Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-16 / 160. szám
1939 JÜLIUS 16, VASÁRNAP teisVideIki •J'^gVaRHIRIAI* 23 cd. két hai'uiupzé äsjzei)ldkezeit... ItiuesM Ite vált&zá és SvőU képei Qi'ta: Qleliéz. Cherene leid: Sáckáuy. ősxUác Holdvilág ott ragyogott a Duna fölött, ä süttői hegyekről ezüstté vált akácvirágszirmot hajigáit a szél a ladik után, de az illat is olyan erős volt, hogy Pataky Pista egyszer csak a szívéhez kapott: — Gyerekek, bizonyisten, legjobb vóna a Dunába ugrani! Egyvalaki volt mindössze a ladikban, aki nem értette el a dolgot. Viszont ez az egyvalaki az a kótyagos Talló Feri volt s ő nem sokat számított. Talló Feri ugyanis képes volt megkérdezni: — Aztán mér vóna jobb? — Mer nem lehet nyugodtan elviselni ezt a nagyfokú boldogságot... Szerencsére azonban a ladik hamarosan átsiklott a Dunán. Pataky Pista úgy rohant végig a parton a házuk felé, hogy a kishal sem úszott gyorsabban a víz szélében. Kalapja mellől az az óriási, frissen- nyílott bazsarózsa okvetlenül kiesett volna a rettentő rohanásban, ha nem lett volna három tűvel is megtűzve s ha azt a bazsarózsát nem úgy tűzte volna oda valaki, hogy a villámnak is nehéz lett volna lepiszkálni onnan.., özvegy Patakyné a konyhaajtóban várta szívrepesve a fiát. Ezzel fogadta: • — Mondd csak, szerelmetes szép gyermekem, nem sül ki neked a két szemed? ^— Miért sülne ki, édesanyám? — csodálkozott el őszintén Pista. — Még azt mered kérdezni? Hát nem megint Süttőn lumpoltál? Mióta a visszacsatolás megtörtént, egy este még nem voltál itthon. Iszol, mint a kefekötő! — Édesanyám! Iszen nem a bor miatt járok én Süttőre. Jó nekem a mocsi fehér otelló is! Ott ültek már a kisszobában. Pista odahízelegte kócos, barna fejét az anyja ölébe s úgy mesélte neki ragyogó képpel, kigyulladt szemekkel: — - Akkor történt, édesanyám, mikor legelőször ladikázhattunk át Süttőre. Azon a csupa-napsugár novemberi napon, mikor tavaszra nyíltak ki az összes őszirózsák, végig az öreg Duna mentén ... Pataky néni keze lassan-lassan felkúszott a Pista fejére s elkezdett a kócok felett simogatni. — .... Ott álltunk a süttői templom előtt s a könnyeinket törülgettük éppen, amiket a magyar himnusz csaligált elő a szemünkből. S akkor, édesanyám, ott abban a borzasztó örömben, egyszercsak elémlépett egy kislány. Egy édes, szőkehajú süttői kislány. És egy magyar kokárdát tűzött a mellemre. — És mit mondott? — Nem szólt az egy árva szót se, csak ippenhogy rámnézett. De az is elég vót nekem... — Hát ezér járok én mindennap Süttőre. Mer beleszerettem abba a kislányba, édesanyám! Mosolygott már Pataky néni, mint a fia kalapja mellett az a bazsarózsa: — És hogy hívják azt a kislányt? —■ Örzsikének! Faragó örzsikének! Patakyné keze megremegett Pista fején— Faragónak? — lehelte. Pista szívére mintha dér szállt volna hirtelen ... —» Annak ... — felelte. — Csak nem a sírköves Faragó lánya? — De azé. Ott laknak a hegyoldalon ... Patakyné felugrott a székről. Az arca olyan lett mint a fal. Pista megkapta a kezét: — Édesanyám! Mi baj van? —- Én nem bánom, fiam, akárkit veszel el. Sváb is lehet az illető, tót is, süket is, meg vak is. De a sírköves Faragó-lány sose lehet a feleséged, mert akkor én inkább beleugrom a Dunába! Ezt mondta, azzal sarkonfordult, bement a belső házba. Képzelni lehet, milyenné vált az első szabad tavasz Pataky Pista számára. A húszéves elnyomatás legzimankósabb tele is kismiska volt ehhez a tavaszhoz képest. Elhervadtak Pataky Pista szívében az összes virágok, hólepett' lett az egész élete ... Nem értette az anyját. Mi kifogása lehet Faragó örzsike ellen, hiszen talán még sose látta életében? Persze, hogy nem látta: mikor az édesanyja utoljára Süttőn járt, vagy húsz évvel ezelőtt, akkor Örzsike még a világon se volt... S a visz- szacsatolás után se járt még a kisleány Mocson, dehogy engedte volna ladikba ülni az apja. Csak neki ígérte meg, Pistának, az öreg Faragó, hogy nem bánja, átengedi majd egyszer örzsikét, de majd csak akkor, ha az esküvőre mennek ... Hiába törte-gyötörte szegény Pista a fejét, csak nem tudta kisütni, mi oka lehet az édesanyja Süttő irányában táplált akkora nagy ellenszenvének, hogy még az ottan-született boldogságának is elébe akar vágni... Azért csak továbbra is, minden este, átruccant a szemközti faluba. De az átruc- canásoknak az lett az eredménye, hogy a keserűség még inkább halomra gyűlt a szívében. Most már aztán csakugyan a jó süttői borban találta vigasztalását. Inni kezdett cudarul, valóban úgy, mint a kefekötő. Egyik délután pedig arra a meggyőződésre jutott, hogy ezenmód se mehet tovább, mégis csak tenni kell valamit. Elhatározta, hogy elemészti magát, hazafelé menet belefordítja magát a forgóba ladikostul, mindenestül. Ahogy a kocsmából kilépett, arra fordította az útját Faragóék háza felé. Az udvaron senki se volt, csak azok a hideg, névtelen sírkövek. Pataky Pista megállt, a tekintetével válogatni kezdett a sírkeresztek között. Az öreg Faragó nagyszerűen értette a mesterségét, minden egyes sírkereszt valóságos remek volt. Pista kiválasztott egy ragyogó fehéret, azt éppen, amelyiknek a közepén egy pirinyóka Krisztus-dombormű is díszlett... Ebben a pillanatban kilépett valaki a házból. Rózsaszínű ruhában. A haja olyan volt az illetőnek, mintha marékba szedték volna a világ összes napsugarát. — Örzsike! — döbbent meg Pista. Ügy csókolta meg a kislányt, mint a májusi eső a pünkösdi rózsát. S nem volt ereje elkezdeni a búcsúzást. Nem volt ereje elmondani, hogy igen, azt a domborműves kőkeresztet a maga számára választotta ki, ha’májd pár nap múlva a karvai szigetnél kiveti a holttestét a Duna __A kapu csöndesen kinyílt, valaki belépett az udvarra. Hátranéztek. — Édesanyám! Özvegy Patakyné állt az ajtóban, szomorú arccal, sötét kendővel a fején. Pista negyedik napja, hogy nem látta, negyedik napja, hogy nem volt otthon, Dunamo- cson, negyedik napja, hogy itt züllik, itt pusztul a Duna innenső partján. — Édesanyám! — kiáltotta mégegyszer s odarogyott a szomorúszemű asszony elé. Csend volt az udvaron, fent napsugár cikázott a levegőben, a hegyek felől madárnótát csapott erre a szél. Patakyné keze szelíden simogatta a cudar, rossz fia kócos fejét. És egyszercsak újabb, árnyék támadt az udvaron. Az árnyék a kőfaragóműhely irányából közeledett s megállt Patakyné árnyéka mellett.-— Juliska .., —- mondta valaki csöndesen. Faragó bácsi volt, az Örzsike apja. — Én vagyok, János ... nézett fel a hosszú nagy emberre Patakyné. — Tudom, hogy haragszol, — mondta Faragó «— pedig hidd el, nem vagyok bűnös ... — Becsaptál, János, igen-igen rászedtél... — Ne mondd ezt, Juliska. Nekem fájt a legjobban, hogy nem mehettem át érted, akkor, húsz évvel ezelőtt... pedig már a jegygyűrű is megvolt.., — Igen ... és én vártalak ... — A sors volt az oka. A kérlelhetetlen magyar sors. Az szakított el bennünket egymástól. Faragó bácsi rátette kezét, gyöngéden Patakyné vállára s azt mondta: — A magyar végzet okozta húsz évvel ezelőtt a mi boldogtalanságunkat, — ime, a magyar sora teszi boldoggá most a gyermekeinket, Juliska ... Patakyné ránézett Örzsikére. Hosszan nézte azt az édes, szőkehajú kis teremtést s aztán elmosolyodott. Intett neki s a kislány közelbújt hozzá. Megölelte Örzsikét... Pista ott térdelt még mindig az anyja előtt. Hullottak a könnyei, miközben azt rebegte alig hallhatóan, mint az imádságot: — Édesanyám!... Fent a hegy tetején, a süttői kápolnában megkondult a harang s mintha csak felelet akart volna lenni: a túlsó parton, Dunamocson is ebben a pillanatban kezdték rá a litániára való harangozást. A két harangszó összeölelkezve repült fel az égig. Történelem és irodalom, művészet és giccs, romantika és szentimentalizmus méltatja, ünnepli, átlelkesíti ezt a várost. Arcára van, írva a táj: topográfia, történelem, néprajz — emlék és tanúság, a nyelvekre, vallásokra, osztályokra bomló Erdély szintézise. Csontjaiban érezte a történelem zord időit. Izabella itt mond le az uralkodásról és itt választják Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort. A