Zemplén, 1886. augusztus-december (17. évfolyam, 33-52. szám)
1886-09-26 / 39. szám
A közigazgatásnak egyöntetűsége örvendetes jelenség mind aftiz járásban. A munka-eredmény teljes arányban áll a munkások számával. A restanciák, mert ilyenek is vannak, (a fény nem jár árnyék nélkül) csak numerikus bizonyítékai a munkaerő kevés voltának. Teljes harmonizmus a középpont és vidék ügykezelési rendszerében. Puritán becsületesség a közszolgálat min- den ágazatában. Ezek és hasonlók azok a tapasztalatok, miknek a főispán, mint a scontrális szék elnöke, mondjuk a számonkérő areopág feje, a bírák nevében és személyes meggyőződésből kifejezést adhatott. Részünkről nem tamáskodunk abban sem, hogy a minők a járások szolgabirái ottan belül, (az irodában, aktáikban) olyanok kívül is, az életben, a községi élet folyásának szabályozásában. Nem vagyunk pesszimisták. Mindenkiről s minden irányban a legjobbat tételezzük föl addig, mig az ellenkezőjéről meg nem győztek bennünket. Az idő kerekén kiköszörülődtek lassacskán a múltnak csorbái s a vármegye éle, reméljük, előbb-utóbb felmetszi majd a testén rágódó ama kiállhatatlan kelést is, melynek neve restancia s megkapja, heg- gesztő szerül az — állami pótjavadalmazást! Úgy legyen! él\ A vármegye gyíilésterméböl.*) — 1886. szept. 14. és 15. — A törvényhatósági bizottsági tagok feltűnően szép számban gyűltek össze. A vármegye közgyűlése a szám és nemes hév ereje után ítélve egyaránt megérdemelte elnevezését. Nemcsak a választás utján betöltendő fontos állomások iránt való pártérdek mozgósította a vármegye minden vidékének megbízottjait, hanem a minden érdek fölött álló hazafias kötelesség. Sietett Zemplén vármegyének minden hü fia, a hazafias áldozat- készségben mindig jó testvérek, meghozni a hazafiság adóját a nemzetiségnek. A magyar szellemű közmivelödés ügyének szívből s lélekből való felkarolása — ez volt az a nemes erkölcsi rugó, mely a vármegye ro- zoga gépezetét (mint a centrálisták mondogatni szokták) hatalmas mozgásba hozta, a municipiumot, mint a szabadság független szószólóját, a hazafias szellem ébren tartóját, *) Tirgyh almozat miatt múlt számunkból lemaradt. Szerk. haja derekát érinté. Vonásai büszkék és gyöngé- dek voltak, tekintete félelemmel vegyült örömet fejezett ki. Sándor meg akarta öt ölelni, de ő gyorsabban mint a zerge szökkent fel helyéről s halk sikoltással futott el a fasorok közé. Midőn már veszélyen kivül érzé magát, megállt, remegve, hevesen lüktető szívvel. Mostan már sajnálta, hogy elszaladt. Nem sértette-e meg ezzel Sándort ? Mit tegyen ? Fölkeresse-e ? Nem talán már nem is lesz ottan. Befelé indult ; távolról zongorahang üté meg fülét. Bizonyosan Sándor játszik, — a zenében keres vigasztalást. Meg- gyors tja lépteit s kinyitja a szalon ajtaját. A teremben félhomály uralkodik. Belépett, a napsugarak fénykoszoruval övezték körül. »Hunyja be szemét* — mondá Sándornak »s Ígérje meg. es küdjék, hogy csak akkor nyitja fel újra, ha az ajtót bezáródni hallja.