Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-23 / 166. szám
r 1939 JÚLIUS 23, VASÁRNAP TEwnDEta 23 Dossena, a cremonai kőfaragómester, akinek szobraiban feltámadt a rinascimento művészete Világszerte sorozatosan lepleztek le műtárgy- hamisító szervezeteket — Művészek, akiket ki- uzsoráznak a vállalkozók Ä közelmúltban sokat írtak a világlapok arról, hogy Franciaországban, Olaszországban, de különösen Amerilcában egymásután lepleztek le műtárgyhamisítókat. Valóságos szervezett társaságok, tömegesen hamisítottak — kitűnő festőművészek, szobrászok és iparművészek segítségével — antik képeket, szobrokat, ötvöstárgyakat és más műremekeket. Érdekes, hogy csaknem valamenyi esetben a művész — mert a jó hamisítónak kitűnő művésznek kell lennie — a szó szoros értelmében éhbérért dolgozott, a „vállalkozók” kis fixfizetést adtak neki és a hamisítások értékesítésére alakult társaságok tagjai keresték a súlyos ezreket, sőt tíz- és százezreket. A sorozatos műkincshamisítások leleplezésével kapcsolatosan érdemes megemlékezni a világ legnagyobb hamisítójáról a cremonai Alceo Dossena-ról. Dossena minden idők legnagyobb szoborhamisítója volt. 0 is úgy járt, mint a legtöbb műtárgyhamisító-művész. őt is kiuzsoráz- ták a vállalkozók. Neki magának eszébe sem jutott volna soha, hogy értékesítse különleges szoborhamisítási tehetségét. Dossena önálló művész akart lenni. Művészetéből azonban nem tudott megélni, így ráfanyalodott — a hamisításra. Titkos házasság alakul Dossena tehetségének kiaknázására Szülővárosában, Cremonában ipariskolát végzett és osztálytársai közül ő volt a legügyesebb kőfaragó. Iparos lett belőle, de az a kőfaragás, amit ő mint iparos végzett, már súrolta a művészet határait. Annyira átjárta őt az általa sokat tanulmányozott rinascimento szelleme, hogy nem is volt hajlandó síremlékeket, kutakat és egyéb faragványokat más stílusban készíteni. Fiatalon megnősült, gyermekkori szerelmét vette feleségül, aki féltucat gyermeket szült neki. Szépen keresett, nyugodtan megéltek, polgári jólét honolt a cremonai Dos- senai-házban. sem másutt nem figyeltek föl a műteremben folyó munkára, de nem is tudhatták, mivel foglalkozik ott Dossena. Minden szobor, ami innen kikerült, .azonnal Palesi tulajdona lett. Ezekben a szobrokban újraálmodta Dossena a rinescimentót. Ebben az időben, a huszas években, Palesi és ügynökei egymásután „találtak” új Donatello- szobrokat, majd Fiesole- és Pisano- alkotásokat is, amelyeket ezután fantasztikus összegekért értékesítettek Franciaországban, Angliában, Németországban és Hollandiában. A társaság első évi nyeresége megközelítette a millió pengőt. Dossena és családja ismét polgári jómódban élhetett, a művész, aki nem tudta, milyen áron értékesítik alkotásait, boldogan fogadta a havi ezer pengő körüli összegeket, amelyeket „meoénása” juttatott neki. A következő esztendőben új „slágerrel” ejtették csodálatba a műértőket Pa- lesiék: fölfedezték, hogy Simone Martini, a trecento nagy piktora, a sienai festőiskola első mestere — szobrokat is készített. Egymásután kerültek elő remek alkotásai, amelyeket megvizsgáltak a rinascimento művészetének első szakértői, akik éppen úgy nem kételkedtek a vizsgálatok után abban, hogy a szobrok készítője a trecento egyik legzseniálisabb művésze, aminthogy nem kételkedtek abban