Zemplén, 1886. augusztus-december (17. évfolyam, 33-52. szám)
1886-08-29 / 35. szám
kor fognak a ref. egyház szertartása szernt a s.-a.- ujhelyi sirkertbe örök nyugalomra tétetni. Áldás lengjen a legjobb férj, apa, vő és sógor hamvai felett ! * * Szivüknek súlyát tegye elviselhetőbbé az a tudat, hogy fájdalmukban -rajtuk' kívül még igén sokan osztoznak. A csapás nyomában fakadt keservnek forrását szárítsa föl az áldás szelíd melege. A mély bánat felhőjét oszlassa el a Gondviselésnek jóságos napja. * * • * A holtig hű barátok nevében Dongó Géza mondott sirbeszédet, mely a következőleg szól: Szeretett kedves 'Testvérünk l Felejthetetlen jó Barátunk / Lelked lerázta immár porhüvelyét s égi honába visszatért. . . . Az egyház hű szolgája amiért imádkozott: lelked eljutott a boldogok honába s elnyerte osztályrészét, amiért esengett: az örök békességet. ... _ »Állj meg öreg idő sebes röptű szárnya® s adj jogot nekünk a percznyi időzéshez, hogy görcsös ajakkal ellebeghessük első halottunkhoz az utolsó „ st'.1 hozzád*-ot. Kedves Elemérünk ! Ugye-bár, ha ölökké néma ajkaid még egyszer megszólalhatnának, igenlöleg felelnél, hogy nincsen ősibb jog e kopott féltekén a szeretet jogánál. Engedd meg, hogy ennek a szeretetnek jogán csatlakozzunk gyászoló családod fájdalmához mi. a második család, melynek nemes szived és főnkéit szellemed szerint éltető középpontja valál. Vérző szívvel, a melynek sebhelyét maid csak a sir bahsama heggeszti be, álljuk körül gyászos koporsódat. A koporsót, mely a halandóság és halhatatlanságnak tanulságos s ímboluma. Porré. zeídet elrabolta tőlünk az enyészet keze. De s 'illemedet, moly a koporsóból kitör és velünk marad; — eszmédet, miken nem fog az enyészet szele; ideál;iidat, miknek megvalósításán oly nemes kitürcssel fáradtál — mondom mindezeket föl nem becsülhető örökségképen hagytad mi reánk. De nemcsak ez Tetőled a mi szellemi örökségünk. Reánk hagyományoztd azt a hitet és meggyőződést is, hogy van feltámadó?. Az eszme feltámadása, mely — fülünkbe cseng ódád szava — »soha, soha el nem korhad és nemzedékről-nemzedékre száll.« Olyanok azok az eszmék, mint szellemed képei a íönséges csillagok, melyek évezredes pályafutásukban, olykor más bolygók által elfödve, csak emberöltök múltán válnak ismét láthatókká s gyakorolj.ik újra titokzatos vonzó erejüket. Azt a bűvös vonzóerőt, melyet az t*j nemzedék megért, mert elid'd is azért hevültek, lm b»«r apái elect az eszmék ismeretlenek voltak, hat u.: érthetetlen rrv-ad.. Látod kedves testvérünk: a .zeéadság, egyenlőség és testvériség nagy, legnagyobb eszméinek zászlaját po. ban hu czo’ta meg a múlt század könyörtelen keze Az a I. om szó nem polit'kai tan, hanem bölc. el- ű dvgma k'k ezője. E bölcseleti dogma eszméinél:, n ikrek Te is buzgó apostola valál, legnemesebb bt kiokait ha’alba kergette a negáció szelleme. De örök igazság az, hogy a haladásra született embe -éget* a bölcsőtől a sírig járószalagon vezetri nem lehet. . . . Azok a szellemi javak, melyek után szinte reménytelenül áhítozott a mult, a jelenben már közös birtokunkká válnak mint a levegő, melyet mindnyájan be /i.vnk s amely nélkül az az ember meg nem hét Látod, hogy örökségben reánk hagy ott eszméidnek lángja oltárunkon ég. . . . Jóságos szellemed, mint prometheusi hév áthatja majd a mi