« Arcán oly ünnepies, és oly komoly hangulat tükröződik, hogy Sándor nem képes megállani mosolygás nélkül. Mindamellett letesz: az esküt, s szemeit be húnyja. Mari lassan, dobogó szívvel feléje közeledik, egészen mellé áll, ajkával homlokát érinti, azután könnyen mint a madár az ajtóhoz röpül, onnan visszanéz s meggyőződik, vájjon megtartotta-e Sándor szavát. Igen 1 Gyorsan kint terem, beteszi az ajtót, Megáll egy percre . , . nem-e követi Sándor? Vájjon e meresz tett nem jogo- sitja-e őt fel arra ? Csakugyan nyilik az ajtó, ő megjelen, — egész külseje úgy tündöklik, a boldogság oly mámorossá teszi, hogy Marinak nincs bátorsága öt ettől megrabolni, neki tagadó választ adni, midőn azt kérdezi tőle : — Ugy-e Mari, feleségemmé lesz? R. L. Szatmár vármegye példáját követve, a tettek mezejére sarkalta. Zemplén vármegye hatalmas életjelt adott magáról. Láttuk fiait az apák által kijelölt ösvényen haladni. Tudósításunk következő : A főispán élénk éljenzések között elfoglalván elnöki székét, üdvözölte a szép számban egybe gyűlt közönséget. Méltó dicséretben részesítette a legtávolabbi vidékről jövőket, akik a vármegye nagy családja iránt való kötelességüket mindig eléje helyezik az »otthon“ iránt tartozó kötelességeknek. Megemlékezett Ó Felsége a királynak átutazásáról. Előadta a számonkéröszék ülései alkalmával a vármegye közigazgatásának menetéről szóló örvendetes tapasztalatait. Az árvaszéket a vármegye büszkeségének nevezte. Az egyes járásokban körutazásai alkalmával gyűjtött tapasztalatait is részletesen megösmertetvén: élteti a főszolgabirákat*) és a középponti tisztviselőket, akik jó formán nem is ösmerik azt a közigazgatási nyűgöt, melynek neve restancia. Az érdem koszorújában részes a nagy közönség is, aki nemcsak szerencsésen, de a közügyek érdekének élénk tudatával választotta meg a vármegye tisztikarát. Kéri a közönség morális támogatását a jövendőre is, mert ő, úgymond, csak a kalapács volt s e kalapácsnak mozgató ereje a vármegyei közvélemény. (Zajos éljenzés). A közegészségi ügyek terén elért fényes eredményekkel, fájdalom, nem dicsekedhetik. Az utak és forgalmi műtárgyak tekintetében nagy előrehaladás történt s ami a fődolog a közönség ma már élénk tudatával bir ^annak, hogy az utak maguktól nem javulnak. Áttért ezután a Romániával folytatott vámháboru közgazdasági szomorú következményeinek ösmertetésére. Felhívja a vármegye társadalmának hazafias figyelmét az erdélyrészi gyáripar exromanizált cikkeinek felkarolására s megpendité a védőegyletek eszméjét, mit is a közönség éljenzéssel fogadott. Végül szomorú kötelességet teljesített. Be- jelenté Boruth Elemérnek, mint megyebizottsági tagnak s a vármegye hivatalos közlönye szerkesztőjének elhalálozási esetét. Aki őtet, úgymond, a társadalmi téren becsületes, munkás, szellemes modoráról ösmerte, politikai nyilvános működését figyelemmel kisérte, szólóval együtt viseli a gyászos érzést szivében, melyet ottan a vármegye hü fiának, a Iánglelkü költőnek és jeles publicistának elhunyta keltett. Legyen áldott emlékezete. Legyen vigasztalódása a lesújtott Boruth-család- nak az a tudat, hogy gyászában és fájdalmában osztozik a vármegye is s emlékét az elköltözött- nek kegyelettel őrzi szivében. Azután indítványozta, hogy Boruth Elemér emléke jegyzőkönyvileg megörökitessék — mely indítvány egyhangúlag elfogadtatott. Ezután a főjegyző üdvözlő beszéde következett. Az emelkedett szellemű üdvözleten meglátszott, hogy az nemcsak az »ősi szokás ‘-nak egy újabb nyilvánulása, hanem annak a szeretetnek és bizalomnak, melylyel a törvényhatóság egyeteme a jelenlegi főispán egyénisége iránt viseltetik, ünnepies kifejezése. Szóló, a jeles mu- nicipálista, párhuzamot vont a régi és jelenlegi vármegye között, tanulságos