Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-25 / 143. szám
24 TECTIDEta J^öfekRHIRIÄK 1939 JÚNIUS 25, VASÁRNAP Rozsnyói Mikrofon írja: Nyíresi-Tichy Kálmán öregdiák a múltba néz.,. A rozsnyói jubiláris öregdiáktalálkozó feledhetetlen élménye marad minden résztvevőnek. Már az előtte való napokban feltűntek a csodálatos arcok, melyek úgy vonultak el előttünk, őslakók előtt, mint valami látomások, félálom-szédületben felmerülő valótlan valóságok. Az ember végigtörölte homlokát, megdörzsölte a szemét, kicsit a halántékát kellett megszorítania: Istenem, hol láttam ezt az arcot? Ismerem? Vagy csak álmodtam? Az-e, akire gondolok? Vagy talán a bátyja, az édesapja?... Vagy nem is ismerem? Végignyitogattuk lázas igyekezettel az emlékezés kicsi fiókjait, keresgéftük bennük a tíz-húsz-harminc év előtt elrakosgatott arcképeket, szembesíteni akartuk a jelent a múlttal, de oly nagy a távolság s oly sok minden történt azóta! Ez a deres haj, ez a hajlott hát, ez a megroggyant járás, — vájjon, ugyanazé-e, aki valamikor, akkor, a boldog diákévekben szőke volt, délceg volt, ruganyos volt? És egyre tartott a szellemjárás. Rozsnyó öreg szerelmesei ballagtak, bolyongtak a város zeg-zugos utcáin, környékén, rétjein, lankásain, hegyoldalain, a Sajó mentén. Keresték önmagukat, keresték a bolondos, haszontalan, kötöznivaló, ezer csinytevő, kacagó énjüket, amelyik úgy eltűnt a végtelen idők fekete malmában, mint ahogy egy marék búzaszem után liszt sem hull a garatból, nyomtalanul szétmorzsolják a rettenetes kövek ... A díszközgyűlés napján hatvan-hetven- nyolcvan éves öregdiákok borultak a két öreg templom padjaira, sóhajtva, imádkozva, zokogva. Fekete folyamként höm- pölygött át a városon ez a különös csapat, annyi örvendő s mégis annyi meghatott, könnyes férfi. A fekete, széles folyam bekanyarodik a Rákóczi őrtorony alá, a hősi emlékmű elé, a megbízottak babérkoszorút helyeznek el s az emlékező csapat csendes tiszteletadással vonul el a hősi halált halt öregdiákok gránitba merevített nevei előtt... Zászlófelvonások a két Alma Mater udvarán. Szívet indító, ünnepi aktusok. Aztán a fekete folyam a temetőbe ér, végigkanyarog ismerős sirok között s amerre jár, £ szeretett sírokat friss virágok borítják: öregdiákok köszöntik az öröklétbe költözött tanáraikat. Teljes pompájában tobzódik a nyár, csupa virágillat a temető, harsány kakukszó és rigófütty zeng a fejünk fölött, de mindenki félhangon suttog, a szívek valahogy oly nehezek. Ballag a sok öregdiák, ballag s egy kicsit mindegyik érzi, hogy a közös vég felé ballagunk, mindig több a sír, nagyobb az út, több a koszorú ... A sok-sok lépés alatt sistereg a temetőutak kavicsa, — nekem valami olyan érzésem volt, mintha az idők tengelyét hallanám csikorogni, amint forog, forog, könyörtelen egyformasággal s viszi előlünk az életet, az egyetlent, a rövidet, az egyre rövidebbet... Hárman, jó harminc év előtt érettségizettek, közrefogtuk egykori számtantanárunkat. Megkérdeztük, mind ja meg: melyikünk kicsoda? Könnybeborult szemmel nézett végig rajtunk, fakón elmosolyodott, csendesen megingatta őszbeborult fejét, jelezve, hogy nem ismer ránk s azt mondta: — „Hiszen ha ez a nyolcvan esztendő nem volna, fiaim... Ha én az arcotokra még emlékezni tudnék!