sziveinket. Testvéreidnek önzetlen vágya, nemes törekvése egyre szélesebb hullámgyürükben fog majd szétáradni. Mert a mi századunknak jelleme, mint kdetelt prófétaként mondád : »nem Szaturnuszához hasor: - aki saját szülő tjeit, az emberi haladásnak modern eszméit, emészti föl,“ hanem a Főnikstéhez, mely saját porából serkenve uj életre kél. Ezt a hitet, ezt a szent meggyőződést, mondom, Tőled örököljük át, s e drága kincset nem rabolhatja el tőlünk az enyészet keze! És mostan Isten veled kedves Elemérünk I Felh; m: ,t sirod fölött a csermelynek zajtalan folyását, roelyh ei működésed a tengert nevelte, ki fogja majd jeiö'ui a Te életiród. Mi, jóbaráiaid, szerető és kedves testvéreid, a földi érzelmeknek iegigazabb nyi’vánulásával, a sebbzett szívnek szakgató fájdalmával állunk meg sirh almod felett. Utolsó istenhözzád hangzik el ájfcihkrdf. Földi1 éjiemben netii (átütik többé. Ne ríni-Háljuk jdéágbé ’arBzcdaf. me'yrof áz őszititfe.í meleg baraíságnák nyájas sugarai oljy1 hfóditó’án özönlöttek felénk ^mélyből a vidárti kedély, gyújtó sziporkái oly vitlátiókan pattanták sziveinkbe. Te megfutottad, n Cities cm futottad meg a pályát, melyet számodra fukar kézzel mért ki sorsod. Rövid, de szingazdag volt pályád, mint a földről égbe emelkedő s újra a földre boruló szivárványé. Tüneményszerü volt lelked gazdagsága, ama lobogó szellem, melynek lángja kebledhez csatolta delejes melegével mindazokat, akik ösmertek. Akik ösmertek szerettek is. Nemes barátunk I Isten veled! Mi nem fogunk feledni soha. Sokáig fog 'ebiünkben ekhózni a borza-'ztó zene — a .dübörgő hantok — mely sötét sirod padmalából szivünkig nyilallik. Emlékezetünk szárnyain v.ssza fogsz Te járni körünkbe. Gyakran fogod majd a lágy esti szellő ; './eben letörölni égető könyeinket s a munka verítékét. Isten veled kedve: Testvérünk! Most, nvdőn sze’lemed összeforrt az alkotó érővé’, láthatod keblünk tisztaságát. Láthatod harr'sithatatlan valóságban azt a barátságot, mely szivünket, a földi poinak e fájdalommal telt kis darabját, melegíti. Üdvözítsen a tudat, hogy ezt tőlünk' meg-idemelted. Mennyi köny, mennyi sóhaj keletkezett Jetüntödön? , , Bánatos családod, mi leghívebb barátaid s .velünk jviitt Tisztelőidnek egész serege állja sít halmodat korül. Megadással türjük a csapást. Tűrnünk kell. A fenkölt lélek nem szokott összetörni, ha kötelességek várnak rá . . . Sötét felhő borult arezunkra; reád a tél ■borult. Ha eljön a tavasz, oda ültetjük sirhantodhoz kedvelt fádat, a lombos akáczot, s könyeinkkel küldjük le meghidegült poraidhoz baráti és testvéri szivünknek melegét. Gyászoló családod pedig s különösen szerető nőd nyerjen vigasztalást végrendelkező költeményednek eme versszakából: ,Aki elveszi az én éltemet A tiedet megtartja az . . . S tudd : hogy az árvak és özvegyeknek Az égből jön le a vigasz.