szemlét tartott az egykori »szabadság bástyái« és a jelenben való »romok* fölött. Ma a megyei önkormányzatból egy lényeges rész a főispáni jogkörbe helyeztetett át. A főispáni hivatal hatalmi körébe a vármegye belé szorittatott. E miatt méltó aggodalmat érez; de megvallja azt is, hogy ez idő szerint megszűnik aggodalma, ha a jelenlegi főispánnak igazságossága és méltányosságára gongok A közgyűlésnek lelkes éljenzéseitől kisérve kívánja, hogy a főispán a vármegye és a haza javára sokáig éljen. Az árvaszéki V. ülnöki állomás az árvaszéki jegyzői hivatal, a tokaji szolgabirói állás és a vármegye ellenőrzése alatt álló Kasztenbam- féle ügyészi hely választás utján betöltetvén, tárgyaltatott a vármegyének 1887. évi költség- vetése, melynek keretébe az állandó válásztmány javaslatának elfogadásával pótlólag beillesztett a rendszeresittetni kért III. állatorvosi állomással járó kiadás, úgyszintén a tokaji, bodrogközi és homonnai járások főszolgabírói hivatalaihoz meg- kivántató egy egy napidijasnak fizetési szükséglete. Egyszersmind elhatároztatván az erdélyrészi gyáriparnak pártolása, kimondatott, hogy a megyei huszárok és hajdúk egyenruházatához megkívántató posztó, vászon és bőr-félék mustráinak megrendelését a vármegye főszámvevője sürgősen eszközölje. A megyei tisztviselői kar nyugdíjintézetének létesítése legújabb törvényünk által a vármegye kötelességei közé soroztatván — a névszerinti szavazás elrendeltetett. Hetvenkét »igen« szóval két »nem« ellenében e célra (az 1887. év elsejétől kezdődő s hat egymásután való év folyamára szóló érvénynyel) i°/0-os megyei pótadó szavaztatott meg. Áz ekként létesítendő alaphoz fizetésüknek későbben meghatározandó percentuációja szerint hozzájárulnák maguk a tisztviselők is. *) L. vezércikkünket! Szerk. Ezek végeztével a közművelődési pótadónak kérdése került szőnyegre. A 100-as küldöttség jelentésének, mely közművelődési célokra 1%-es pótadónak megszavazását indítványozza, felolvasása után a magyar állameszme megtestesité- seért Zemplén vármegye közönsége részéről is meghozandó anyagi áldozat érdekében Fejes István, s.-a.-újhelyi ref. lelkész, mint a 100-as küldöttség előadója emelt szót, s általános figyelemtől és zajos tetszésnyilvánításoktól kisérve nagyhatású beszédet mondott. A közmivelödés felkarolására és fejlesztésére szolgáló ez újabb megyei adónak meggyőző és lelkesítő érvekben gazdag ekszpózéja igy szól: »Nem tudom, nem találkozom-e e nagy és dicső múltú vármegye termeiben némelyek részéről visszatetszéssel, ha ebben a szokatlan fontosságú kérdésben, melyről a vármegye közönségének százas bizottsági jelentése e pilanatban ol vastatott fel, mindenek előtt én kérek szót magamnak, a ki nem dicsekedhetem azzal, hogy éppen e megye régi dicsőségéhez elődeim közvetlen hozzájárultak volna. De legyen meggyőződve a vármegye t. közönsége, hogy a történeti múlt emlékei iránt való kegyelet ha valakiben, úgy bennem élénk és őszinte, és senki sem érzi jobban mint én, mivel tartozunk azoknak, a kik az alkotmányos szabadság küzdelmeiben e vármegyét az ország vezér-vármegyéi közé avatták, — áldás érte emlékeikre 1 — és ha gyermekeik, vagy unokáik köztünk vannak, fogadja őket itt e falak közt a legelőzékenyebb szívesség, mert tőlük, kik előtt nagynevű ősök példái lebegnek, leginkább lehet várni, hogy készek és képesek min den áldozatra oly ügyekben, melyek