Zemplén, 1890. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1890-05-11 / 19. szám
Melléklet a „Zemplén“ 19-ik számához. tánc, (lejté Sziklai) a közerkölcsiség elleni merénylet volt. Olyan láb és kézmozdulatok, minőket Sziklay produkált: vad orgiák méltó képe; de méltó egy kötéltáncos bakugrásaihoz is ! Talán feledte Sziklay, hogy a publikum közt serdülő leányok, fiatal gyerekek vannak f 1 Vagy talán ép ezért cselekedett úgy, a hogyan cselekedett ? 1 Erről az előadásról elmondhatjuk: Jobb lett volna elé nem adni s biztosítjuk Sziklayt, hogy ez az előadás még a karzat látogatói előtt sem tette egy szemernyivel sem kedveltebbé. A sborsit nemzeti színészet“ most még Borsiba sem vállt be, bármennyire erőlködtek is a »művészek.* Spon- gyát rá ! Hétfőn, május 5-én, Halmay Imre igazgató .jutalomjátékául »Az örök törvényi Csíki Gergelynek legújabb társadalmi színmüve adatott. Alap gondolata a darabnak, melyből meséje folyik: hogy a szülő és gyermek közötti szeretet oly törvényen alapszik, melyet kiirtani nem lehet. Morvay, Orláthyt a szigorú apát, a kinek szigorát leánya iránti szeretete végre is megtöri: jeles alakítással személyesítette. K. Breznay Anna pedig Sylvia szerepében az eddigi sikerei által fokozott igényeknek teljesen megfelelt. Kár hogy az érzelmek erősbb kitöréseinél hangja vészit kellemességéből. A két főszereplő mellett Lénárdné-xó\ (Bella) és Halmay ról (Marczell) kell megemlékeznünk, kik szerepeiket teljes felfogással játszották s Sziklairól, (Mányi Gusztáv) ki a blazirt világfi szerepében jó játékkal elhibázott alakot mutatott be. Az összjáték elég jó volt, dacára Petényi (Rozgony Endre) és Lomniczi (Albert Vilmos) esetlenkedéseinek. A közönség éreztetve a múlt előadás miatti neheztelését, kis számban jelent meg. Kedden, május 6-án, »Felhő Klári* —Rátt- kai László 100 arany nyal jutalmazott népszínműve, búcsú előadásul és Morvay Antal jutalomjátékául csekély számú közönség előtt került színre; pedig az előadás s különösen Morvay Antal játéka a pártolást teljes mértékben megérdemelte volna. Kitűntek még : Kiss Pista a szilaj parasztlegénynek Fátyol Ferkónak szerepében, bár éneke a magasabb régiókban hébe-hóba egy fél hanggal eltért a zenekar játékától, E. Kovács Ilka, (Felhő Klári) kedvess hangocskája jó volt. K. Breznay Anna, mint ez előre is várható volt, ezen az estén is excellált. Ne feledkezzünk azonban meg Sziklairól (Csik Istók) sem, ki táncával és a lakodalmi rigmusok elmondásával megérdemelt tapsot aratott. * Ezzel befejezte Halmay Imrének Rimaszombatba távozó társulata újhelyi működését. A városi színház ajtajai bezárulnak, hogy csak szeptemberre nyíljanak meg ismét, a mikorra Halmay a visszatérést kilátásba helyezte. Azt hisszük, az igazgatóra nézve az anyagi eredmény kielégítő nem volt s ezt nem is lehet csodálni. Neje, a társulat kedvelt primadonnája, betegsége miatt nem játszhatott s igy Halmay kénytelen volt a bevétel nagy részét igénybe vevő vendégszereplők által fentartani a közönség érdeklődését, minek meg volt még az a rossz oldala is, hogy az elkényeztetett közönség, ha vendégszereplők nem voltak, nem látogatta a színházat. El kell azonban ismernünk, hogy Halmay az egyes hiányokon uj tagok szerződtetése I által segíteni igyekezett, s midőn a közönséghez I intézett búcsúzójában a hiányokért mégis elnézést kér, eszünkbe jut a mondás: ,a hibák felismerése fél győzelem.