“... Ugyanezek hárman, kezdtük „felmondani“ egymásnak az egykori névsort: Becho, Breitbart, Dolhy, Domokos, Fábry, Fekete, Gonda, . . . aztán már akadozott a lecke, itt-ott hézag támadt. Hézagok támadtak a valóságban is. Becho meghalt, Breitbart megholt, Domonkos öngyilkos lett, — ej, nem jó, ha az öregdiák nagyon visszanézeget. Vagy inkább másra nézzünk. Például arra, mikor áldott, puhaszívű tanárunk, Prékopa István, a fizika órákon képes volt félóraszám azon merengeni, hogy hiszen ha éppen akarjuk, a prizmát kocsonyából is lehet csinálni, az is töri a a fényt. Mi aztán buzgón adtuk a további tippeket az ilyesfajta elképzeléshez, az óra szépen eltelt ilyen fantazmagóriákkal, felelés nem volt, az anyaggal pedig úgy elkéstünk, hogy érettségi előtt májusi hajnalokon tartott nekünk pót-órákat, amikor már csakis kifogástalan üvegprizmákról tárgyaltunk, de komolyan! Vagy arra emlékezzünk, mikor a rossz tanulók terrorja alatt kiosztottuk személy szerint a „sédákat“, mindenki egyet tanult meg s a sédahuzásnál kicserélte a kihuzot- tat a neki előre kiosztottál. Kockázatos Volt, de sikerült s a „bukoncok” átmentek. Vagy arra, mikor az öreg gimnáziumunkat átépítették s a mi osztályunk addig a Kaszinó nyári helyiségébe volt beosztva, ott aztán betyár-tanyát rendeztünk be s egy szép napon az udvaron frissen agyonvert patkányt sütöttünk a kályhában, gondolva, hogy a rossz szag miatt „elmarad az óra“. El is maradt, nem úgy, mint dr. Götz István tanárunk alatt egy fiatalabbik osztálynak, amelyik gumit tett az osztály kályhájára. Éktelen bűz támadt, nem volt nehéz ráismerni: mitől ? Bejött Götz, egyet szippantott s lakonikusan szólt: — „Gumit tettetek a kályhára? Csalódtok! Nem fog elmaradni az óra, nem is szellőztetünk, felelés lesz!“ — És beszekundáztatott vagy négy-öt jó pipát. Soha többet nem tettek gumit a kályhára. Az sem volt utolsó, mikor történelem- tanárunk: Hallay Zoltán, a magyar királyok uralkodási évszámait kívánta különösképpen s egy osztály úgy segített magán, hogy a királyok nagybetűs, évszámos névsorát felszögezték egy rajszöggel a katedra ablakfelőli oldalára, amerre Hallay sosem járt. Onnan aztán finoman leolvasták az érdekeltek s a tanár úr melegen meg volt elégedve. Jaj, de egyszer váratlanul betoppant a direktor úr, aki ugyancsak jártkelt minden irányban s bár a tetteseknek volt idejük a királyi névsort eltűntetni, de tudományuk forrása ezzel elapadt s szánalmasan dadogtak és szekundáztak. A tanár úr pedig csodálkozva jegyezte meg, hogy az igazgató úr jelenléte mennyire megzavarta és lámpalázba hozta tanítványait... Aladár még egy utolsót szörcsintett, nagyot nyögött és akkorát fújt, hogy kisebb viharnak is beillett volna. — Na, te malac — kedveskedett Péter és vakarni kezdte a fülét. Aladár engedelmesen eresztette alá a fejét és bután pislogott. Éjfélig tartotta volna így a fejét, ha egy légy az oldalára nem száll. A legyek idegesítették és minden e célra használható végtagjával küzdött ellenük. Most is gondolkodás nélkül hajította oda a fejét, hogy akkorát csattant, mint mikor teli krumpliszsákot vágnak a kamra padlójához. Közben