolitikai kérdésnek szállították le ezen éleltökre nézve legfontosabb jogot, arra semmi súlyt nem helyeztek, azt még megvitatásra sem tartották érdemesnek, az országgyűléshez még kérvénynyel sem járultak, de határozatába egyszerűen belenyugodtak.

Pedig kétségen kivül áll az, hogy nem a közigazgatást intéző tisztviselők választásának joga az, mi a vármegyéknek súlyt adott s őket a hazai ügyek intézésében irányt adóvá tette, de igenis a helyi önkormányzat és a politikai jogok gyakorlata emelte őket azzá, a mivé idők folyamán fejlődtek; és tény, hogy ezeknek elenyésztével alaszállott a vármegyék értéke, a közgyűlések vonzereje; de leszállították a vármegyék értékét még különösen az 1876. évi VI., VII, és az 1886. évi XXI, törvénycikkek, a melyek egyike az ellenőrzési, fegyelmi és bírói jogot, egy a vármegyére ! részben idegen testületre, a közigazgatási bízott- I ságra bízta; másika pedig az adminisztrációra és a közgyűlések vezetésére nézve, oly jogokat helyezett a főispán kezébe, a melyek mellett a választás épen úgy, valamint az önkormányzat is csak fikció !

Megemlítés nélkül nem hagyhatom még hogy; a választás hívei önmaguk között is kétfelé oszolnak.

Vannak, a kik életfogytig való választást kívánnak, ezekhez tartozik, ha jól tudom, Szabolcs- vármegye is, de ezek kevesen vannak, mert ezt a legtulzóbbak is rosszabbnak tartják a kinevezésnél, mert az egyszer megtörtént hibás választás többé nem javítható ; mások ellenben az idősza- konkint meg-megujuló választás hívei.

Ezen kérdéseknél önkénytelenül felmerült az,

I hogy váljon a tisztviselők választása, csak mint 1848 előtt, a jobbmódnak sorából történjék-e? és a tisztviselők inkább csak mellékfoglalkozásnak tekintsék-e tisztiállásaikat és csak bizonyos ambíció kielégítése legyen a választás által reájuk ruházott tisztség ? tehát tekintsük-e a vármegyei tisztviselőket oly önkénteseknek, akik a megtisztelő bizalmat csak a közügyek iránti áldozatkészségből néhány évre elfogadván, ezt úgyszólván előkészítő iskolának és lépcsőnek tekintsék a képviselőségre, vagy j esetleg a megtiszteltetés élvezete után pár év múlva visszavonuljanak az ősi hajlékba folytatni I üzletöket, foglalkozásukat, vagy élvezni gond nélkül ' az apai örökség jövedelmeit ? Vagy pedig tekin- 1 tessék a vármegyei tisztség is egy életpályának,

I a melyre mi den szegény ember elkészülhet és azon a foglalkozáson kivül, biztos kenyeret is talál.

Mocsáry Lajos az állami közigazgatásról irt jeles munkájában, mint a választás rendületlen hive, az előbb említett álláspont mellett forgat kardot, önmaga is érzi, hogy a meg-megujuló választásnál a vármegyei tisztség kenyérkeresetnek nem tekinthető és inkább csak »nobile officum« lehet, — és kívánatosnak tekinti, sőt úgyszólván nélkü'özhetlennek tartja azt, hogy a jobb módúak szerezzék meg a teoretikus ösmereteket, a szak- képzettséget és addig, a mig a tulajdonképeni pályájokat az apai foglalkozás terén megkezdenék, választassák meg magukat vármegyei tiszt vi selőknek.

Azt kérdem a választás mellett állók erős lánc-sorától, váljon kivánják-e az életfogytig tartó választást? vagy pedig csak időszaki választás mellett törnek lándzsát? s ha ez utóbbit kívánják, elfogadják-e annak konzekvenciáit is, hogy csak jobb módúak lehessenek és legyenek tisztviselők, miután nálunk Magyarországban a XIX. század utolsó tizedében az elszegényedés rohamos elö- haladása mellett ez is lényeges kérdést képez.

A legnagyobb vonzalmunk mellett is egy- egy intézvényhez számitásba kell vennünk annak minden következményeit és számításból nem ejthető a jövő, a melyre épitünk és melynek előre vetett árnyékára is figyelmet kell fordítanunk, ha alaposan ítélni akarunk.

Némelyek azon csekély jogot is, a rnelylyel a vármegye a tisztviselők választása körül jelenleg bir, egy olyan magnak tartják, a melyből a választási rendszer egész terebélyes fája ki fog idővel nőni, tehát azt a mi van, nézetük szerint, nem kell feláldozni, de várni és jobb idők beál- tával azon építeni.

Még ha feltétlen hive volnék is a választásnak, ezen állítással egyet nem érthetek, én az 1886. évi törvény alapján tisztség választását az alkotmányos szabadság fájára nézve csiraképes magnak nem tartom, egy csekély kis tűzhely ez, a ki nem akar az nem gazdálkodik benne.

Mi az a mai tisztválasztási jog. úgyszólván semmi a választókra és választottakra nézve egyaránt, mert a hatalom annyi jogot tartott fel magának.

Vegyük az életpálya kezdetet, a mikor az ifjú a közpályára lép.

