Zemplén, 1887. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1887-09-18 / 38. szám
lésnek vármegyénkben immár vége van. | De nincsen vége a koronás király szinről- szinre látásából merített, hü alattvalók örömének, a lázasan dobogó szív emelkedet- tebb lüktetésének. A fiúból, a gyermekből, ki édes apja édes anyja lelkesedéséből ösmerte fel e királylátogatás nagy jelentőségét, majd apa lesz, majd öreg ember lesz s el fogja beszélni, mily örömünnep volt az Zemplénvármegyében, mikor itten járt az a jó és nagy király, aki valóban gondos atyja nemzetének, hü őre nemzete bel és külbékéjének, önzetlen előmozdítója szellemi és anyagi felvirágoztatásának, s akit méltán úgy szeret és tisztel nemzete, mint szereti és tiszteli a család a gondos, hü és önzetlen édes atyát. A legalkotmányosabb fejedelmet körülrajongták hü alattvalói, zempléniek és Zemplénnek örömben-bánatban jó szomszédjai, a határos törvényhatóságok. A fejedelem szeretettel ereszkedett le hü jobbágyaihoz. Ha e király-ünneplés külső megnyilatkozásait bíráljuk: nagyobb fénynyel, nagyobb kitüntetéssel bizonyára fogadták már a magyarok királyát máshol és akárhányszor széles ez országban; de igazabb szívvel, őszintébb örömérzéssel, az alattvalói szív természetesebb lelkesedésével bizonyára még soha és sehol, mint Zemplénben. A mit a király megérkezésének első percében mondott, t. i. hogy meg van győződve arról: habár itt időzése csak rövid, de annak kellemes emléke tartós leend előtte: azt teljesedve látta távozásakor és bucsuvétele percében. Es az a jó fejedelem, aki szeretettel ereszkedett le ide érkezésekor hü jobbágyaihoz, magasra, a példa magaslatára emelte őket innen való távozásakor, midőn a fogadtatást őszinte köszönettel fogdta s királyi kegyelme változatlanságáról biztositott bennünket. Fényes kísérettel jelent meg a király zemplénvármegyei otthonában. A külföldi udvarok képviseletében az orosz, fráncia, ángol, porosz, olasz, spanyol, román, svéd és szerb katonai kiküldöttek emelték a Zemplénbe ellátogatott magyar király udvarának fényét, környezetének díszét. És a lelkesedés ereje nem hagyta őket sem ihletetlenül. Mondották, hogy királytiszteletben nincsen nagyobb a magyarnál. Igazuk van. A magyar nemzet a királytiszteletben és honszerelemben a népek között valóban legnagyobb. Ez természetes is. Miért? Mert a legelső magyar ember a király és mert a magyar nemzetnek csak egy hazája van. Az orosz talál oroszokat Uralon innen és Uralon túl, a fráncia honfiakra lel Uj-Orleansban, az ágol az Indiákon, az olasz és porosz Afrikában, a spanyol Kubában spanyol románcokat hall a gyarmatosok között, román, szerb és svédfaj rokonokra talál a föld minden részében. A magyar nemzetnek csak egy hazája van Kárpátoktól Adriáig. Ez az ö világa. Ebben él, ebben hal. Egy élete: az egy istené, az egy királyé, az egy hazáé. Népek hazája nagy világ : a magyaré csak Magyarország! És ez az ország a honszerelem és királytisztelet erős kőszálaira van építve. A pokol minden kapui sem fognak azon diadalmaskodni. Mert — él még a magyarok istene; jaj annak, aki . . . fellázad ellene!.-... A magyar nemzet, melynek fiai mostan próbaharcot víttak egy képzelt ellenség ellen s a király jelenlétében, mint egy ember fogna felkelni a komoly veszedelem pillanatában s életét, vérét, vagyonát áldozná a legdrágább honért, a hőn szeretett királyért s családjáért, minden tétovázás nélkül a legigazabb lelkesedéssel — és összetörné a közös ellenséget. Béke és jog nagy királya! A hon javára folytatott fárasztó utadon zempléni hű alattvalóid áldása kisér. Itten is tudják és vallják, hogy: „A legelső magyar ember a király, Érte minden honfi karja készen áll." Tőke-Terebes ünnepe. Szeptember io én királyváró Terebesünk már ünnepi külsőt öltött magára. A város déli végétől egész a vasúti induló házig, mintegy két kilóméternyi hoszaságban, a széles utca közepén végig futó miskolc-gerendai államut mindkét oldalán, husz-husz méternyi távolságban egy-egy árboc állott, hegyében hajózászló formájú, ünnepies hangulatra ébresztő trikolorral. A házfedelekröl szintén nemzeti zászlók integettek az érkező felé. Valóságos záHó-erdő. A r. kath. templom irányában óriási arányaival imponáló, zászló- és ci- merdiszitményeivel a figyelmet lebilincselő, góth stílben épült, fenyőgalyakból bámulatos ügyes- séggel összerótt diadalkapu pompázott, déli párkányzatán: »Áldás kísérjen«, északi