Zemplén, 1887. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1887-03-06 / 10. szám
bocsátott itteni rendelethez képest módosított ezen szabályrendeletet, az 1879. évi XL. t. c. 5. §-a alapján ezennel megerősítem. Budapesten, 1886. december hó 27-én. A minister helyett: Beniczky, államtitkár. 1227. sz. Zemplén vármegye alispánjától. Tudomás vétel végett a m, közönségével közöltetik. Keit S.-a.-Ujhely, 1887. febr. 27. Matolai Etele. alispán Másolat. Földmivelés- ipar- és kereskedelemügyi minister. 2465. sz. Zemplénmegye közönségének. A törvényhatóságnak m. é. december 29-én tartott bizottsági közgyűléséből 427/ 17623. sz. a. tett javaslatához képest, a hatósága területén fennálló magán kézi zálog üzletekben szedhető kölcsöndij legmagasabb összegét, az adott kölcsön évi io°/0-ában ezennel megállapítom. Önként értendő, hogy ezen kölcsöndijban a kézi zálogkölcsön ügyletről szóló 1881. évi XIV. t. c. 11. §-ának megfelelöleg a gondozási őrzési* biztosítási, kezelési s minden egyéb dijak és illetékek, bele értve az állami bélyegille- ket is, a kamattal együtt benfoglaltatnak. Jelen rendeletem annak kihirdetése után azonnal életbe lép. B.-Pest. 1887. jan. 20. A miniszter h. Mat- lekovics s. k. 1374. Zemplénvármegye alispánjától. 10 járási főszolgabírónak. A nmságu m. kir. belügyministerium f. é. 2579/VII. szám alatt kelt körrendeletét, melyben Tyoszcs Lázár 500 frt és Homokóczi János rabló gyilkosra 300 frt elfogatási dij tűzetett ki alatt másolatban körzés végett kiadom. alispán h. Viczmándy Ödön, főjegyző. Másolalat. M. kir. belügyministertől. 2570. Körrendelet. Bács-Bodrog vármegye területén garázdálkodó rablók kézrekeritésére és pedig .Tyoszics Lázárra (500), Homokóczi Jánosra háromszáz (300) forint jutalomdijat tűzök ki. Miről a törvényhatóságot ezen intézkedésemnek a vármegye területén leendő haladéktalan közhírré tétele végett azzal értesítem, hogy annak a hivatalos rendőri közlönyben való közzététele iránt egyidejűleg intézkedem. Budapesten, 1887. jan. 17. Tisza. Caveant consules ... Megszoktuk már, hogy számos külföldi és bent saját hazánkban élősködő ellenségünk a legkedvezőtlenebb színben szereti föltüntetni a magyar nemzeti eszmének megtestesítésére célzó hazafias törekvéseket. Szinte kacagtatónak tekintjük, ha egyik másik nagy szellemű germán, vagy fenkölt elméjű szláv badarabbnál szilajságát hozta a halmok, völgyek szelíd tündéreihez Vitéz és erős volt, nehéz fegyvert viselt. Élménye az volt, ha a rengetegben medvét, bö- | lényt üldözött. Egyszer egy forráskutnál fáradtan dőlt pihenni a daliás vadász, midőn mint szomjas őzike a hűs lombok alatt a szép Amata megjelent. Mintha könnyed léptei nyomán virág fakadt volna, s szép ajkától mosolyogna a virághimes mező. Többször látta már az ifjú, de még ilyen szépnek nem találta soha. A hős, akinek nevét rettegte a környék, az oroszlán mint szelíd bárány borult a szép hölgy lábaihoz. — Életem eddig szilaj küzdelmekben folyt le; hirt, nevet és kincset kerestem. Megtaláltam s nem vagyok boldog ; érzem, hogy nem ez az élet. Szeretlek, imádlak Amata l Éégy nőm, s lábaidhoz rakom minden gazdagságomat! — szólt Dabas, s a leány bánatos, de édes csengő hangján felelt: — Ne tárd felém karjaidat! Lásd, fenn a bércen, az az óriás tölgy, a mely vészszel, viharral dacol s itt alant a cserje, melyet a szellő is megráz ; a sas, a mely a magasban élesen sivitva mondja el, hogy ő a szirtek királya, s itt alant a félénk kis madár, a mely a lombok közé rejtőzve mondja el dalát, hogy egyesülhetnének ? ! A gyepnek bársonya, a mely itt zöldéi s illatoz, elhervadna a hegytetőn. Büszke s vitéz Dabas l szerezz te magadnak oly nőt, a ki szilaj ménen száguldja be veled a határt, ijjat hord karján, s gyönyört