Zemplén, 1887. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1887-02-13 / 7. szám

keinek fejlesztése nagy áldozatokat követel s már zúgolódni volnánk hajlandók : emlékezzünk Széchenyi István grófra, ki nemcsak maga nagy áldozatokat hozott e célra, de képes volt ez iránt addig teljesen közömbös kortársai között is rokonszenvet kelteni.

És ha netalán bizonyos áramlatot észlelnénk amaz évtizedek óta háborítatlanul folyamatban levő egészséges processzus ellen, mely a nemzet egyes rétegei müveit elemeinek — eltekintve a foglalkozás avagy a politikai árnyalatok különböző voltától — a társadalmi téren való egybeolvasztására irányul ; emlékezzünk Széchenyi István grófra.

Emlékezzünk vissza rá, mily súlyt fektetett ő a nemzet izmosodása szempontjából a müveit elemeknek e tömörítésére és hogy e célból hívta életre az egyesületeket, alapította, mint ennek egyik föeszközét, e nemzeti kaszinót. Ha ezt mindannyian komolyan fontolóra vesszük, az aa említett áramlat bizonyára önként elenyészik körünkből.

És végtére, ha azt tapasztalnék, hogy munkásságunkat, küzdelmünket nem követi azonnal siker, ne lankadjunk, de ismét: emlékezzüuk Széchenyi István grófra.

Egy-egy reform eszméje mellett évekig állott néha egyedül a küzdőtéren s kitartásának és szívósságának végtére is legtöbb esetben sikerült a diadalt kivívnia.

Ma is emlékezem, ama gyermekkoromban róla hallott adomára: Midőn egyszer baráti körben reformeszméit a nála szokásos hévvel fejtegette, hallgatói egyike szánakozó mosolylyal félbeszakította, mondván (németül, mert hiszen akkor a magyarnak társalgási nyelve a német volt) „Schön, schön, aber eine Schwalbe macht keinen Sommer* ; mire ő végig nézett az illetőn s röviden oda vetette : »Aber ein Gimpel macht auch keinen Winter* s azzal folytatta tovább érveléseit. (Derültség.)

íme azóta a fecskék ugyancsak megszaporodtak s ama bizonyos pintyőkék száma apadóban van.

Azt szokták mondani, csak abból válik jó katona, ki már közkatona korában arra törekszik, hogy harcias erényei, vitézsége által a marsal- botot elnyerje.

Hogy belőlünk, a nemzet napszámosaiból, hasznos munkásai váljanak a nemzetnek, törekedjünk pályánk kezdetétől fogva arra, hogy hazafiui erényeink, munkásságunk és kitartásunk elismeréséül, idővel a nemzet emlékezetében azt a polcot foglalhassuk el, melyre Széchenyi István grófot helyezte.

Alig fogja csak egy is elérhetni közülünk e törekvése célját, de maga a törekvés, ha általánossá válik a nemzet fiaiban, biztosítja e nemzet jövőjét.

Ürítsük tehát e kelyhet e nemes törekvésre, midőn ezt tesszük, akkor fogtuk csak igazán Széchenyi István gróf emlékezetére üríteni azt.

Éljen az ő emlékezete e nemzetben és szálljon firól-fira örök időkig. (Éljenzés.)

mig mi nekünk, boldog müveiteknek, ezen vajúdásról még képzeletünk sincs ... és némelykor még talán pénzünkbe sem, hanem csak akara tunkba kerül, hogy pl. elutazó barátunk búcsúját kevésbbé fájóssá tegyük, már a harmadik csengetéskor még I—2 pohár , jeges« sört lehaj tunk, vagy hivatalba vezető utunkon, már csak a szép kaszirnő bogár szeme kedvéért, még egy csésze »forró“ feketét egy-két kortyra lenyelünk, és ezen fájós érintkezésre morgó gyomrunkat, egy pohár „hideg“ vízzel lecsillapítjuk ... oly közönynyel teszszük és annyiszor tehetjük mink mindazt, hogy kívánságunk gyors teljesülése, ebbeli vágyainkat, nem hogy fékezné, de napról- napra még inkább fokozza; annyira, hogy ha egyszer fölvett szokásunk folytán mégis kárt vallottunk, bizonyára minden mást, pl. az időjárást vagyunk hajlandók okozni, mintsem rendellenes életmódunkat.