a megye dicsőségét emelni vannak hivatva. — És éppen ez a kegyelet a múlt iránt, és éppen ez a bizalom a jelenben, ad nekem bátorságot most a szólásra, mert az én csekély személyem nem alkalmas arra, hogy a dicsőség versenyét magam iránt kihívjam, -—-ellenben, éppen maga az a körülmény, ha az én igénytelen szavaim személyem és állásom súlya nélkül elegendők lesznek arra, hogy e vármegye közönsége egy nagy célnak áldozatát meghozza, mondom, ez a körülmény mindenkire nézve a dicsőség forrása lesz, mert az bizonyos, hogy legszebb és legnemesebb dolog hódolni valamely eszmének, magáért az eszméért és elfogadni valamely igazságot magáért az igazságért, a legbiztosabb záloga a sikernek. — Láttam én már t. megyei közgyűlés^/hogy egy névnek varázsa megragadván a közönséget, lelkesedéssel kész volt meghajolni oly ügyben is, mely meggyőződésében nem volt kiforrva teljesen ; tapasztaltam én már, hogy divatos jelszavak, sokszor nagytekintélyű férfiak ajkairól elhangozva, ellenállhatatlanul sodorták magukkal az embereket a nélkül, hogy a szavak tartalmát és jelentőségét mélyebben fontolóra vették volna ; de láttam és tapasztaltam azt is, hogy bármely ügy, melyet nem önmagáért karolt fel a közönség, mely szivéhez és leikéhez nem forrott, — mint gyér talajban a növény, megeredt, talán virulással is kecsegtetett, de azután a nap hevében elfonynyadt és kiszáradt, — mert minden eszmét és nagyobb célt a küzdelem próbál ki. A felolvasott határozati javaslat ilyen eszmét foglal magában. Azt minden más tekintet nélkül kell e vármegye közönségének elfogadni, ha meg van győződve annak szükségéről és nagy jelentőségéről; vagy ha nincs, akkor el kell azt vetnie, ha bármely külső tekintetek, ezek közt talán a közáramlat, gyakorolnának is nyomást pillanatnyi elhatározására. Mert nem arról van itt szó t. m. közgyűlés, hogy e megye lakosai ezentúl *„ avagy egy egész százalékkal több adót fizessenek, — bár ez súlyos anyagi viszonyaink között mindenesetre lehet a megfontolás tárgya, — hanem arról, hogy mi célra akarja a megye közönsége ezen önmegadóztatást érvényesíteni ? Arról van szó, hogy a megye közönsége karjai közzé fogadja-e az újabb kornak egy gyermekét, a közmivelödés eszméjét? Arról van szó, hogy e falak, melyekben fegyverek csörrenése nem egyszer hangzott a múltban, akarnak-e állandó lakhelyet adni a béke zálogának? Arról van szó, hogy megértette-e már e megyének minden fia, hogy mai nap egy nemzetet és egy országot a szellemjereje tesz nagygyá, és hogy a várme gyéknek, melyek hajdan bandériumokat adtak az ország védelmére, — most is hozzá kell járulniok a nemzet fentartásához, és pedig azon irányban, mely a nemzet egyetemét vezérli, mely az ország központi kormányának is legfőbb törekvése : t. i. a közmivelödés minden olda’u kifejlesztése által biztosítani itt e földön a magyar államnak léteiét és alkotmányos szabadságát. Sajnálattal kell kifejezést adnom azon meggyőződésemnek, hogy a vármegyék mindez ideig alig érezték magukat hivatva az újabb korszak ezen küzdelmében tevékeny és áldozatkész részvételre; pedig a jogfolytonosság önmagában késztethette volna a megyéket, hogy szerepet és befolyást kívánjanak magoknak e tekintetben is. A megye ugyanis sohasem volt Magyarországon tisztán administrativ hatóság, hanem egyik tényezője az országnak, annak kormányzatát támogató és FF“ Folytatás a mellékleten.