sem, hogy az újonnan fölfedezett Donatellák valóban Donatelló alkotásai. Egy olasz apátság — amely nem létezik A műkereskedők Dossena-társasága, miután Európa nagy múzeumainak és dúsgazdag műgyűjtőinek már tömegesen adott el uj rinascimento-szobrokat — az Újvilág felé orientálódott. Óriási üzleteket kötöttek. De már nem volt messze a leleplezés napja. Hamarosan végeszakadt a feltámadt rinascimento exportjának. Egy dollármilliomos csak az esetben volt hajlandó megvásárolni egy sor műkincset, ha igazolják azoknak eredetét. Palesi válasza készen állott: egy olasz lap találta a szobrokat egy régi apátságban. A dollármilliomos kételkedett, de úgy tett, mintha elhinné.a kereskedő minden szavát. Titokban nyomoztatott s megállapította, hogy a Palesi által megnevezett apátság — nem létezik. Tovább folytatta a nyomozást és a szálak elvezettek a Róma mellett épült műteremhez. Kipattant a nagy csalás, amelyhez hasonló művészeti szenzáció a Mona Lisa elrablása óta nem volt. Botránypörök légiója tartotta izgalomban a világot. A tárgyalásokon Dossena büszkén vallotta saját alkotásának a Donatelló-kat, Fiesola-kat, Simoné Martini-ket. És néhány világhírű műértő még ezek után is kételkedett abban, hogy a szobrok nem a rinascimento termékei. Olyan tökéletesek voltak azok. Rejtélyes mosoly a dossenai szoborarcokon Az egész művészeti világ Dossenáról beszélt. Hamisítványai közel annyit értek, mint az eredetiek. Eredeti, Dossena névvel szignált szobrai, azonban senkinek sem kellettek. Hamisítványai sohasem voltak másolatok. Csupán nagy zsenik modorában készített eredeti szobrokat. Egyéni stílusa nem volt. Mások stílusában azonban csodálatosan dolgozott. Leleplezése, világhírének megalapítása után csali egyetlen nagy munkát kapott: egy amerikai megrendelő gótikus templomablak készítésére adott megbízást neki. Kiderült, hogy azt a stílust is művészien utánozza. Miután kiderült, hogy nem „valódi régiségek” alkotásai, parvenű műgyűjtők nem vásároltak több Dossenát. A cremonai kőfaragó művészete — kiment a divatból. Dossena ismét nyomorgóit és ivás- nalc adta fejét. Néhányszor még felbukkant neve: megnyerte a cremonai háborús emlékmű pályázatát __ elektromos szobrászvésőt talált fel... de mint világhírű műalkotónak egyetlen olyan átütő erejű diadala sem volt, mint amilyeneket a rinascimento művészeinek nevében aratott. Az igazi művész naivitása mindenestre megvolt benne. Speciális tehetségének gyümölcseit élelmes műkereskedők élvezték. Halálakor, Leo Pleniscig, a bécsi képművészeti múzeum igazgatója, — aki az elsők között volt, akik felismerték, hogy az uj rinascimento-szobrok alkotója Dossena, — elmondta, hogy bárkinek a modorában is dolgozott a cremonai hamisítóművész, minden szoborportréjának arcán felfedezhető egy különös, gúnyos mosoly. Ezt a mosolyt tálán az alkotó groteszk, tragikomikus pályafutása csalta a patinás szoborarcokra. Százötven évvel ezelőtt távirót fedezett fel egy pozsonyi magyar színműíró- zeneszerző-technikus Magyar huszárok 1598-ban holdtáviratban közölték a Prágában tartózkodó Rudolf császárral, hogy visszafoglalták a törököktől Győr városát A családfő tovább tanulmányozta a trecento, quattrocento és Cinquecento nagy olasz művészeinek szobrait, mintázott is ezekhez hasonlóakat, de nem dúlta föl az ő lelki nyugalmát és háza békéjét az a