Ezen „megszokás“ tehát, amint egyrészt a mérsékelt táplálkozásnak legnagyobb ellensége lehet, úgy másrészt leghívebb barátjává is vál- hatik. Első esetben falánksághoz és ez által előidézett gyomortáguláshoz vezethet; melynek alig képzelhető példányairól, már az ó-kor történelme emlékezik, midőn tudomásunkra hozza, hogy a krótoni Miló egymaga megbirkózott egy megsült ökörrel! Még valószínűbb azon adata, hogy a megarai Herodot nem kevesebb mint 20 font húst szükségelt egy lakomához és hogy Maximin császár egy napon 40 font húst fogyasztott el, melyhez egy akó bor járult !

Ezek után feladatunk csak az lehet, vezéreszméket adni a tekintetben, mitől szokjunk el és mit szokjunk meg ?

(Vége köv.)

V

Trefort-ünnep Homonnán.

A legszebb emlékek fognak fűzni bennünket sokáig az 1887-ik évi február hó 7-ik napjához.

Homonna város és vidéke legmélyebb tiszteletének és legőszintébb hálájának adott kifejezést, midőn Homonna város nagy szülöttjének Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi m. kir. minis- ternek, ez érdemekben dúsgazdag kormányférfiu- nak hetvenedik születési évfordulója alkalmából a triumfánshoz nemcsak hódoló feliratot intézett, hanem a polgári iskolának pompásan feldiszitett és zsúfolásig megtelt nagy termében emelkedett szellemű hazafias és a generációk lelkében mély nyomokat hagyó, minden részletében magasztos ünnepet szentelt.

Képviselve voltak N.-Mihály városa, az ottani állami iskola gondnoksága és tanító testületé; Varannó város, ennek közs. iskolaszéke és tantestülete ; a m.-laboréi állami elemi iskola gondnoksága és tanító testületé ; a hrabóci áll. elemi iskola ; a kazsui állami iskola; a zemplénvárme- gyei orvos-gyógyszerész-egyesület s az Ujhely határáig terjedő körben fekvő községeknek úgyszólván mindegyike. Az ünnepelt levelében kétszeres sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a közügyekben való nagy elfoglaltsága miatt hozzá intézett szives meghívásnak eleget nem tehetett. Nemes Lajos, kir. tanácsos, vármegyénknek érdemes tanfelügyelője, aki egyébiránt lélekben a távolból is velünk ünnepelt, elmaradását kimentette.

A nagy szabású ünnep prográmmját Luko- vics Géza, iskolaszéki elnök nyitotta meg, — örömmel üdvözölvén a Trefort-tisztelőknek oly szép számmal egybe sereglett vendég koszorúját : azután magára az ünnepekre fordítván emelkedett szárnyalásu beszédét a többek között ezeket mondotta ; „Erős ápolója ő a hit, remény és szeretet erényeinek. Erős a hitben, mert tiszteletben tartja mindenkinek hitét, vallását és a tanuló ifjúságnak vallásbeli oktatására szigorú gondot fordít; erős a reményben, hogy nemzete a magyar nemzeti kultúra által erősbödni, haladni és élni fog ; erős a szeretetben, mert hazáját és nemzetét mindenek felett szereti s példája által minket is erre oktat,”., végezetül valósággal a közérzület tolmácsa lett, midőn az egek Urához fordult s áldást kért Magyarországnak ünnepelt kultusz - miniszterére, »hogy hazánk összes népeit a magyar kultúra segítségével foraszsza össze a haza szeretetében, s ez által nagygyá, erőssé tehesse hazáját és nemzetét, ■— őt pedig teljes boldogságban és erőben az emberi kor legvégső határáig éltesse.*

Viharos éljenzés követte a szeretve tisztelt elnöknek szívből jövő s szívhez szóló szavait.