Tegyük fel a vármegyének kívánja szentelni képességeit, kezdődik élete a gy.akornokságnál: ezt a főispán nevezi kil tehát kinevezése utján jön be a vármegyei tisztség sorába ; haladni akar, a kandidációt a főispán teszi. Magyaráznom sem kell a főispán befolyásának e tág mezejét.

De tegyük fel, hogy már megválasztották, tudjuk, hogy a tisztviselők egy része ki van szol gáltatva az áthelyezéssel, mindannyian pedig a fegyelmi törvény által az önkénynek, tehát az egész választási jog egy önámitás.

Az ily választási jog gyakorlata lenne azon mentő szálfa, amelyre kell helyezkednünk, hogy megmentsük a vármegyéket nemcsak a jövendő számára, de hogy kiépítsük a modern, a gazdag, a felvilágosodott, az egészséges és megfelelő szervezettel és.belkormányzattal alkotott Magyarországot? Én nem hiszem; aki hiszi, boldogítsa a hit 1 de nem tévedek, ha azt állítom, hogy többen csak tetszelegnek a népszerűnek mutatkozó eszmével és csak kevesen vannak az igazhitűek, akik elmerengnek a múltak emlékein, mint Márius Kartágó romjain. De hát ki akarhatná hazánkat a vármegyék romjai ala temetni, és ha a vármegyék önkormányzatát csak a tiszti választás rendszere tarthatná fel, aggódnunk kellene jövendőnk felett, de szerencsére ez nincsen így, sőt épen ellenkezőleg. Szerintem még a körül sem forog a kérdés sark pontja, hogy a közigazgatás jó-e vagy rósz, mert lehetnek vármegyék, és há'a Istennek büszkén azok közé számítom vármegyénket is, ahol a választott tisztviselők kiállják a versenyt a kinevezettekkel, fökérdés az, beválik-e a rendszer, amelyre épi • teni lehet.

Az igaz, hogy az intézményeket az emberek alakítják, de az intézmények gyarlósága a jó elemeket is elrontja, rendszer szükséges, amely kinyomatát képezi az államnak, biztosítékát bírják benne intézményeink és megnyugvására szolgál a nemzetnek, amelynek kell, hogy vérévé váljék.

Vannak a nemzetek életében időszakok, a midőn kormányzati és alkotmányjogi átalakulások szüksége á'l elő, ekkor elkerülhetetlen, sőt szükségszerű folyamánya a tények logikájának, hogy a magukat túlélt állapotok az ár által elsöpörtetnek és következik az újra-épités korszaka, amelyben többé nem a hagyományok iránti kegyelet, de a célszerűség, az exigencia tudományának útmutatása az irányadó.

Miután pedig az 1867, évtől kezdve a magyar állam kiépítésével — habar lassan, de mégis a választási rendszer alapjaitól minden alkotásban, minden törvényhozási aktussal eltértünk, — anélkül, hogy a vármegyének, mint közigazgatási testületnek, a tisztválasztás alapján való reformálásáról komolyabb szó is ejtetett volna — miután a vármegye hatósága alól a közigazgatás minden ága elvonatott, miután minden neme az adminisztrációnak (pénzügyi, közegészségügyi, közlekedés- ügyi, stb.) és a bírói tiszt is — kivévén a szigorúan vett belügyi közigazgatást — kinevezett tisztviselők által kezeltetik és vezettetik, sőt a vármegyei közigazgatási tisztviselőknek is majdnem a íele kinevezett.

Miután a közigazgatás teendői az 1867. é/től kezdve ötszörösre emelkedtek, miután a jelenlegi bürokratikus ügykezelés mellett az irodai és irattári teendők bámulatos nagyságra növekedtek, tehát az ügykezelés egyszerűsítése és több közigazgatási ágnak összevonása s az írásbeli teendők kevesbitése fontos reform kérdését képezendi, miután a vármegye jogai sem bírnak értékkel, mert határozatai a főispán felebbezése által korlátolhatok nemcsak, de átiratozási és felterjesztési joga is az 1886. XXI. t. c által képzeletivé tétetett, s végre, mert az 1876. évi VI. t. c. által al koto‘t közigazgatási bizottság, mint parallel ható* ság, a vármegye jogai nagy részét elvonja s mert a közigazgatási bizottság alkotmányos jogok gya- kotlásara a vármegye szempontjából jogo-ulatlan, sőt nem is é'etre való testület, mindezeknél fogva tehát a jelenlegi vármegye, valamint a választási, úgy a politikai jogok gyakorlata szempontjából értékkel alig bir, a jelenlegi állapot íentartása mellett senki nem rajong, sőt inkább átalakítását minden szabadságszerető és szabadgondolkozásu fia a hazának követeli. Ezek után, habár tisztelettel viseltetem a régi intézményeket támogató konzervatív elemei iránt hazánknak, de azon állítólagos jó idők kedvükért vissza nem lévén fejleszthetők és mert a modern újabb kor követelményeihez tartozik, hogy egymással összeillő homogen hatóságokkal intéztessenek az állami funkciók: mindezeknél fogva, de különösen kulturális és nemzetiségi szempontokból is, a reformok nélkülözhetetlenül szükségesekké válván, kívánatos, hogy az összes közigaz- Folytatás az i-ső mellékleten.