Zemplén, 1889. július-december (20. évfolyam, 27-50. szám)
1889-12-01 / 48. szám
Melléklet a „Zemplén“ 48-ik számához. 1883. XLIV. t. c. 13. §-a által a kölcsönnel terhelt ház- és földtulajdonosoknak azon kedvezmény adatott, hogy a föld és házbirtoknak általános jövedelmi pótadójából levonandó és az illető tulajdonost bekeblezés által is terhelő kölcsön után az adóévet megelőző év végéig tényleg még le nem rovott tőkemaradék egy évi kamatának io százaléka — feltéve, hogy a tökével kamatok is vannak bekeblezve — az általános jövedelmi pótadóból levonassék. Hitelintézettel foglalkozó pénzintézetektől felvett és bizonyos évek alatt törlesztendő kölcsönök évi kamatának változatlanul a törlesztési idő egész tartamára vétetik azon összeg, mely a kötvényben megállapított kamatláb szerint a kölcsönvett tőkeösszeg után egy évre esik. Ha a kölcsön törlesztése nem az év első napján, hanem évközben veszi kezdetét, a törlesztési idő első és utolsó évében az évi kamatnak csak aránylagos része vehető számításba az adóköteles jövedelem megállapításánál. A telekkönyvileg bekeblezett közadók és kincstári bérhátralékok után járó kamatok nem ké pezik levonás tárgyát. Azon föld és házbirtokos, ki a törvénynek imént elősorolt kedvezményét igénybe kívánja venni, köteles a föld- és házbirtokát terhelő s kamatokkal együtt bekeblezett adóssági kölcsönét, illetve az adóévet megelőző vagyis 1889. év végéig tényleg még le nem rovott tőkemaradék tartozását s az azután járó évi kamatösszeget 1890. évi január hó 31-ig a községi elöljáróságoknál (városi adóhivataloknál) bevallani. Oly kölcsönökre nézve, melyeket az illető adózó fél hitelüzlettel foglalkozó pénzintézetektől vett fel, a vallomás jegyzet rovatában kitüntetendő azon összeg, mely az eredetileg kölcsön vett s bizonyos évek alatt törlesztendő tőkeösszeg után a kötvényben megállapított kamatláb szerint kamat gyanánt egy évre esik. Az illető vallomási nyomtatványok a fentebb említett helyeken ingyen kaphatók, s a tényleges viszonyoknak megfelelő pontossággal kitöltve, a kitűzött határidő alatt annál bizonyosabban benyújtandók, mivel ezen határidő lejárta után s jelesül február 15-ig érkező vallomások az 1886. évi május hó 3-án kelt 81.090. sz. rendelet szerint már csak felebbezés utján és azon esetben fognak fi gyelembe vétetni, ha hitelt érdemlőleg igazoltatik, hogy a késedelem elharithatlan akadály miatt történt; február 15-ike után benyújtott vallomások pedig semmi körülmények közt sem vétetnek figyelembe. 7A fegyveradókra és a vadászati adókra nézve megjegyzem a következőket: Azok adóját, kik csak fegyveradót fizetnek- a községi közegek (községi jegyzők, városi adó, hivatalok), azok adóját pedig, kik fegyveradót és vadászati adót fizetnek, a kir. adóhivatalok vetik ki és szedik be. Az adó kivetésének alapjául szolgálnak az adókötelesek bejelentései, mely bejelentések űrlapjai a községeknél (városi adóhivataloknál) ingyen szerezhetők meg. Az, a ki a fentebbiek értelmében csak fegyveradót fizet, köteles a birtokában levő s vadászatra használható fegyvereket számszerint és annak megjelölése mellett, vájjon egy vagy két csö- vüek-e, bejelenteni és a bejelentást lakásának pontos megjelölése mellett sajátkezüleg aláírni és 1890. évi junius hóban azon községnél vagy városi adóhivatalnál benyújtani, a hol az adóköteles állandó lakását tartja. A bejelentés élő szóval is történhetik, mely esetben az adóköteles bemondása szerint a bejelentési űrlapot a községi jegyző (városi adóhivatal) köteles kitölteni. A ki évközben lép adóköteles fegyver birtokába, tartozik ezen fegyverét a birtokba vételtől számítandó 8 nap alatt bejelenteni. Azok, kik a törvény értelmében adómentes fegyverek birtokában vannak, kötelesek ezen fegyvereket egyszer mindenkorra az illető községnél (városi adóhivatalnál) egyenkint bejelenteni, s magukat a községnek (városi adóhivatalnak) az iránti bizonyítványával ellátni, hogy a bejelentett fegyverek adómentesek. A községi közegek (városi adóhivatalok) által a fegyveradóról bejelentésekben foglalt adatok alapján készített kivetési lajstromok a kir. pénzügyigazgatóságnak érvényesítési záradékával ellátva, a község (város) házánál 8 napi közszemlére kitétetnek, hogy azokat mindenki megtekinthesse, netaláni felszólamlását beadhassa, esetleg