talál abban, ha pendül ijja s rá szarvas és őz kihörgi életét. Engem az erdők magánya nevelt, félénk vagyok mint az őz, szivem mint a madár szive, csak érzeni s dalolni készt. Virágos, kalászos mező, erdők lombos árnya az én világom . . . Nem vagyok én te hozzád való. Szólt a leány s eltűnt mint egy édes álom, badarabb dolgokat hiresztel felölünk a nagy világ előtt. Oda sem nézünk az erdélyi részekben ellenünk áskálódó haza- fiatlan szászoknak, semmibe sem vesszük a dicső rumunyok támadásait és kézössze- téve nézzük, hogy a tót papok és ruthen daszkálok torkuk szakadtából hirdetik a pánszlávizmus magas röptű igéit. De azért szerintük, az egész világon nincsen nép, mely jobban elnyomná a »szerencsétlen« nemzetiségeket, mint a hogyan elnyomja a magyar. Német, román, tót, vételkedve hirdetik, hogy mily iszonyatos kínokat szenvednek szegénykék ; hogy rabságban sínylődnek, szabadon nem mozoghatnak, hogy nem beszélhetik nemzetük nyelvét. Persze a müveit külföld, mely a német lapok és folyóiratok bölcsesége folytán kevesebbet tud rólunk, mint a Zulukafferek- röl, nagy jámboran el is hiszi a töméntelen vádakat, melyeket zsurnalisztikánk nem egy ízben iparkodott már megcáfolni. Ki ne emlékeznék a dicső ^Schulve- rein* ellen rendezett tüntetésekre? Mikor a nemzetiségek karöltve utasították vissza a germán-egyesület támadásait, mikor éppen a németek állottak élén annak a mozgalomnak, mely egyrészt a viaskodó egyesület ellen, másrészt a magyarság mellett tett fényes tanúbizonyságot. A tüntetés lezajlott. A ^Schulverein“ régen kiheverte ezt az arculcsapást, mely lyel saját kegyeltjei tisztelték meg a hívatlan prókátort. Azóta is folytatja alattomos működését. Legújabban diadalmas érzettel mutathat a magyar képviselő házra: ime ! hiszen maguk a magyarok ismerik el, hogy túl lőttek a célon, hogy zsarnokságuk a többi nemzetiségekkel szemben elérte tetőpotját. A képviselő háznak egyik tiszteletben megöszült tagja, a függetlenségi pártnak egyik kiváló bajnoka emelte fel szavát az elnyomottak érdekéban. A hazafiatlan sajtó termékei a ,Tri- buna* és kedves kollegái, természetesen segítenek a zajongásban és iájdalmas kiáltozásuk elhat majd ellenfeleink füleihez és szörnyüködve beszélik majd Európa- szerte, hogy milyen erőszakos nép is ez a magyar, Persze arról bölcsen hallgatnak majd, hogy a magyar miniszterelnök mily fényesen cáfolta meg az illető képviselő urnák állítását. Azt nem fogják elmondani, hogy az összes pártok elfordultak a hiúság és a nagyra;vágyás szánandó áldos az ifjúnak, a ki rideg valóra ébredett, szivében még égetőbb lángokban csapott fel a szerelem. I Keblében a szenvedély haragja tombolt, mint vihartól felkorbácsolt tenger, ha magasra hányja hullámait.- Enyém lesz jő vagy senkié . . . ! II. Eljött az est, csfillagtábor foglalta el a tiszta kék eget. Ott lenn a hegy alatt, a hol a folyamerek hullámai erdők, mezők illatát hordva szét, sietnek tova, hol a szellő a liget csendjében suttogva száll, hogy ne zavarja két boldog szív ábrándjait : délceg szőke ifjú tartja karjaiban a bájos Amatát s a legtisztább érzelem hangján susogja : — Szeretlek le;lkem élete, szeretlek min denekfelett 1 Bakas volt. Távol minden harci vágytól ott nőtt fel a szelíd természet kebelén. A hol a földész dolgozott, a riyájkolompja szólt, a hol a madár dalolt s a lombok árnyat adnak, s a hol a hűs forrás szomjat enyhít : ott volt az ő világa. Természettől szelíd jó szivü s földet művelő és nyájat őrző nagy sz^imu szolgái iránt nagylelkű volt. Közel és távolban mindenki szerette őt. Kalandokba, csatákba, a nagy világba nem vágyott soha. De délceg volt, ifjú és erős s kardot forgatni, ijjat lőni cs ak úgy tudott, mint bármely más levente. Vadászni nem járt; szarvast, özet