Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-03 / 125. szám
Ma: R ád Ara: 10 fillér II. évfolyam 125. szám. Budapest, 1939 június 3. Szombat Előfizetési ár évente 36,— P, félévre 18— P, negyedévre 8.— pengő, havonta 3.— pengő, egyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP ^Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili. kerület, Jőzsef-körút 5, szám Telefon: 144-400 o Telefon: 144-400 Felvidéki vendégek Pesten (síp) — Érdekes helyen, a rendőrőrszobában találkoztam a tizenkétéves felvidéki fiúval, aki Budapestet jött meglátogatni. Ott ült, jókedvűen és egyáltalán nem elfogódva a magas falócán a szállás rendőrök közelében és tágra- nyilt szemmel, éberen figyelte a környezetét, Azért volt itt, mert elveszett. Iskolájával kirándult Pestre Kassáról, az egyik budai utcasarkon valahogy lemaradt, sokáig őgyelgett össze-vissza, sírt is egy kicsit, majd idekerült. Már megtalálták a csoportját, hamarosan érte jönnek, addig elbeszélgetünk vele. Arra lettem figyelmes, hogy. az egyik szélesvállú, markos rendőr kifogástalan túróéi szlováksággal odaszólt a gyerekhez : „Hát azután tudsz-e szlovákul ?” Hogyne tudott volna, eddig szlovák iskolába járt, tavaly Prágába is kirándultak Kassáról, de Pest szebb. Csakhamar vidám povedálás indult meg a réndőrök és a felek mosolyogtak, s amikor általános csodálkozásra én is beavatkoztam az eszmecserébe, valóságos kis magyar-szlovák ünneplés kelet-, kezett a budai őrszobában. Elmondot-. tűk élményeinket: a rendőr rózsahegyi, a háborúban sokszor kitüntették, a gyerek szülei szintén a Tátra tövéből valók, most Kassán laknak. Amikor ismét magyarra fordítottuk a szót, megkérdeztük a kassai kisfiútól, hogy tetszik Pest. Most olyan őszinte és lelkes áradozás következett, hogy csaknem leírhatatlan, mert nem a szavak fontosak benne, hanem a mozdulatok, a szem tüze, az arc átszellemültsége, a hangnak szinte rajongó csengése. Éreztem, ez a gyerek most az egész életre szóló élményt kapott, ősélményt, amelynek hatását soha semmi le nem törli szivéből. A magyar élet sugara, az a i,je ne sais quoi de...”, ami a magyar lendületben nagy és hódító, most égetett mély nyomot a kassai fiú leikébe, most vált ő is a magyarság jegyesévé. Később érte jöttek és elbeszélgettem a kassai tanárral, aki a fiúkat Pestre hozta. Elmondotta, hogy nincs jobb és tökéletesebb propaganda, mint a felvidéki gyerekeket, a magyarokat, a szlovákokat, a ruténokat egyformán, két- három napra Pestre hozni, esetleg más nagy magyar városokba, vagy végigvinni a Dunán, az Alföldön, a Balaton partján, megmagyarázni egy-két magyar alkotást és engedni, hogy a magyar táj és élet bája a szívükbe lopód- Zék, megkóstolják a fehér magyar kenyeret, a . szalonnát, a gyümölcsöt, érezzék néhány'pillanatig a magyar társadalom lebilincselő szívélyességét, az emberi érintkezés melegségét, ami annyira elüt a régitől, például a prágaitól. Nem szabad elfelejteni, hogy e gyerekeket, az idősebbeket is, régi iskoláikban évekig gyötörték a magyar barbárság rémképeivel. Raffinált, hazug módon ázsiai tatároknak ábrázolták előttük a magyart, az országot elmaradt, balkáni vidéknek, amelyre büszke fölénnyel nézhet mindenki, aki cseh-szlovák. Prágát például rendszeresen és következetesen úgy mutatták a kis magyaroknak, s a szlovákoknak és a ruszinoknak, mint olyan várost, amihez hasonlót Magyarország