láng, ami a zsenikben és az igazi nagy művészekben ég. Tisztességes, tehetséges iparos volt, akinek nem voltak művészi ambíciói. így éltek 1914-ig. A világháború kitört. Dossena bevonult és a háború végeztével ott állt a nagy család súlyos nyomorban, minden kereset nélkül. A világfelfordulás elsodorta a cremonai kőfaragó-műhelyt, és elsodorta a megrendelőket. Alceo Rómába került, kis kőszobrokat faragott, ezekkel házalt. Egyre súlyosabban nehezedett rá és családjára a nyomor. Ekkor, 1919-ben, következett be életének nagy fordulata. Az olasz fővárosban megismerkedett Palesivel, a világhírű műkereskedővel, aki Rómából, Firenzéből és Bolognából szállított műkincseket a világ minden tájára. Palesi megtekintette Dossenának néhány fargványát és felismerte az egykori cremonai kőfaragómester rendkívüli tehetségét. Azonnal megfogamzott benne a gondolat, hogy ezt a ritka talentumot értékesíti. Összehívott néhány nagy olasz műkereskedőt é3 titkos tanácskozáson egy társaságot alapítottak, amelynek egyedüli célja Dossena tehetségének kiaknázása volt. Róma mellett műtermet rendeztek be Dos- sen'vnak. „A trecento egyik legzseniálisabb művésze“ Az egykori kőfaragó életének legboldogabb éveit töltötte ebben a műteremben, szakadatlan munkával, Sem Rómában, Pontosan 150 évvel ezelőtt, 1789 nyarán, a budai német színházban egy különös zenés színdarabot adtak elő. A színműnek egyetlen példánya sem maradt ránk és az előadás emlékét nem hirdeti más, csak egy megsárgult színlap. Ebből kiderül, hogy a német színház darabjának címe Der Telegraph volt, szerzőjét pedig Chudynak hívták. A színműíróról, aki a színlap szerint zenét is komponált darabjához, más adatunk is áll rendelkezésére: egy brosúra, amelyben Chudy ismerteti találmányát, amelyet „optikai és akusztikai távírónak“ nevezett. Chudy brosúráját is német nyelven írta. A tanulmány címe ez: Beschreibung eines Telegraphes, welcher im Jahre 1787 zu Pressburg in Ungarn ist entdeckt worden. A német nyelvű színdarab és német nyelvű tanulmány ellenére sem volt Chudy német, hanem pozsonyi magyar. Egy elfelejtett magyar zseni, aki több, mint 150 esztendővel ezelőtt feltalálta az első magyar távírót. „Táviratozás“ — 2500 évvel ezelőtt Vájjon valóban az első magyar távíró volt-e a pozsonyi Chudy találmánya? Mindenesetre az első magyar távírógép. A táviratozás — a gyors üzenetküldés — rendkívüli jelentőségét azonban már nagyon korán felismerték az emberek. Ezt a felismerést elsősorban háborúknak köszönhetik. Elmúlt idők történetében több példát is tudunk arra, hogy már évszázadokkal a táviratozás felfedezése előtt, valami primitív módon „táviratoztak“. Van erre példa a magyar történelemben is. Az ókorban a hatalmas perzsa birodalomban merült fel először a táviratozás szükségessége. Előfordult, hogy fontos rendeleteket, uralkodói utasításokat sürgősen továbbítani kellett. A perzsák Xerxes és Darius korában már kísérleteztek fény és hang útján történő hírközléssel. Thukidydes megírja, hogy Xerxes korában a görög hadak útjáról fényjelekkel tájékoztatták egymást a perzsa sereg hadvezérei. Dárius közel két és félezer év előtt azt a módot választotta sürgős rendeletéinek az ország távoli vidékeire való eljuttatásra, hogy hírnököket állíttatott fel egymástól száz-száz méter távolságra és ezek harsány hangon adták tovább