Mostan Sarlay János, a homonnai polgári iskolának egyik djsze, foglalt helyet az emelvényen, s Trefort Á, vázlatos életrajzának előre bocsátása után behatóan foglalkozott a minister- nek a nemzetnevelés, különösebben pedig az elemi oktatás, a tanító képzés terén eddig kivívott nagy sikereivel s avval a nagy szabású prográmm- iránynyal, melyben a fáradhatatlan buzgalmu minister a magyar leányok oktatásának reformálását és emelését tűzte ki maga elé célul. Hosszan tartó lelkes éljenzés követte a tanulságos és gyönyörködtető sikerült korrajzot, melynek befejező része igy hangzik : »íme ilyen ez a férfiú, kinek kezébe nemzetünk mivelődésének sorsa van letéve, kit a külföld is nagyra becsül örömmel nevezve a magáénak. Tőle minden körülmények között egyedül a legüdvösebbet várhatjuk. Forró imánk csak az, hogy a Mindenható még igen sokszor engedje megélnie születése évfordulóját, hogy saját alko tásainak gyümölcsözésében, mint önmagának emelt elévülhetetlen monumentumban, lelhesse örömét, jutalmát.«

A polg. iskola énekkarának alkalmi éneke után Ungár Sámuel dr. tb. vármegyei főorvos szólott s rövid, de tartalmas beszédében ösmer- tette azokat a sikerdus tetteket, mikért a magasabb tudomány nevében tartozik örök hálával Trefortnak az ország.

A meg-megujuló éljen kiáltások után Gerecz Lajos, a polg. iskolának közszeretetü s mély tu- dományu igazgatója olvasta föl a homonnai polg. fiiskola 10 éves történek főbb mozzanatairól szóló értekezését, melynek bevezető részében az a kérdés, hogy mi a polgári iskolában a nevelésnek és tanításnak közelebbi, és mi az életnek ama tanítás által elérhető végcélja otthonias alapossággal nagy figyelmet keltőén volt vázolva s az egész tanulságos és élvezetes szakelőadást éljenekkel s tapsokkal jutalmaztuk.

Végül Ujfalussy Mihály, a közügyek terén való hazafias buzgalmáról ösmcrt és kedvelt főszolgabíró, indítványozta, hogy az a ház, amelyben Trefort Ágoston 1817. évi február hó 7-én megpillantotta az első világosságot, emléktáblával jelöltessék meg. Szűnni nem akaró éljenzéssel tette magáévá az ünneplő díszes gyülekezet az emléktábla felállításának eszméjét.

Az ünnepség szellemi oldalának fényes sikerei után a nagy vendéglőnek ez alkalomra kellően feldiszitett étkező termébe gyűltünk föl mi férfiak 50—60-an. A fesztelen és vidám hangulatod itt is csak hamar az ünnepies komolyság I váltotta föl, a pajzán jókedv hamarosan a hahazafias lelkesedés tetőpontjára hágott. A pohárköszöntök sorát Lukovics Géza elnök nyitotta meg s Trefort prográmmjának egyik f pontját érintve : az ország különböző nemzetiségeinek testvériesüléséért ivott. Poharat emeltek meg: Grünblatt Jakab dr. (Trefort ért), Kárpáthy Gusztáv (a hazai iparért) Sarlay Jáuos (az ünnepeltért), Raisz Gedeon dr, (Gönczy Pálért), Polányi Géza (Nemes Lajos kir. tanfelügyelőért). Mások szintén sikerült tósztokat mondottak Lukovicsra, a vendégekre, a polg. iskola tanári testületére és a jelenlévő tanférfiakra. Nem hallgathatom el még Lukovics elnöknek második tósztját sem, mely egy nem múló hatást keltő hazafias szózat volt a szomszéd testvér-községekhez, hogy kulturális törekvéseinkben lépjünk egymással szorosan zárkózó szövetségbe.

Este táncmulatság volt, amelyen díszes, de gyér számú közönség vett részt.

A homonnai izraelita népiskola a feledhetetlen nagy nap emlékére szintén ünnepet ült.

A Trefort-ünnepet rendező bizottság ez alkalomból »Emlék!ap*-ot is adott ki, mely a fentebb vázolt mozzanatokat teljes részletességgel sorolja föl. A városunknak legnagyobb szülöttje iránt lerótt hazafiui hálás elismerésünk e maradandó bizonysága Gáspár Soma homonnai könyvnyomtató műhelyéből került ki ízléses formában.