kedvező és zordan korokon keresztül kiteljesedő, vagy apadozó élet beleömlött az irodalomba — azután az irodalom adta vissza a szellemi kölcsönt a városnak. Utcanevek emlékeztetnek és öreg házak emlékeznek Petőfire, Adyra. A romantika ott bujkál a Szent Mihály-temp- lom boltivei alatt, Mátyás szülőházában, a kollégium folyosóin, a Bethlen-bástya körül — a Szamost meg ködként lepi be a szentimentálizmus, mely a városból elszakadtak honvágyából teremt mítoszt a Város, az Urbs köré. T/Üaüas C&wiiAid Urbs. Latin város. Az új, cívis romanus eredetükre büszke urak a Fő-téren, mint- egy epgesztelésül a tógás ősök szellemének, hogy Matias Corvinul szobra mellől nem döntötték le a pompás öltözetű, büszke tartású magyar urakat, egy kis farkas-szobrot emelteik, a capitoliumi mását. Hivalkodó, büszkélkedő családfa, mely el akarja homályosítani ellnek az ötszázéves renaissance condottierinek és ennek a hatszázéves barbár templomnak a tékfeté- lyét. Pedig a római farkas ércmása nem anakronizmus és nem durva tüntetés ezen a téren, mely valaha a régi római castrum középpontja is lehetett. Hiszen mi valamennyien ennek a mitikus farkasnak az emlőit szoptuk — nélküle nincs sem gótika, sem renaissance — csupán azt igazolja, hogy a térnek és a városnak valami köze van a Romulusok és Remusok pásztorutódaihoz; a vándorló, kóborló valachokhoz. Ebben a térhen már benne van az egész Kolozsvár — mindaz, amit a város jelent, itt van összesürítve. Római alapjait, szász eredetét, magyar ragyogását hirdeti itt minden kő. De nem vett tudomást ez a tér a harmadik népről. Sem a székesegyház m esszéid tszó tornya, sem a Bánffy és Bethlen paloták, sem Mátyás király szobra, sem a New York-kávéház nem hajlandó itt más nyelvem beszélni, csak magyarul. Saxa loquunt — de csak magyarul, csak nyugati nyelven — ezt a latin gyökerű, de albán- török-szláv-bizánei keveréket ir.em értik a fórum kövei. Erről a térről elhúzódtak a román hivatalok, a román egyesületek, a román egyházak. A korzón ugyan egymás mellett és egymás nyomában csendül fel a két nyelv, de a románok vendégeik itt csupán, futó idegenek — azok, akiket hivatásuk, vagy belső kötelességük, vagy talán magánéletük hoz erre a térre, mind a kő- és bronzemlékek nyelvét beszélik. Egy olyan nyelven beszélnek, mely lassan elfelejti, hogy betűkkel fejezze ki magát — Kolozsvár utcáin újra csak beszélt nyelv lett, szent nyelv lett. melyet csak a magánélet bensőséges pillanataiban használnak, de nem viszik ki az utcára, a profán és hétköznapi hivatalos életbe — erre azt a különös, ritka magánhangzókban gazdag nyelvet használják, melyet mintha inkább írnának és olvasnának, mint beszélnek. Azt írják: Piata Unirii — és ezt úgy olvassák, hogy Fő-tér — azt írják: Strada Merne- randului — de mindenki csak a Belmonos- tor utcáról beszél. A kolozsváriak nem veszik tudomásul azt a másik várost, melynek Cluj a neve s mely látszólag Kolozsvár helyén van. Jársz a Farkas-utcán, vagy a Híd-utcán és keresed Clujt, keresed a Str. M. Kogalnioeanut, a calea Regele Ferdinand I.-et és nem találod. Mert egészen különleges szemüvegeket leéli feltenni, hogy Kolozsvár fölött .— mint egy lemezen, melyre véletlenül kétszer fényképeztük ugyanazt — kialakuljon az a másik város, melyet a térképek és a menetrendek ismer« nek: Cluj. A Uá&so-ufyácdi iemet'ábziA A városoknak kitűnő ösztöne van: kivetik magukból azt, amit idegennek éreznek. Kolozsvár latin város — minden köve latin és keresztény — kivet magából minden északit, germánt, minden keletit, bizáncit. Az első művészeti emléke, az 1349-ben kelt bűnbocsátó levele Avignonból eredt — a Szent Mihály templomnak egyetlen kapuja van, Adolph Daucher sekrestyeajtója, mely német hatást árul el s a német renaissancenak az egész országban szinte egyedülálló emléke. Ez az egyetlen idegen! emlék — nem is tett különösebb hatást, Johannes Clyn plébános német volt s ezért gondolkodott német formanyelven — de az ugyancsak szász Wolphardus vikárius már olasz renaissance