* *■: Isten veled kedves Elemér Testvérünk! Isten veled 1 I A főmunkatárs búcsúja. Ne aludjál, csak egy perezre még — ne 1 Az tog hozzád szólni, búcsút venni tőled, a ki melletted legkisebb volt. S mégis nagy, mert magadhoz emelted. Lelkedből elszakadt egy foszlány s oda szövődött, oda forrott az én lelkemhez, hogy bennem is legyen belőled egy parányi rész: ami közelíteni*merjen lelked magas röptéhez ; ámulattal, csudálattal, szeretettel csüggjön nemes szived magasztos törekvésén ; szeretni tanuljon tőled, szeretni .tanuljon véled, ki mindenek fölött tudtál szeretni, mert — költő voltál. Nem is tudom én : mi esik nekem jobban.? Az-é, hogy szeretni, hogy tisztelni tudtalak, vagy hogy ez a két tulajdon úgy egyesült bennem, mint édes testvér szeretete édes testvérével. Hosszú időn keresztül érlelődött az meg nálam, amit én szóval kifejezni ma sem tudok. Rokonszenvnek lehetne talán ^evezni; több volt ez annál: ragaszkodás. Mikor legelőször láttam Borúth Elemért, a költőt, a .Zemplén« szerkesztőjét, oda tapadt reá a szemem, szememnek a nézése s attól a pereztöl oly sokat, oly igen sokat elábrándoztam gondolatban az ő nagyon szép lelke merész csa- pongásán, merész röpülésén. Odaálltam, oldala mellé. Tizenhárom év gyönyöre, szenvedése fűzött össze véle. Tanultam tőle, tanultam mellette. Mohón ettem a betűt a mit irt, hogy én is tudjak irni, tudjak érezni. Leikébe vágytam tekinteni, hogy ragadjon rám betőle valami. Messze röpült előttem. Követtem. Megakartam közelítem hogy annál jobban érezzem : mennyire távol vagyok utána. Nem kicsinyeit azért. Becsülte bennem a tisztességes törekvést. Maga mondá, hogy szeret s néz — valamire. Ez nekem elég volt, hogy még jobban igyekezzem utána. De tán többre is nézett, mint érdemeltem. Megtett főmunkatársául ‘— lapjának.. Nagy rang volt ez nekem. Büszkesége a fiatal embernek. Nem is adtam volna sokért, ó mondta, hogy igy legyen. Ebből is látszik, hogy vonzódott hozzám. Szive ma már nem dobog. Sokszor, sokat sokért dobogott hévvel, nemesen; megtört aztán, összetört, aláhullott mint g3?ümölcs, pedig még erre nem volt megérve. A sors egy gunynyal többet vágott bele abba az ócska könyvbe, amit úgy hívnak, hogy — enyészet. Akik vele küzdöttünk, akik vele éreztünk, akik vele gondolkoztunk'; munkálkodtunk, f“*1 azokért azöknak» i nevében ‘ Írom étiáe. nehány szomorú soMMa^^azdájátleAveszfiett szomorú: hasábjain. tA’.pZemplén« főmunkatársának ki kellett](Jutni (%y akarták áz iftehek):''abböb’á:ikesörü^okötete3- ségbői, 'hogy elbúcsúzzék az1 ajká-némült;.: örök álomra szenderült szerkesztőtől. .södői ! s?. ííővsíH Ajka elnémult; de lelke köztünk lesz, azok közt, akik ő vele, ő mellette küzdöttünk, hogy az emberi társadalomnak csak egy parányit is használjunk. Azt mondom búcsúszóul, amit te mondottál egyik szép versedben kedves halottunk : » • i ■ • • . . . Hegyalja bérczin sűrű köd terül. Mint fájó könyü pereg a levél, S a többiek közt szépen elvegyül . így dől az ember mély sírjába le, Hol egyenlő lesz a rabszolga s ur; Miként a fönt vagy alant élt levél,. Mely végtére is mind együvé hull." De még azt is hozzá teszem, halld meg az édes esengő szót, aminek meghallásához igazi jogod van a túlvilágon is : .Most már aludjál csöndesen !« S.-a.-Ujhely, 1886. aug. 29. A húsfogyasztó szövetkezet ma egy hete tartotta meg alakuló közgyűlését. A szövetkezi tagok nagy számmal s élénk érdeklődéssel vettek részt a tanácskozáson. Ha e szövetkezet létjogosúltsággal és társadalmi fontos hivatással nem bírna, egyszerűen beérnők azzal, hogy valahányszor figyelemre méltó életjelt ad magáról, kötelességünkhöz hiven egy-egy mozdulatának hírét feljegyeznők a napi eseményekről szóló helyi krónikába, s azután napi rendre térnénk felette. Mit jelent S.-a.