a másokat illető adókivetésekre vagy esetleges fegyvereltitkolásokra nézve észrevételeit megtehesse. A felszólamlások és az észrevételek a fent kitett határidő alatt a kir. pénzügyigazgatóságnál nyújtandók be, mely az észrevételek alapján szükséges intézkedéseket megteszi, a felebbezéseket pedig a közigazgatási bizottság elhatározása alá terjeszti. Ezen fellebezések felett a közigazgatási bizottság véglegesen határoz. Az, a ki adóköteles fegyverét az adó alól elvonja, eltitkolja, vagy az adómentes lőfegyvere két — a törvényben meghatározott eseteket kivéve — vadászatra használja az eltitkolt vagy adó alól elvont minden darab fegyver után tiz forinttól húsz forintig terjedhető birságot tartozik fizetni. A befizetett birságnak egy harmada a fel jelentőt illeti. A vadászati jegy iránti bejelentések szintén 1890. évi junius havában nyújtandók be az adóköteles (illetőleg kezes) állandó lakására nézve illetékes járási főszolgabírónál (városokban a polgármesternél, Horvát S/.lavonországban az I fokú közigazgatási hatóság főnökénél.) Ha valaki évközben kívánja a vadászati jog gyakorlatát megkezdeni, vagy eddig élvezett vadászati adómentessége megszűnik, a bejelentést azonnal megtenni köteles. (Folytatjuk.) 594°- sz.jkig. 89. As.-a. újhelyij. főszolgabirájától. Felberbaum Hani, sátoralja-ujhelyi lakosnő előttem tett azon panasz-kérvénye folytán, hogy körülbelől f. évi november hó 17—24-ike között 1864. évi 24. sz. 1135. számú 100 ft névértékű államsorsjegye szekrényéből elveszett: fölkérem a becsületes megtalálót, hogy azt nekem átadni szíveskedjék. S.-a.-Uj'nely, 1889. november 27. Dókus Gyula, főszolgabíró. A millénium ügye. Rómában, midőn a korrupció legmagasabb fokát érte el, a gyülevész néptömeg nem kívánt egyebet, mint kenyeret és cirkuszi játékot. maros hivott fel, biztosítva, hogy a Saléven se vendéglő se viz. Átélve egy nyári rekkenő melegben képzelhető hegyi sétát, nagy valahára fólértem a hegyhátra, mely a nagy és kis Sál éve között terül el. Kikeresve egy kis árnyékos helyet a zöld pázsiton, elmerültem az elterülő panoráma szemléletébe. Ott terül el közvetlen lábaim alatt az intézet, betekinthettem udvarára s az árnyas parkba, hol apró fekete ruhás alakok szaladgáltak fel s alá, távolabb a Leman tó két partján a genfi tornyok csillognak, s az a néhány fehér vitorla s pöfékelő gőzhajó összeolvad lassankint, mint nyári ködpára kép a végtelen azúrban. Merengésem közepette déli harangszó szavát hozta hozzám a Saléve szellője, kiszedem sovány ebédemet, melyet a korcsmáros tukmált reám, s a fanyar Macon mellől nagyobb élvezetnek vagyok részese, mint az ki Vefournál várja ásitozva dejeunerje utolsó falatját. Teljesen megelégedve az eddigi élményekkel tovább veszem utamat, s a mint a hegy nyergének csúcsára érek, meglepetve látom, hogy itt a magasban egy kies fekvésű falu terül el, nyaraló helye a genfieknek, legalább az egymást érő pension k erre vallanak. Végig haladva a falu kisded főterén s főutcáján, fülembe cseng a vendéglők ebédre hivó csengője, mely jól ismert hang hallattára elkívántam veyrier-i korcsmárosomat, ki engem rósz tanácsaival s még rosszabb ebédjével útnak bocsátott, oda, hová csak bosszúság esetén kivánjúk embertársainkat — a poklok fenekére. Rövidnek látszott már az út a nagy Saléve hez közel fekvő kőkereszthez, felpillanték a kereszténység jelvényéhez, béketűrést meríteni fárasztó munkámhoz. Fárasztó helyzetemen annyiban javulás állott be, hogy az eddig sziklák között kanyargó ösvény, fák közzé rejtőzött, kétszeres megelégedés fogott el, midőn kiérve az erdőből egy kis tisztást s egy hevenyében összetákolt vendéglőt pillanték meg. Mit szóljak az innen feltárult látványról f A Saléve másik oldala felé, mely eddig szemeimnek megközelíthetetlen volt, egy hosszú a láthatárt elfoglaló hegyláncolat zárta el a kilátást. A sötét óriások, mint meglett férfiak emelkedtek ki a zöl- delő dombok közül, s ezek fölé pedig ősz fejével a felhőkig nyúlva, mint aggastyán gyermekei között ott terült el a Mont Blanc. Valamikor kezembe került egy útleírás egyik ismert honi tourista Írónőnktől, ebben épen a Mont Blanc megmászásáról tudósított benünket. Feltűnt nekem a sorok olvasásánál, hogy az írónő Európa legmagasabb csúcsát következetesen őfensége kitüntető címmel látta