oldalán, merről a király érkezendő volt »Isten hozott« felirattal. A város északi végén állott a másik diadalkapu, finom renészánsz Ízlésben méltó társa az előbbinek, északra néző homlokzatán : »Szeretett királyának hódolattal. Zemplénvármegye*-, a déli oszlop párkányzatán pedig: listen áldja királyunkat11- epigráfiává! ellátva. Ez északi kapu tőszomszédságában van a Reiszman Salamon-féle gőzmalom, melynek a király-utra néző fala szőnyegekkel volt feldiszitve, közepén formás oltárszerü emelvénynyel, amelyen Őfelségének domborművű szobor-képe, Makart-csokrok és nemzeti szinü zászlócskák ékes háttere előtt cserkoszorus díszben állott. Valamivel tovább, jobbról, pár száz ember befogadására alkalmasan épült tribün volt az utszélen elhelyezve. A vasúti indulóháznak csak körvonalai látszottak ki a zászló-erdőből. Délre néző kijárata fölött óriási baldachinum volt kifeszitve, mely megyszin-piros bársonyával, ragyogó arany rojtozatával és bojtjaival a királyi trón mennyezetére emlékeztetett. Az indulóház egyetlen váróterme az Andrássy gfok üvegházának drága délszaki növényeivel tündéri látványt nyújtott. Szóval finom Ízlés a megválasztásban, művészi ügyesség a csoportosításban, fejedelmi fény az egész kiállításban jellemezte Töke Terebest királyi vendéget váró ünnepi megjelenésében. A szomszéd törvényhatóságok küldöttségei, valamint a vidékről egybesereglett hü alattvalók seregei már a király érkezése előtt való napon megkétszerezték a négyezer főre menő községi lakosság szamát. Minden ház vendégfogadó lett. A kiürített szerény iskola-teremben miniszterek, az igénytelen kis paraszt szobákban nagyméltóságok, a konyhákban pedig azok személyzete vett magának szállást. A szerényke városból, melynek összes nevezetessége eddig a gf. Andrássy Gyula kastélya és a mintaszerű községi oskola volt, fejedelmi város lett s nevének hire pár sornyi örökséget kér magának a halhatatlanság könyvében — a magyar történelemben. A király-érkezés. Szept. n-én, már a kora reggeli órákban Terebes főutcáján ember áradat volt. A közeli, távolabbi és legtávolabbi vidékről kocsi-kocsi után jött a szélrózsa minden irányából. Mindenki első akart lenni az érkezésben s a király útja melletti térségeken való elhelyezkedésben. A csendőrségnek, melynek azonban csak a rendőri szerepből jutott ki az oroszlán rész, akadt temérdek dolga a kocsik s szekerek felállításánál. Reggeli hét órakor már valóságos »szekérvár* képződött a város északi részén lévő árpa-tarlón az országút mentében. Ez a szekérvár is az ö nyüzsögő elevenségében nagyon érdekes részlet volt a hon foglaló ősök tábori életére emlékeztető nagyszabású képből. Reggeli hét órakor kivonultak már a bandéristák is, kiknek száma, mikor a négyes sorokban felállott óriási oszlop felméretett, kitűnt, hogy 107 lovassal múlja felül az előre 500 főben megállapított bandérista-jutalékot. Természetesen nem volt arra hatalom és erő, hogy a fölös szám onnan eltávolittassék. A bennmaradhatásnak az a föltétele, ha váljon a hívatlanok kiállják-é a bírálatot a hivatalosokkal az összpróbán — sem vezetett célhoz, mert azok egytől egyik beváltak katonás magatartásukkal s lovaik dreszurájával az ünnepi diszme- netbe. Közfigyelem tárgyai voltak : a bandérium vezetője: Dókus Gyula, újhelyi főszolgabíró, aki nemes vérü szép pej lován, fényes diszmagyar ruhájában, ércesen csengő vezényszavával s mindig nyomában járó, parancsszavának vakon engedelmeskedő hü bandéristáival azt a vármegyét juttatta eszünkbe, mely seregeit egykoron az ország fő kapitányának zászlaja alá küldötte; továbbá Bo- gyay Zsigmond, zászlótartó, e század elején divatos huszár-öltözetben, fehér, tüzes paripáját huszárosán megülve, oly előkelő magyaros önérzettel lobogtatta az ország és a vármegye címerével ékesített, dúsan aranyozott, nehéz selyemből való zászlaját, mint egy ősi hadjáratra vezető Bulcsu vezér. Jól festett Molnár Béla is Te get hoff-kék bársonyból készült diszmagyarjában, aki fürge lován a vezérnek ügyes segédtisztje volt. A városba be- és a városból ki lovagoló s ekként folytonosan hullámzó bandéristákat, akik nemzeti szinü vállszalagot, nemzeti szinü pántlikás kalapot, mellé tűzött darutollal viseltek s festői látványt nyújtottak, az ezrével folytonosan szaporodó közönség szünet nélkül éljenezte. A király-fogadtatás. Pontban 9 óra 45 perckor robogott be a királyt hozó udvari vonat a terebesi állomásra, hol szűnni nem