« Hisszük, hogy a hiányokon segítve, ha megerősödött társulatával szeptemberre visszatér, az erkölcsi siker mellett nem fog elmaradni az anyagi sem. Küldöttség tisztelgés a minisztereknél. A vármegye és Ujhely város közönségének küldöttsége és pedig: Molnár István főispán Öméltósága vezetése és elnöklete mellett; Andrássy Sándor gr., Andrássy Tivadar gr, Balogh Géza, Bernáth Béla, Bánóczy Kálmán, Bydskuthy Sándor, Chyzer Kornél dr., Csákó Imre, Dókus Ernő, Dókus Gyula, Harkányi Frigyes, Hornyay Béla dr., Haas Bernát, Hlavathy Elek, Jelenek Ádám, Láczar László dr., Ügeti József dr., Mailáth József gr., Malárcsik József, Nagy Ármin dr., Nyomárkay József, Nyomárkay Kálmán, Prámer Alajos, Potoczky Dezső, Pataky Miklós, Roze József, Szöllösl Arthur, Székely Elek, Szepessy Arnold dr., Schön Vilmos dr., Szirmay Pál, Szemere Ödön, Schvarcz Bernát, Schweiger Ignác, UJfalussy Endre és Viczmándy Ödön küldöttségi tagokból alakultán, e hó 8-án tisztelgett a kereskedelmi-, miniszterelnöki és belügyi-, honvédelmi- és pénzügyminisztereknél. Baross Gábor kereskedelmi minister délelőtt 11 órakor fogadta a küldöttséget. Főispán Öméltósága a tisztelgés célját előadván, a városi képviselő-testület kérvényének átnyujtása mellett arra kérte őnagyméltóságát, hogy a magyar északkeleti vasút állomositása esetében, a jelenlegi összes hivatalok és a főműhelynek meghagyásával az üzletvezetöség is Ujhelyben állíttassák fel. A minister öexcja a kérvényt átvevén, egész határozottan volt szives kijelenteni, hogy Ujhelyböl a vasúti hivatalok és főműhely áthelyeztetéséről eddig szó nem volt, sőt azon fog törekedni, hogy tekintettel a város és vármegye kedvezőtlen közgazdasági viszonyaira, a jelenlegi helyzetet is fejleszsze, illetőleg bővítse; felkérte egyidejűleg főispán őmgát, hogy az áthelyezésre vonatkozó állhirek terjesztői ellen a legnagyobb szigorral lépjenek fel. Ami az üzletvezetőségnek Ujhelybe leendő helyezése iránti kérelmet illeti, azt válaszolá a minister, hogy e tekintetbeni elhatározását későbbre tartja fenn és a vármegye és Ujhely város érdekeit figyelmen kívül hagyni nem fogja. Déli i2 órakor, ugyancsak az országházban, j Fejérváry Géza br. honvédelmi minister önagymél- tósága előtt tisztelgett a küldöttség/Főispán óméit, mindenekelőtt a szakminiszter úrhoz intézett kérelem kegyes támogatását kérte a minister úrtól; majd rámutatott Zemplénvármegye és Ujhely városának különösen a filokszera pusztítása óta hanyatló közgazdasági viszonyaira : a már egyszer az elhatározás stádiumában állott, de időközben elejtett lovassági laktanya építésének tárgyalását újból felvétetni kérelmezte, vagy esetleg azt, hogy egy gyalogezred számára szolgáló laktanya fölépit- hetésének lehetőségét biztositani kegyeskedjék. Válaszában a minister a legnagyobb készséggel ígérte meg a szakminister úrhoz intézett kérelem támogatását. A laktanya építés iránt intézett kérelemre vonatkozólag, annak a kiemelésével, hogy Az árvapénztárak kölcsönei s a telekkönyvi hatóságok. A minister helyett Corda államtitkár rendeleti utón figyelmezteti a biróságokat, hogy az átyaszéktől kölcsönügyben tőlük kívánt jelzá- lbg bekebelezését gyorsan teljesittessék a telekkönyvvezetők által. Az eddigi késedelmes eljárás volt oka annak, hogy a kölcsönkérő felek kiknek gyorsan kell a pénz, inkább fordultak hitelért ma gasabb kamatot kívánó pénzintézetekhez, mint az árvapénztárhoz. Színház. A múlt hét óta előadott darabokról, illetőleg a tavaszi színi évad befejezéséről következőkben adunk számot: Szombaton, május 3-án Réthy Laura búcsú- felléptéül a » Czigdnybáró« operet első felvonása és a »Hoffmann meséi* * operet harmadik felvonása, meg a »Bál után« cimü magánjelenet került szinre. Réthy Laura a »Czigánybáró« Szaffi szerepében kedves játékával és szép csengő hangjával általános feltűnést keltett. Hoffmann