stílusban építi palotáját s alig egy-két évtized múlva már magyar kőmívesek építik az olaszoktól eltanult, magyar tájhoz hangolt stílusban Kolozs- várt. De nemcsak a stílus lesz magyar, ha- nem a kapuk feletti jelmondatok is man gyárul szólnak a belépőhöz. S magyar rul búcsúznak a halottak a házson- gárdi temetőben, pedig életükben Hemsch, Ilyncz, Verwisser, Auner volt a nevük. A lutheranizmus sem tartja sokáig megszáüva' a lelkeket — hamarosan unitáriussá lesz az egész város. Déli vallás ez is — Olaszországból hozza Blandrata György, udvari orvos. A város nemcsak elfogad idegen formákat, hanem fejleszt és alakít is. Még Mátyás király kezdett a minoritáknak templomot építeni — a renaissance király a Szigorúan középkorias szellemű szerzeteseknek, természetesen az akikor már hagyományos gótikus stílusban. A zord, tömör épület később a reformátusok temploma lett — itt dogma és templom ünnepélyes ridegsége találkozott s így lesz a gótikából magyar református templom- stílus, — mely nemcsak egész Erdélyben, hanem a felvidék déli részén is elterjedt, Mafryac viiáty A háború előtt Kolozsvár külső képe még nem különbözött sokban attól, amit 1618-ban Hufnagel rézbe metszett. A legjelentékenyebb épület még akkor is a Szent Mihály-templom volt — myolcvanméterea tornya messzire ellátsizott. Hufnagel meto szetén még más volt a torony alakja —* látszik, hogy ez a templom is hathatott aí Kalotaszeg fatomyos templomaira. A jellegzetes épületek nem tűntek el — álltak! még a bástyák — a Bethlen-bástya ma is áll — csakhogy nem Bethlennek az emlékét hirdeti. Igaz, a barokk építési k^* nem egy templomot és palotát emelt á stílus új volt és új volt a szellem, melynek hajlékául szolgált, akár Isten háza Volt, akár grófi palota. A barokk megváltoztatta’ ugyan az utcák képét — eltűntek a renaissance kapuk, eltűntek a gótikus ablakok égj a Szent Mihály templomot is játékos díszeik övezik körül, de a város megmaradt régi keretei között, középpontja továbbra; is a főtér volt, innen indultak a főútvonalak Torda, a Királyhágó felé, a Szamod völgyében fölfelé és lefelé. Ma különös, ideganszerű kupolák bontják meg a városkép egységét. A régi színházzal szemben — mely most román „opera”, emelkedik! az új orthodox templom. Szép, pompás, de[ idegenszerű és bántón hivalkodó épület, Körülötte zajlik Cluj élete — itt vannak a városi és megyei hivatalok, — itt vannak a román bankok, takarékpénztárak, egye- süfetek. Ez az új. a román központ. Itt, a hajdani falakon túl tudták csak megvetni a lábukat, csak ezt a teret és a hozzá csatlakozó utcákat tudták legalább felszínesen! elrománosítani. Itt élnek, a történelmi Kolozsvár szélén, saját gettójukban az új| urak — a dombokra kapaszkodó utcácskákban építenek maguknak villát és a hegytetőkről nézik, hogyan épül az a különös, léleknélküli város, melyet ők Clujnak neveznek. i Mint víz és olaj élnek egymás mellett SC népek Kolozsvárt. De a vidéki diák, aki a, kollégiumba, vagy az egyetemre jön, a régi magyar utcaneveket tanulja és élete a régi városfalakon belül, a színmagyar Kolozsváron zajlik le. Ez az erdélyi urbs: itt van két nagy napilap szerkesztősége, az Ellenzéké és a Keleti Újságé, itt vannak az erdélyi magyarság összes kultúrintézményei, itt jelennek meg folyóiratai, a Pásztortűz, az Erdélyi Múzeum, a Korunk, a Helikon. A New York-kávéházban megfordul az egész Erdély — gyakran egész kis erdélyi akadémia ül a terraszon — a magyar irodalom büszkeségei. De a szomszédos utcában már idegen árnyak ólálkodnak. Az Egyetem zsibongása. a külső kerületek úri népe idegen. S számukra még idegenebb az erdélyi urbs sajátos levegője. Vannak városok, melyéltben két-három, népelem találkozik és keveredik, vannak városok, melyekben az idegen ügyesen, beleilleszkedik az adott keretekbe és észrevétlenül, alulról furakodiik be. Kolozsvár azonban nem alkuszik. A város él, nemcsak kőben és bronzban, hanem a polgárai szivében is. S ezt a belső városképet sem nyelvrendeletekkel, sem új építkezésekkel nem lehet megölni.