Ily jeleket látva, hinnünk kell, hogy amit a „legnagyobb magyar“ hazájáért való lángbuzgalmában ihletve jövendőit: „Magyarország nem volt — hanem lesz“ ... be fog teljesedni.

„Ne lásson ily hazát, mint Kedves magyar hazánk A messze elmenő nap S a nagy kerek világ. . . .

Fővárosi levél.

Még most is bennem van a félsz, a mit az „Egyetértés“ rémhíre hajtott minden izembe ; megerősítik a fővárost, jön a muszka 1 Ezer szerencse, hogy volt annyi esze a többi lapoknak, hogy megcáfolták ezt a hirt, különben egész Budapest kivándorol Soroksárra, a hol nem kell félni erődítményektől és a hová a muszka sem követi — a rósz ut miatt.

Politikával telve a lég, politika a társalgás tárgya, politizál ma mindenki, nagyobb mérvben mint valaha „lesz-e háború“ ? pótolja a „hogy van“ kérdését, és a népfelkelés, melyet a szótárban még meg nem találhatni, minden mondatban szerepel. Szegény népfelkelő 1 Mily kicsinylőleg beszélnek róluk, kacagva említik nevüket, hej 1 pedig bizhatunk bennük legalább is annyit, mint az ország pénzét emésztő, úgynevezett „közös hadseregében.

Most pláne el akarják őket indítani az Er- zsébet-téri veréb falánkx ellen, hogy megmutathassák, hogy mennyi erőt tudnak majdan kifejteni a muszkák ellen. Mert ne tessék gondolni, hogy oly könnyű a verebekkel bírni. Aki ilyenkor végig megy az Erzsébettéren, könnyen megtörténhetik, hogy elveszti hallását, oly nagy a csiripelés, de ha szerencséjére erős a dobhártyája, és ez nem történik vele, a kabátja okvetlen oly fehér lesz a guanótól, mintha csak a legnagyobb hóba egy fél nap utazott volna. És e miatt méltán van ellenük oly nagy elkeseredés. Egy népfelkelő már azt az ajánlatot tette, hogy jó volna a sétatér kapuit bezárni és a benrekedt verebeket az „Uhácius“ ágyúval összeágyúzni. A haditanács majd most fog e tárgyban határozatot hozni. A rakoncátlankodó veréb álladalomról, melyet el fog érni méltó sorsa (bár a muszkával is olyan könnyen lehetne boldogulni), áttérek Trefortra. Kétségkívül merész, és talán nem is indokolt átmenet, mert ha vidám, élénk, fürge is, a 70 éves ifjú : még sem szabad verébbel egy füst alatt említeni.

Persze egészen más dolog az, ha nemrég az országházában táncoló dervisnek nevezték, de hisz az sem volt illő, és nem is büszkélkedhetik vele, az a ki mondta.

70 év nyomja vállát a közoktatásügyi miniszternek, de azért fiatalabb akármelyik társánál, élénk, mozgékony, gyorsan jár, kel, látogatja az intézeteket és választóit, ir nyilt leveleket és polemizáló cikkeket, felügyel hivatalában, szóval szorgalmas, munkás és szeretetreméltó egyéniség.

Méltán megérdemelné, hogy többet foglalkozzék vele a sajtó, mert hiszen ö nemcsak az „átkos“ kormány minisztere, hanem 50 éves iró is. De hiába a sajtónak most más dolga van, mint jubileumokkal foglalkozni, háború a jelszó, ez tölti be a lapok hasábjait.

Én istenem ! Ha Bismarck, és Boulanger elfogadnák azt a sok jó tanácsot a melyet diktálnak nekik, ugyan hol lyukadna ki a világ?

No de ez mindig igy szokott lenni a diplomáciai világban, mert ott roppant sok az okos ember, és mindnek más a terve. Utoljára is bekövetkezik most is az aranyigazságot tartalmazó magyar közmondásoknak egyike

Hogy : „a sok szakács elsózza a levest.''

A. E.

Dg|F Folytatás a mellékleten