akaró harsány éljenzés üdvözölte az itten még soha nem látott apostoli Felséget. A vonatról kiszálló Felség igen szívesen üdvözölte Andrássy Gyula gfot, aki honvédhuszár-tá- bornoki diszegyenruhájában s rendjeleinek káprázatos csillogásában jelent meg királya köszöntésére. Majd előlépett szeretett főispánunk, s Zemplénvármegye nagy küldöttsége nevében a következő beszéddel üdvözölte a Felséget: „ Császári és apostoli királyi Felség Legkegyelmesebb Urunk! Örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy Felségedet megérkezésekor a legalázatosabb hódolattal üdvözöljük. Szivünkből óhajtjuk, hogy Felséged kellemesen érezze magét közöttünk, hü alattvalói körében. Isten hozta Felségedet!" Mire ujult erővel kitört a lelkes éljenzés. Őfelsége a következőleg válaszolt: „Igen köszönöm a lelkes fogadtatást. Örömmel jöttem e vidékre, s habár itteni időzésem csak rövid, annak kellemes emléke előttem, mint bizton hiszefn, tartós leend." A viharos éljenzés csillapultával, mit Őfelsége jobbra-balra hajolva katonásan vi- szonzott, főispánunkat, Andrássy Manó gfot s még többeket tüntetett ki megszólításával, majd visz- szatérve Andrássy Gyula gfhoz, kit kocsijába magához meghívott, jelt adott az indulásra. A bevonulás. A vasúti állomástól derék szögletben hoszu vonallal nyúlik be az állomáshoz vezető ut az állami útvonalba. Mig Őfelsége- és fényes kíséretének, valamint az üdvözlő küldöttségeknek fogatai ezt a hoszu kanyarodást megtették — a vasúti állomás melletti tért elfoglalva tartó óriási embertömeg sebes iramodással a diagonális irányában a gőzmalom felé özönlött, hogy a királynak eléje kerlüve, újból éljen-riadallal üdvözölhesse. A térés tarlón ez a neki iramodás is lát ványos képet nyújtott. Mire az első fogat, melyben Nemthy József, járási főszolgabíró ült, az északi diadalkapuhoz megérkezett, az az ezernyi, meg ezernyi gyalogos ember már sürü sorokban állott föl az országút szélén s népies és vá’aszté kos öltözetével díszes és óriási keretet szolgáltatott a bevonulás képéhez. A második fogaton Molnár István fő- és Matolai Etele alispán ültek. A harmadik fogaton érkezett a király, balján Andrássy Gyula gf.-al, kivel élénk s nyájas beszélgetést folytatott. A tribünökön, a szekérvárban s az országút nyugati oldalán elhelyezkedett, mintegy 15—20 ezer főnvi közönség földet rengető éljenzésben tört ki őfelsége láttára, akinek arcán a lelkes fogadtatás fölött érzett öröm derűje tükrözött. Ezután következtek a külföldi udvarok képviseletében a hadgyakorlatra érkezett katonai meghatalmazottak, nevezetesen a porosz, orosz, fráncia, ángol, olasz, román, svéd és szerb attasék hadsegédeikkel, utánuk a beláthatatlan hoszu kocsisor, melynek elvonulása jó félórát vett igénybe. Vagy félóráig tartott, amig a szekérvár feköhe- lyéből az országúira felkapaszkodott s egy negyed óráig amig a nagyon széles utcán hömpölygő emberáradat hullámain át a királyi szállásul szolgáló kastélyig eljuthatott. Mig ezek történtek, a város területén belül felállított tribünök óriási közönségének hozsonnái üdvözölték a királyt, a kinek a kastély északi ka pújánál két oszlopban felállított bandéristák bilincselték le figyelmét. Fehérbe öltözött paraszt leánykák virággal hintették be a kastélyhoz közelgő király útját. Nagyon rövid pihenés után Őfelsége lejött kíséretével s folyton Andrássy Gyula gf.-al beszélgetve, a kastély főbejáratának tornácára s elléptette maga előtt az impozáns bandériumot. Tudakozódott a vezetők, a zászlóvivő kiléte-, és a bandéristák száma felől. Jól eső örömmel fogadta azt is, amikor a bandéristák, minden katonai szabály ellenére s csak a szív törvényét követve, a királyt tömegesen éljenezték, E festői látvány élvezése s némi pihenés után a Felség és kísérete a r. k. templom elé hajtatott s Bubics Zsigmond csendes-miséjére a (virágékesség nélkül felejtett) templomba vonult. Itt az a kedélyes, jelenet adta magát elő, hogy Jekelfalussy miniszteri tanácsos a templom előtt lévő akácfára verebek módjára feltelepedett fiúcskákat (attól félve, hogy kozülök valamelyik éppen a király kocsijába talál lepottyani), hessegetni kezdette. Ezek azonban ahelyett, hogy leszállottak volna, még feljebb a hajlós ágakra telepedtek. A király éppen akkar érkezett oda, mikor Jekelfalussy a fára fészkelt gyermek sereggel bajlódott s látva a komikus helyzetet, felnézett s jóizü mosoly jelent meg ajakán. Folytatás a mellékleten.