nem üldözött, de megküzd ött a dúvaddal, ha nyájait bántotta az. Bátorsága mutatta, hogy ereiben Usád sarja. — Szeretlek 1 — ismétlé Bakas, s olyan reszketve fogta meg a kis kezet, mintha szentség- törés lenne érinteni azt. zatától; hogy egy hazafiatlan magyar lehet apostola némely zavargó elemnek, de nem lehet tolmácsa a házban általánosságban uralkodó nézeteknek. Szaporíthatja számát azoknak, kik a siránkozásból és izgatásból élnek, de ki van zárva örökre komoly és számba vehető politikusok sorából. Bizony ideje volna már, hogy levetkőzzük Pató Pál-ságunkat és ártalmatlanná tegyük azokat a bujkáló úri embereket, akik e honban a hazafiatlansággal szerzik kenyerüket. Ne a nemzetiségek ellen küzd- jünk (a nép hazafias gondolkozásu és jó magyar érzelmű) hanem szabadítsuk meg Magyaroszágot az izgatóktól. Ha lelketlen emberek a népet félre nem vezetnék, soha sem fogna a nemzetiségeknek eszébe jutni, hogy ők a magyarok ellenségei. Vagy a ruthének, hiszen ezek is válságos pillanatokban nem egyszer bebizonyították már őszinte magyar hazafiságukat, igazán várják a fehér cár világra szóló hatalmát? Az a nép, amelynek szintén Árpád adott szép hazát, mely jóban-roszban, mit a sors reánk mért, testvéri osztályos társunk volt, mely épp oly régen lakja Máramarost, Ungot, Zemplént, mint a magyar, csakugyan gyűlölné a magyarokat ? Ne az együgyü ruthént, ne a jámbor tótot sújtsa a vád az irántunk való hütelenségért. Ne gondoljuk, hogy bennük kígyót tápláltunk testünknek vérével s melegén. A nyomorult izgatók ellen fenjük tőreinket. Ezektül igyekezzünk megszabadítani az ezer éven át annyit sarcolt és hányatott magyar hazát. Ezek az izgatók voltak azok, akik a népek boldogságának áldomás poharába annyiszor mérget csempésztek. Istennek hála 1 mérgüktől mindig megoltalmazott bennünket a gondviselés karja. A verem, melyet istentelen kezek ástak becsületes nemzetek számára, — azoknak a sírja lett, akik ásták. Ássátok! ássátok a vermet! . . . Sátoralja-Ujhelytt, 1887. március 1. Kedves barátom Józsi !*) Mondok én neked valamit, még pedig azért, mert amit te a ^Zemplén” 9 ik számában a b.-kisfalusi szobor ügyében válaszként elbeszéltél, nem üti meg az alkotmányos jogfogalom »nil sine me de me" sarkalatos követelményét. *) Lásd a „Zemplén* f. évi 8. és 9-ik számát ! Szerk. A szép leány sötét fürtéi oda omlottak a szőke ifjú széles vállára. — Tiéd vagyok Bakas! Te sziveden tartasz és én nagyon boldog vagyok! — szólt Amata hévvel. Olyan szomorúan, mintegy magában suttogta utána : — Pedig tudom, hogy boldogságomnak keserűség lesz az ára ! Atyám Dabasnak szánta kezemet ; de én mégis szeretlek, nagyon szeretlek tégedet. — Ki mondta azt neked ? Nem vagyok e én oly gazdag mint ő ? — Atyám élete csaták között folyt le, férfinak és leánya kezére méltónak ő csak azt tartja, a kinek kezében kard villog s vaddal és emberrel csatázik. — Nyugodj meg kedvesem I A harci dicsőség ideje véget ért. A jó király tudja, hogy Árpád népe ma csak békés foglalkozással tarthatja meg az elfoglalt hazát. Azért mert népirtó harcok helyett a földet munkálom : ki merészelné azt mondani, hogy ha kell, e szent földért a melyben apáim porladoznak, e hont és népemet ha veszély fenyegeti: karom, kardom gyengébb leend mint azé, a ki ölni és rabolni húzza ki hüvelyéből azt . . . Még holnap megkérem atyádtól kezedet. — Ne tedd azt kedvesem! Várjunk még! Bízzál bennem, hogy lesz erőm, ha szivemmel más, legyen bár atyám az, akar rendelkezni. Tiéd leszek vagy meghalok! A szerető pár egymás kebelére borult. A hold ezüst sugaraiból vont fejökre dicsfényt, a szellő szerelemittasan suttogott, s az erdő elbűvöl- ten hallgatta á szerelem édes boldog titkát. (Folyt, köv.) Folytatás a mellékleten.