meséiben pedig mint Antónia, a közönséget valósággal elragadta. Ritka énekesnő, ki oly könnyen és biztosan uralkodnék hangskáláin s kinek közép hangjai is oly tiszták és ércesek lennének. Lehet-é csodálni, hogy a színház minden zugát megtöltő közönség szűnni nem akaró tapsviharban tört ki, s virágcsokrok és értékes emléktárgyak átnyujtása által is kifejezést adott elragadtatásának. A többi szereplők elég jól feleltek meg feladatuknak; különösen Sziklai, a »Czi- gány báró«-ban, mint Zsupán, kupleteivel zajos sikert aratott s önkénytelenül vele mondtuk, hogy »ejnye be jó.« Csak Perényi, ki Hoffmann meséi-ben a címszerepet játszotta, küzdött indispositióval. Dicsérőleg kell még megemlékeznünk K. Breznay Anitáról, kit a „Bál után* magánjelenetben kedves, természetes és mégis művészi játékáért a közönség viharos tapsokkal jutalmazott. Vasárnapon, május 4-én Sziklay Kornél jutalomjátékául: »Színházi képtelenség,« a szinlap szerint bohózat, valójában pedig sületlenség. Nem vagyunk tisztában még máig sem vele: Sziklay egye dűl a karzatnak szánta-e ezen darabot, vagy a karzat csalogatójául az inteligens elemnek ? Csalódott, óriási nagyot csalódott. A karzat, mely máskor majdnem őrjöngve tapsol, tómból Sziklay mókái fölött: ma még'csak nem is nevetett. Az inteligens közönség pedig megbotránkozva, javarészében már a fél előadás alatt... megszökött. Az anyagi sikerrel dicsekedhetik Sziklay, de hogy az erkölcsi siker mesz- sze mögötte áll e társulat által előadott legsilányabb darabokéinál: az szent igaz ! Mi szívesen meghallgatunk^ megnézünk — természetesen, ha jól van megjátszva — egy bohózatot; pl. a magyar szin- irodalom terén még eddig utói nem ért LHiomfyt; a jó öreg Szigligeti bácsi 1849-ben irt darabját, melyet leleményének gazdagsága és frissesége, a társasélet különböző rétegeiből, a vándorszinész- életböl, a faluból vett torzképeinek eredetisége, komikus hangjának változatos könnyedsége tesz kitűnővé, mint ezt egy előkelő esztétikusunk mondja e darabról, de egy ilyen névtelen-zseni ócska fércelményét kín végig nézni ; ölő unalom végig hallgatni; megbotránkoztató végig »élvezni 1« Hogy a sok közül csak egyet említsek, a balletmányai után, s melyek meggyógyítják a beteg, bánkódó lelket s a szenvedő testet. Ezután egy sáros, homályos, piszkos folyosóba jutunk, hol üvegszekrények vannak mindkét oldalon elhelyezve, ez az ékszer s drágaság kereskedők utcája. Mily kiáltó ellentét a piszok, a szegény kopottruháju árusok, a kolduló alakok s a mesés drágaság között! Mennyi milliónyi kincs e piszok- és sárfészek közepén! Gyűrűk, nyakékek, vakitó gyémánt diademek, méltók országok fölött uralkodó királynők fejére, szórják fényüket arany s ezüst foglalatukból, mogyorónagyságu gyémántdarabok, gyermekökölnyi smaragd, jaspis, ametist, rubin, türkis s szivárványszínű nemes opálok hevernek össze-vissza a szekrények alján. Kopott zöld kaftános őszszakálu komoly török jön hozzánk s rongyos papirosdarabból szedi ki a legdrágább ékköveket mellénye zsebéből vagy megfakult selyem öve ráncai közül. Bátortalanul kérdezzük meg egy ragyogó ékkőnek az árát, mely mint egy virágkehelyből kiszedett harmatcsepp tündöklik a fekete posztón s szinte világosságot látszik terjeszteni a homályos folyosóban s hallva a mesés árat, elgondolkozva húzódunk félre, elgondolva, hogy mily kincsesé tesz az emberi hiúság égy értéktelen kődarabot, mely kincsen ezer embert lehetne boldoggá tenni egy napra, s ezer éhenhalónak enyhíteni kínját, csillapítani éhségét; s mig igy gondolkozunk, gondolatinkból egy belénk csimpaszkodó kar rázása ébreszt föl s fülünkbe sikolt