-Ujhely társadalmának ez a legújabb megpróbálkozása? Azt, amit a többi városok társadalmáé. A húsmérök a szabadipar nevében az in- dusztriát kapzsisággá változtatták ; a tőke hatalmával hadat üzentek a fogyasztó közönség keserves filléreinek; az első rendű életfeltételnek egyik leglényegesebb czikkét, a húst, mesés drága árakon adták mikor ők mesés olcsó árakon* vették; a mészáros ipart a szabad ipar nyílt kigúnyolásával monopolizálták ; a szabad iparból czéhszellemű kapzsi foglalkozást formáltak; a türelmes fogyasztó közönség erszényét mesterséges piaczi fogásokkal kiszivattyúzták s markukba nevetve talán kéjes örömmel osztoztak meg a fogyasztó közönség keserves napi keresményéből kierőszakolt dús dividendákon. Mi lett ennek a természetes következménye mindenütt? A verseny. Az a fogyasztó közönség utóvégre sem lehet annyira »bárgyú,« hogy magával a végletekig paczkázni engedjen Türelme nagy, de nem végtelen. Napról-napra él ugyan, de tovább lát a mánál, számol a jövővel s nem lehet vak és engedelmes szolgája, alárendeltje egyesek önkényének, áldozata a feléje tátongó mammónnak. Kaszt-rendszert nem ösmer el uralkodó hatalomnak maga fölött; nem is ösmerhet el, mert a felvilágosodás századában a fogyasztó közönség többé nem páriaszerü osztályzat. Az értéknek és áraknak józan és igazságos arányán sarkallik a jelen társadalomnak minden néven nevezhető anyagi mozzanata. Midőn a monopolizáló önkény a verseny korlátáit maga körül nem érezvén szabadon felcsigázza az árakat: a nép általános jólléte sorvadásnak, a közboldogság sülyedésnek indul, a társadalmi békétlenség gyökeret ver a kedélyekben s kiáltó ellentétek képződnek a jóhiszemű társadalomban a vagyon aránytalan, igazságtalan s mesterségesen irány zott megosztása miatt. Az első rendű anyagi életkellékek monopolizálása veszedelmes kísérlet volt mindig a társadalom békéje ellen. Mert választó falakat vont a kínálat és kereslet emberei közé, amely választó falakon túl a gyönyör s fényűzés özönlött, innen a nyomor, az ínség terjedt. Amott az egyesek lukszúriája pompázott, emitt a tömegek elszegényedése, a nyomor kóralakja ijesztett. ^ Az újabb kori nemzetgazdászat az egyed- áruságnak minden irányban jelenkezö káros és a társadalmi nyugalomnak dekomponáló hatásait kifejtvén: tisztázta azt az elvet, hogy a társadalmi fejlődés biztosításának alapföltétele, a társadalmi erők egyenlősítésének koefficiense a szabadság, s az államok szabadelvű jelen törvény- hozása széjjel törle az ipari fejlődésnek az emberiség súlyos terhű századaiból átörökölt rabbilincsét, a monopóliumot, kulcsot kovácsolt abból s kinek-kinek kezébe adta, hogy kinyithassa azzal a szabadipar műhelyét, a becsületes munkának csarnokát. De a csarnokot kufár szellem, kapzsiság, mohó és az eszközökben nein válogató meggazdagodási vágy, hogy undok barlanggá át ne változtathassa: egyidejűleg őrködő szellemként az előre látó törvényhozás felköltötte s oda állította a versenyt. A verseny szelleme azután mindannyiszor, valahányszor annak szüksége mutatkozott, esztinflétré ' ébresztette, tná^a /Csoportosította a zaklatott t®kátáálifiit3E^scHW'<lleiiett .szövetkezeti?* ^ sl&fWíZíéj aH.dÍTrj sí; saőnixc így alakultakZ'MfcStikbáti ’például ép ■Mmh MmWK 1 szolgáló alkalomnak . kezdték .tekmtemi,,»,.szabad Folytatás a mellékleten.3” lí's .-ßvioißa:) obv teleltem vi Iái ^9 sorbinum-sss i&M