majd felnyársalta Pétert. Az apja dühösen kapta nyakon és nagyot lódított rajta: — Mindig mondtam, hogy ne mássz olyan közel ahhoz a tehénhez. Egyszer még felhasítja a beled... Különben holnap úgy is jön érte a mészáros. Péter szívét a rémület összeszorította. Hát mégis!... Hetek óta viaskodik az apjával Aladár életéért. Könyörög, sír, jajgat, az ülepét a pádhoz veri és dühöng: — Ne bántsák Aladárt, maguk kegyetlenek. Kit bántott az, hogy meg akarják ölni... Ez a hála, hogy szántott, meg tejet adott. Az apja csak nevetett, vagy mikor már kibírhatatlan volt a fiú, rácsapott a nadrágjára és a kamrába zavarta aludni. A kamra oda nvílt a hátsó házba, ahol állandóan tartózkodtak, és Péter az ágyból hallgatta szipogva, hogy apja odaszól az anyjának: ' •— Mit csináljunk ezzel a kölyökkel? Vacak lesz ez parasztnak, hogy sajnálja a tehenet. Én is szeretem szegény állatját, de hát törött lábával nem tudok rajta szántani... Péter kiugrott az ágyból és bedugta a fejét az ajtón: — Vegyen másikat és Aladár hadd tejeljen. — Nem mondanád meg, hogy miből vegyek — rivalt rá az apja, hogy Péter esze nélkül ugrott vissza a sötét ágyba. Onnan hallotta anyja szavát: — Igazán nem lesz jó parasztnak. Oda kellene adni papnak vagy suszternek ... így viaskodva jutottak el eddig a szelíd nyárvégi estéig. Péter harcolt a szüleivel és vigasztalta Aladárt: És az áldott-jó, de nagyon öreg Láng bácsiról szól a rege, — a testvér-intézet öregdiákjai mesélik, — hogy gyűlölte, nem tűrte, ha valaki az osztályban az ablakkilincsre kalapot akasztott. Mindig levétette onnan. S mert bosszankodott, tehát mindig volt kalap az ablakkilincsen. Egyszer a papnevelőből valamelyik növendék kiszolgált öreg keménykalapját akasztották oda s várták a hatást. Láng bácsi jött s mérgelődött: — „Mi az, már megint kalap van az ablakon? Kié?“ — Nem jelentkezett senki. — „Mindenki vegye fel a fogasról a kalapját, hogy lássam, kié a kalap!“ — Mindenki felvette a maga kalapját, mindenkié megvolt s az ablakon mégis ott lógott a fekete kemény kalap. Csakhogy akkor már nem a papnövendéké, hanem a Láng bácsié, mert egy összeesküvő kicserélte. Láng bácsi pedig kijelentette : — „Mivel a kalapnak gazdája nincs, megsemmisítem!“ — És előbb leemelte, aztán úgy vágta föl a kilincsre, hogy átlyukadt. S nagy elégtételt érezve kezdte meg az órát. Csak távozáskor vette észre, hogy — a saját kalapját ölte meg, mert az övé helyére csempészett idegen kalap fülig esett be a fejére ... Fiúk, fiúk, mikor lesz megint „lyukas óránk’’ ? Mikor megyünk a Nyerges oldalba friss kalarábét lopni s szende arccal, nyájasan beszélgetni a krumpliszedő asszonyokkal, szinte az orruk előtt huzigálva ki s dobva hátra a cinkosoknak a zsenge csemegét? A sétatéri Kiss-emlék csúcsára fel tudnátok-e még mászni? Én már aligha. Nem engedi a Hexenschuss ... Előbb ezt nem lehet, később mást nem, végül semmit sem. Elfogy a lecke, melyet ránk rótt az Élet. Aztán — nincs tovább. Mit is csináljon az öregdiák? Nem tehet mást: a múltba néz... . ~. Ne, tehénkém, nem hagylak elvinni. Fáj a lábad? Simogatta a tehenet és az mélységes hallgatással bámulta. A maga módját végtelenül szerette a gyereket. Hiszen együtt nőttek