el. Akkor ezen elnevezést, ha nem is egészen különösnek, de legalább is a női gyöngéd kedélyre jellemzőnek véltem, most azonban magam előtt látva teljes pompájában a hegyek koronás királyát, nem tagadhattam meg tőle hódolatom adóját s elismerésemet a bátor hegymászónőnek a helyes kifejezés eltalálásáért, s mint enthusiált tourista megemeltem kalapom a így van korunk is. Manapság alig látunk egyebet, mint a kenyér és élvezet után való hajszát. Kiki el van foglalva a kenyér- és élvezetkereséssel ugy- annyira, hogy az erkölcsi érdekek rendesen a rövidebbet húzzák. Innen lehet kimagyarázni, hogy a legszebb és legnemesebb eszmék is, milyen pl. a honfoglalás méltó megünneplése, cselekvő hivekre alig talál, s csak itt-ott, lapok utján veszünk róla felületes tudomást. Pedig mindenki tudja, hogy ezen sarkalatos nemzeti ünnep megérdemli az országos mozgalmat. S ha mégis, az ehhez való előkészülődés csak úgy immel-ámmal történik, azt másnak nem lehet tulajdonítani, mint a kenyér és élvezet utáni hajszának, az anyagi gondoknak, vagy talán még leginkább : az általános s a maga nemében páratlanul álló közönynek. Mert hiszen nem kívánunk lehetetlent! A magyarnak régi szokása, természete a nevezetesebb, örvendetesebb napokat megünnepelni. Ennek a szokásnak hódolunk, midőn Szent-Istvánnapját, vagy március 15-két, a régi és uj Magyarország születésnapját, országos örömünnepekül tartjuk. A mohácsi vésznek és a világos fegyverletételnek évfordulóit gyászban töltjük, nem rendezünk zajos mulatságot. Nem teszünk úgy, mint a szerbek, kik 500 év előtti nemzeti haláluknak torát most ünnepelték meg, örömtől duzzadó életerejüknek ,rekontrá‘-jával lepvén meg a csodálkozó Európát, hogy az 500 éves tetszhalálból újjászülettek. Az évezredes nemzeti nagy ünnepségnek, nem tagadhatjuk sokat árt, hogy nem ismerjük határozottsággal a honfoglalásnak és ebből folyólag az ezredik évfordulónak időpontját. Ez a kérdés,melynek megoldását már annyian és annyiszor megkisérlették, valóságos,perpetuum mobile* lett, de tényleges, biztos eredményre nem juthatott senkisem. A kérdéses évszám, heves vitára adott alkalmat a tudományos adadémia által választott négyes bizottságban is. Majd tovább folyt a vita a «Századokéban elkeseredetten. A bizottság egyrésze arra az álláspontra helyezkedett, melyet Katona József, Horváth Mihály és Szalay történetíróink foglaltak el, nevezetesen az, Anonymus > által meghatározott 889-ik év mellett nyilatkozott. E nézet ellen különösen elhunyt jelesünk, Ipolyi Arnold kelt ki, érveléseit „Anonymus“ megbízhatatlanságára és a görög történetírók adataira alapítván. Ipolyi erős érveket hozott fel amellett, hogy a magyarok 890. előtt semmi szin alatt sem lehettek még jelenlegi hazájukban, sőt mi több, itt nem részletezhető okokból, azt kitisztes havas előtt, s mint tősgyökeres magyar kiüritém tiszteletére bütykösöm kotyogó tartalmát. A Saléve e vállalkozó vendéglőse hozzá még megörvendeztetett azzal, hogy sietett biztosítani, miszerint őfensége egész nyár folyamán ily jó hangulatban még nem volt, s valóban e napon az ily havasokat rendszerint beborító felhőknek az egész láthatáron semmi nyoma sem mutatkozott. Nem tudnék számot adni róla, meddig tekintém az óriás kupolát, melyet az örök hó s a napsúgár simára csiszolt le s melynek a többiek fölött azon előny is meg van adva, hogy palástját fehér gle- cserek képében leboritja a mély völgyek fenekéig, hol a kíváncsiságnak határt szab a kékes hegyi pára, mely őfensége toilette titkait ekkép kellőleg elfödi. • A fordulóra hajlott nap eszembe juttatva teendő látogatásomat, elszakított e feledhetetlen látványtól, melynek emléke könnyűvé tette a Saléve görönygyös útját, s mai nap is a hosszas visszaemlékezés dacára, kedélyemet meleg érzete önti el, A meredek szikla ösvényen, melyet csak néhol véd vaskorlát, különös vándor párra akadtam Egy szegény vak koldust vezetett zsinegen hű kutyája, s az okos pára jártassággal vezette gazdáját a meredélyek fölött, melytől egy féllépés választotta el a két különös vándort. Alig értem le a vendéglőbe, honnan útra keltem, midőn már megérkezett a kutya gazdástul együtt. A szegény vak a pénzdarab felén, mit útközben kapott, magának egy pohár italt, kutyájának pedig ennivalót rendelt. Ezen látvány óta barátság mintaképéül