nem mutathat föl. A TELEKI PÁL GRÓF: Megvan a magunk magyar álja, magyar iránya és alkotmánya A miniszterelnök a szociálpolitika leghelyesebb módszeréről: a gyors cselekvésről Szeged város választópolgárságának küldöttsége pénteken délután a miniszter- elnökség épületében nyújtotta át a szegedi választókerület képviselői megbízó- leveleit . Teleki Pál gróf miniszterelnöknek és Varga József iparügyi államtitkárnak. A megbízóleveleket Lehel Pál választási elnök adta át. Teleki Pál gróf miniszter- elnökhöz intézett szavaiban Szeged város közönségének ragaszkodását fejezte ki. Meleg szavakkal üdvözölte Varga József iparügyi államtitkárt és kérte, fogadja szívesen Szeged város bizalmának megnyilvánulását. Az üdvözlésre Teleki Pál gróf miniszterelnök .a. következő beszéddel válaszolt: tt- Megköszönöm ezt a megbízólevelet,, nemcsak a magam nevében, hanem hatunk nevében, niert ezt nem egyedül én kaptam, hanem hatan, akik a listán szerepeltünk. Hatan, akik úgyszólván egyesítjük magunkban az egész magyar életet és a magyarságnak egész munkáját és annak mindenféle ágazatát. Az első, ami ebből következik s ami egyszersmind politikánk vezérfonala kell, hogy legyen: a magyar társadalom szolgálata, a magyar társadalmi egység szolgálata. S ezt úgy mondjuk parlamenti, politikai nyelven: hogy szoiálpolitika. Ha bármilyen törvényt hozuink is, mindig ez kell, hogy vezérfonalunk legyen. A gazdaságpolitikáról is azt monlják, hogy az a legjobb szociálpolitika. Mert nyilván megelégedett és cselekvésükben, gondolkodásukban, lelki életük kifejtésében: kevésbé akadályozott embereket teremt, akikben több a megértés, több a szeretet, több a barátság, mint olyanokban, akiket az élet kényszerei sokszor más érzelmekre, mondjuk irigységre vagy gyűlölségra ragadhatnak. Én a magam részéről a szociálpolitikát régen tanultam, az első hivatalban, amelyben hivatalfőnök voltam: a jrokkantügyi hivatalban. De már akkor rájöttem arra, hogy nem a nagy tervek, nem a zöld asztalnál kigondolt és látszólag mindent felölelő nagyszerű eszmék , nem az óriási tervezgetések, — ahol a valódi vár és Jégvár között-délibábok teszik a kapcsolatot, — oldják meg a szociális kérdéseket. Ótt tanultam meg, hogy a legcélravezetőbb az élet praktikumát mindenféle előítélet, mindenféle hangulatos programpont nélkül megfogni, de rájöttem arra is, hogy ha több lehetőség áll az ember előtt, akkor válogatás és vitatkozás helyett jobb az egyik lehetőséget megragadni, vagy akár kalapba tenni a lehetőségeket, egyet kihúzni közülük s azt megvalósítani, még akkor is, ha az a legkevésbé jó megoldás is. De hónapokig vagy esztendőkig vitázni, hogy melyik a legjobb, — kétségen kívül a legrosszabb megoldás. — Ezek nem könyvbeli tapasztalatok és azt hiszem, hogy az én barátom és sokszoros kollégám, Vargha József államtitkár űr szintén azt vallja, hogy a legokosabb dolgokat nem könyvből tanultuk, hanem az élet normális rendjén egymással való érint, kezesből, kis bajokból, bis emberek kis ne- kézségeiből, amelyek azonban az egyes embernek sokszor nagyon fontosak. Ezek- bői tanulunk, nem általánosítva, azaz nem gépiesen. Mert megtanultam, hogy nincs két ember, akinek egyforma a baja és helyzete. Éppen azt tanuljuk az egyes ember esetéből, hogy ezt se lett volna szabad úgy megítélni, mintha kaptafát csináltam volna magamnak a zöld asztalnál, mert ez is más, mint a