szopós borjú korától, amikor versenyfutást rendeztek a szérűn. Azért meg különösen hálás volt, hogy a fiú a járom helyét vakargatta később a nyakán. Péter úgy érezte, hogy ebben a bámulásban Aladár a múltakra emlékezik. Különben szentül hitte hogy az állatoknak lelkűk van, jobbak, mint az emberek és Isten nem azért teremtette őket, hogy legyilkolják, hanem, hogy éljenek. Élni olyan szép, olyan jó és olyan borzamas az, ha valaki megszűnik. Riadva gondolt arra, hogy ő is megszűnik egyszer és az Ipolyotn tovább ragyog a nap, a szél fehér felhőket visz odafent, az emberek jámak-keinek és ő nem lesz. Sokáig bámult most is maga elé. Aladár már besántikált az istállóba, apja visszafelé a házba menet szólt oda neki: — Péter, vacsorázni és feküdj le. Péter elindult, mintha álomban járna. Holnap kibiceg Aladár a kapun és nem jön többet vissza. Oldalba vágják é3 visz- szanéz őrá, és ő nem tud segíteni. Szerette volna megrázni apját, ha bírja. Vacsora nélkül bujt ágyba. Hánykolódott, forgott és törte a fejét. Aladáron segíteni kell. Mikor apja bejött és lefeküdt, a szomszéd ágyban megmerevedett. Várt, míg apja elalszik. Nyitott szemmel bámult a kamraablakra. Kint a szomszéd ház felett csillagok ragyogtak és csöndesen úszott valami árnyék köztük. Az apja végre egyenletesen szuszogni kezdett. Péter felült az ágyban. A homályban lassan körülfordította szemét és lecsúszott a földre. Nyalábba kapta ruháját és kisurrant. Anyja is aludt már. Lassan az asztalhoz húzódott és a kenyeret kereste. A kés megcsörrent. Megint csak mereven állt meg. Csönd volt, csak szíve dobogott. Aztán végtelen óvatossággal levágott egy darab kenyeret és kiszökött az udvarra. Útközben húzta fel a nadrágját és a kabátját. A kenyeret belegyömöszölte a zsebébe. A sötétben kavicsra lépett, sántítva és nagyokat nyelve ért az istálló ajtóhoz. Lassan kinyitotta. — Aladár! A tehén nagy zajjal riadt fel és vergődött négy lábára: — Csitt te, ne csinálja ilyen zajt, mert észrevesznek. Odaugrott a válvuhoz és a láncot kezdte oldozgatni. A tehén lehajtotta a fHét és várta, hogy a nvakát vakarja a fiú. — Most ér"1: r*. suttogta Péter, —• siess te is. Megszökünk ... A. tehén lomhán kifordult a vályútól és kibicegett az istálló ajtaján. Aladár Mese a palóc éjszakákból Ír la: Sinkó Ferenc — Erre te, a kert alól megyünk. A hatesztendős, mezítlábos kölyök meg a sánta tehén elindult a kertek alatt. Egy pillanatra megálltak. Most merre? Fent szikrázva táncoltak a csillagok és köröskörül hallgatagon lélegzett fa, bokor, rög. A világ széles és ellenséges. A szomszéd faluból kutyaugatás hallatszott át gyöngén és erőtlenül. A tehén leeresztette a fejét és füvet kezdett harapdálni. A fiú elkeseredettem nézett rá: — Meg akarom menteni és az itt zabái, Aladár, ne. te lomha dög. Ráncigálta tovább. A tehén engedelmesen bicegett. így mentek, a fiú reszketve türelmetlenül, a tehén nyugodtan, egyet- egyet falva jobbra és balra. Árnyékok táncoltak a fák alatt, az árkokban félelem lappangott. Az éjszaka mind sötétebb lett. És egyre fáradtabb a tehén is, a gyerek is. A határ szélén megálltak. A fiú reszketni kezdett és könnyein keresztül nézett a táncoló csillagokra. — Istenem, nem