egymásnak az uralkodó üzenetét. A „király fülei“-nek hívták ezeket az üzenetközvetítőket. A magyar hírszolgálat első diadala Magyarországon a XVI. században mái kísérleteket hasonló módon történő üzenet- közvetítéssel. Nem tudjuk, hogy kinek agyában fogamzott meg a gondolat, de a magyar technika történetének egyik kiváló kutatója, Lósy-Schmidt Ede hitelt érdemlően megállapította, hogy 1598-ban már küldtek magyar huszárok egy táviratot Győrből Prágába. Lósy-Schmidt Ede néhány évvel ezelőtt erről a felfedezéséről a következőket mondotta el e sorok írójának: — Amikor a magyar huszárok Győr városát a töröktől visszafoglalták, a vár parancsnoka azonnal elküldte a leggyorsabb lovaskurirt az örömhírrel Prágába, Rudolf császárhoz. A hírnök, aki éjjelt nappallá, téve vágtatott Prágába, hogy átadja Győr visszafoglalásának első hírét a császárkirálynak, amikor Prágába ért — álmél- kodva hallotta, hogy ott már mindenki tud a sagy sikerről. Rudolf személyesen világosította fel a kurírt: Pálffy huszárjai, akik a várat visszafoglalták, a hold fényét állomásról állomásra tükrözve, előre megbeszélt fényjeleket adtak le és így — mai kifejezést használva — „táviratilag” tudatták az uralkodóval a vár visszafoglalásának hírét. A huszárok vívták ki tehát Magyarországon a hírszolgálat első igazi diadalát. Lósy-Schmidt Ede a bécsi titkos levéltárban talált néhány okmányt, amelyben célzások vannak elrejtve erre a diadalra vonatkozólag, amely talán még Győr várának visszafoglalásánál is nagyobb diadal volt. A pozsonyi Chudy, aki az említett primitív próbálkozásoknál sokkal használhatóbb távírót készített, tulajdonképpen nem is technikus volt. hanem zeneszerző. Aminthogy nem technikus, hanem ugyancsak művész, festő volt a mai formájában használatos távíró zseniális felfedezője, Sámuel Morse. Különös sokoldalú tehetség volt Chudy. Noha igazi pályája a zeneszerzés volt, mindig rendkívüli mértékben érdekelték technikai kérdések és felismerte, hogy milyen felmérhetetlen jelentősége van annak, ha gyorsan nagy távolságokra üzeneteket tudunk közvetíteni. Több évi munkával elkészítette szerkezetét, az „Optikai és akusztikai távírót”. A készülékben — amint az tanúsítja ránkmaradt brosúra —, amelyet most is őriznek a budapesti Nemzeti Múzeumban, a feltaláló fénnyel és hanggal pótolta^ az elektromosságot. A távírás kérdését úgy oldotta meg, hogy közbenső állomásokat létesített. Egykori feljegyzések tanúsítják, hogy a Chudy-féle távíró kitűnően működött. Maga a készülék, sajnos, elkallódott az idők során. Hivatalos körök is foglalkoztak Chudy távírójának intézményesítésével, a terv azonban csak javaslat maradt. Pedig ha megvalósítják — Magyarország megelőzte volna ezzel az egész világot. Távírójának megszerkesztése után Chudy ráeszmélt arra, hogy igazi hivatása nem a zeneszerzés, nem az irodalom, hanem a technika. A budai német színházban előadott zenés darabját is csak azért írta meg, hogy propagálja a találmányát. Zseniális magyar feltalálóknak tehát háromszor is jelentős szerep jutott a távírás történetében: először 1598-ban, amikor a magyar huszárok holdtáviratot küldtek Rudolf császár-királynak, másodszor 1787-ben, amikor Chudy befejezte a találmányával kapcsolatos munkálatokat, harmadszor pedig, amikor a magyar Virág József és Pollák Antal feltalálta a gyorstávírót.