egy rongyba burkolt barnás-sárgás arcú nő »Effendi, mussie para« s kérve tolja felénk sárgára festett kezét s kiéhezett gyermekét. Gazdagság s nyomor, gyémánt, rongy és éhenhalál ily közel egymás mellett. Elfeledkezünk, hogy szándékunk volt ékszert venni, zsebünkbe nyúlunk s egy pénzdarabbal egy gyémántot vásárlunk, egy hálakönnyet, mely csillogóbb, mint az ott az ékszerszekrényben s értékesebb a fejedelmi diadem- nál, a hideg kőnél, mely csak irigységet, vágyat, hiúságot kelt a legártatlanabb lélekben is. Befordulunk az utca végén s egy kupolás, magas, tem- plomszerü helyre lépünk be. Ez a régiség kereskedők múzeuma. Itt csupán törökök árulnak, s minő alakok, mintha századokkal léptünk volna vissza a múltba az ajtó küszöbén. Komoran, mereven, mint kitömött phantomok ülnek elkopott tepicheiken, ha néha-néha meg nem mozdulnának, I azt hinnők, hogy ők is, mint az őket környező ! régiségek, a múlt századból maradtak vissza. Az * egyik mereven néz maga elé, mintha a messze múltba tekintene s ki tudja gondolatai nem-e a hatalmas Murad vagy Soli man társaságában időznek. A másik a tespis (olvasót) mozgatja ujjai között s ezredszer ismételi Allah nevét, egy harmadik poros, sárga piszkos, talán múlt századbeli könyvnek lapjaiban van elmélyedve s egyet-egyet simít hosszú, ezüst szakálán s nagy ujjával érinti fülealját s szemei környékét. Egyik sem vesz tudomást ottlétünkről, nem kinál, nem hiv, tartsuk szerencsének, ha hozzánk szól, ha megmutatja az ezüst- és drága kövekkel I kirakott öltönydarabokat, az évszázadokon át j megfakult, aranyozott nyereg-takarókat, a kin- ' cseket érő régi bútor-darabok, antik, most már nagy ritkán látható szőnyegeket, a vert arany ezüst serlegeket, s a különféle alakú bárdok, buzogányok, handzsárok, görbe kardokat, melyek győzelmes csatákban dicsőén szerepeltek, s melyeknek rozsdája alatt, talán most is ott van még egy-egy bátran küzdő magyarnak kiontott kiontott vére. Százados, ezredéves emlékek, ezredéves por, rozsda által fedve. Egy muzeum, egy régiségtár, melyben minden egyes darabnak megvan a maga dicső története, szép múltja. Ez öltönyök hallották a bátor szivek verését, a lándzsák, buzogányok mesélni tudnának a hatalmas karok erejéről, s a páncélok horpadásai az erős csapásokról. Egy letűnt dicső múlt történetének néma lapjai e homályos nagyterem minden darabja. A Bosporuson fényes csik jelenik meg, a nap leáldozni készül, szürkés homály vesz körül minden tárgyat s mind sirjokból kikelt szellemek mozdulnak meg az ősz szakálu török kereskedők, s csukni kezdik boltjaikat. Kint megszólal a figyelmeztető csöngetyü, pénzcsörgés hallatszik, a kereskedők számítják utoljára össze napi bevételüket. Lassan néptelenné lesznek a bazár utcái s kifelé tart mindenki, vidáman ha jó üzletet csinált s megnyúlt arccal ha meg lett csalva. Lassan mig a hídhoz érünk kigyulnak a leáldozó naptól az ezernyi ablakok, köd, homály borul a városra, eltűnnek a Bosporus falvai, a tengerbe sülyedni látszik az ázsiai föld Skutari házainak tömegével, végig sir minden minaretből a muezzin, a nap lenyugtát hirdetve, s be köszönt az éjszaka. Fáradtan hajtjuk pihenésre fejünk; az álom kerülni látszik és szemeink előtt lebeg még soká a nagy bazár, a sötét folyosók, a tarka árucikkek, a milliónyi kincs és a hullámzó embertömeg a földalatti mozgalmas élet teljes szinpompájában. Fülünkbe cseng a zsivaj, a kínálók suttogása s az alkudozók veszekedése. Felébredve, álomnak tartjuk a valót* s ha az összevásárolt ajándékok s zsebünk üressége nem volna élőbizonysága a bazárban utunkról, úgy azt hinnénk, hogy egy napot átaludtunk. H. B.