segítesz? Jót akarok! Leült az út szélére és csendesen sírdogált. Aladár egy darabig hallgatva nézte, aztán lassan, két első térdére leereszkedve lehevert ő is az út szélére. Péter dider- gett, közelebb húzódott a tehénhez, rátette a fejét és szépen, csöndesen elmerült a könnyeibe és az éjjeli ragyogásba ... Amint bámult felfelé, egyszer csak furcsa tüneményt vett észre. Észrevette, hogy az egyik fant a magasságban szálló ködhullám nem köd, hanem függöny, amit láthatatlan kezek húznak szét. S amint széthúzzák, mögötte egy ablak van. Az ablak kinyílik és kihajol rajta egy fej. Óriás arc, hatalmas váll! A szemei mirat két hold, haja, szakálla, mint ezüstös felhők. — Ez a Jóisten — suttogta Péter és dobogó szívvel figyelt. A ragyogó arcc az ablakban valahová hátrafordult és valakihez szólt. A hangja halk volt, de erős, mint a szél: — Persze, ezért nem tudtam aludni. Miért nem vigyáztok rá? Péter szorongva kiáltott fel: — Istenem, segíts rajtam. Aladárt a mészárosnak akarják adni és én szeretem. Meg akarom menteni, de nem szánják meg. A ragyogó arcból mosoly sugárzott a föld felé és hang szűrődött alá: — Majd küldök valakit, aki megszán. Péter felriadt. Valaki a lábába rúgott. Szemét dörzsölte és bámult maga elé. Sötét árnyék állt felette. Kezében pisztoly és villanylámpa, fején micisipkta. A villanylámpa fénye visszaverődött a tehén oldaláról és egy sötét, kegyetlen arcra vetődött. Péter nyugodtan nézett rá. Az idegen durván kérdezte: — Veled mi van. kölyök? Mit akarsz itt? — Kérem én Péter vagyok, ez itt Aladár. Megszöktünk, mert szegényt holnap a mészárosnak akarják adni. A sötét arcból még sötétebb kacagás szakadozott fel. Péter tovább folytatta: — Ugy-e magát küldte a Jóisten? A sötét arcon meghökkenés rándult végig. Bámult és halkan kérdezte: — Miért gondolod, hogy az Isten küldött volna? Én rabló vagyok. Péter vállat vont: — Az mindegy, előbb álmomban ott fent kinyílt az ablak és Isten kihajolt rajta és azt mondta, küld valakit, aki segít rajtam. — És hogy segíthetek én rajtad? — Nem tudom, de segíteni fog. A sötét ember kiegyenesedett, aztán felfelé nézett, oda, ahol előbb Péternek kinyílt az ablak. Aztán hirtelen^ visszafordult. keblébe nyúlt és egy marék pénzt nyomott a fiú markába. — Nesze, de ezt nem loptam! Ezzel elrohant, mint akit kergetnek. Péter felugrott és rákiáltott Aladárra: — Úgy bámulsz itt, mintha nem is rólad lenne szó. Gyere, megyünk haza. Mentek vissza, a fiú megint. türelmetlenül, a tehén megint sántítva és egyet- egyet falva jobbra-balra. Hajnal volt, mire bezörgetett a kamraablakon: — Édesapám. Az apja riadva ugrott ki a pitvarajtó elé anyjával együtt és bámult a fiúra, meg a fiú mögött álló tehénre. — Hát ez meg mi? — Megjöttünk. — Honnan? — Megszöktünk, hogy Aladárt ne vigye el a mészáros. Útközben Isten küldött egy rablót, aki pénzt adott, de nem rabolta! Most már ittmarad Aladár, úgy-e? Itt a pénz. Az apja csak nézte a pénzt, a gyereket, a tehenet. Aztán csak ennyit mondott: — Mégis papnak adjuk. Felelős szerkesztő: LUK ft GÉZA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓV A 1,1. AI. AT RT.. BUDAPEST. VIII. RöKK SZILÁRD UTCA 4. — FELELŐS.* GYŐR Y ALADAR IGAZGATÓ