többi. — Éz az, amit a szociálpolitikában gya- kórolnpnk kell és ami, azt hiszem, mindennek az alapja. Nem sokat okoskodni, nem sokat tervezgetni! Őszintén megmondom, hogy sokszor nehezemre esett úgynevezett programot adni, részletekre és aprópénzre váltva azt, hogy mit fogunk a következő esztendőben, vagy ötesztendőben cselekedni. Hogy mit fogok három esztendő múlva cselekedni, amikor ez a parlament még együtt ül, — ha Isten és a nemzet is úgy akarja, hogy akkor, még itt üljek ezen a helyem — ha ezt megkérdeznék tőlem, azt mondanám, fogalmam sincs. Ha csak azt nem mondom, hogy ami magyar érzésem szerint akkor a legjobb lesz és amit azokkal együtt, akik az államot vezetik és az ország- gyűlés többségével együtt jónak fogunk tartani. Programokat adni az országnak apró részcseh-szlovák paradicsom magasztalása közben sohasem maradt el a gúnyos oldalvágás a tökéletlen magyar élet felé, s a fiatal felvidékiek úgy nőttek föl, mint akik állandóan csak rosszat és csúfat hallottak a magyarságról. Nem állt módjukban az ellenkezőjéről meggyőződni. Most azután megtörtént a csoda. Az ámuló gyerekszemek előtt kibontakozott a fenséges Budapest panorámája, s egy koranyári, ragyogó napon meglátták a Dunát, a hidakat, a várat, a parlamentet, Budát, a múzeumokat, a palotákat, a lüktető forgalmat, végig- hajókáztak a pompás folyamon, magukba szívták a Margitsziget hűs illatát, jártak az Állatkertben s az And- rássy-úton. Minden nagyobb, nyíltabb, verőfényesebb, tágabb, lendületesebb volt, mint a szép, de nyomottan melan- chólikus szürkésbarna Prága, esőivel, ködeivel, gyenge kosztjával és rideg embereivel. Mintha hályog hullt volna le a gyerekszemekről: talán először érezték "közvetlenül és saját kis tapasztalatuk élményével, hogy odaát becsapták őket. Először látták a szlovákok és a ruszinok a magyar kiteljesedést, azt, hogy mit tud és mit ér a magyar, s mennyi igézet van szellemének alkotásaiban. Ennél hatásosabb propaganda tényleg elképzelhetetlen. S ahogy az utcákat jártam, s itt is, ott is egymásután találkoztam a boldogan bámészkodó felvidéki gyerekekkel, minduntalan arra kellett gondolnom, milyen helyes és építő ötlet volt e budapesti kirándulások szemléleti oktatásával meggyőzni a kis elvadítottakat a magyar értékekről. Mindenkire, nemcsak a gyerekekre, ráférne e tanulmányi kúra a Felvidéken, hadd tűnne el sok mesterségesen gyártott együgyű előítélet és érlelődne a való helyzet helyes belátása. Igen, talán csak e ragyogó előnyár, a legszebb magyar hónap, oszlatja el a múlt év novemberi ködeit. Most látják csak be nálunk, hogy igazságtalanság volt a kezdet nehézségeiből ingerült következtetéseket levonni és összehasonlítani a prosperitás éveit néhány törvényszerűen rossz átmeneti hónappal. Senki nem gondolt arra, irikkora anyagi, adminisztratív -és politikai megterhelést jelent egy szegény és kifosztott országra, ha hirtelen újabb másfélmillió emberről kell gondoskodnia, anélkül, hogy csupasz létükön és földükön kívül mást hoztak volna magukkal. Németország egész, gazdag országokat kapott, nemcsak embert, hanem a központi gazdag intézményeket is Ausztriában és Csehországban, Magyarország csak a népei kapta, de semmi mást, ami a néphez tartozik, semmiféle anyagi támaszt, mert a kivonulók mindent elvittek, a központokat pedig a magyarok nem szánhatták meg rajtaütésszerűen. Gondoskodni másfélmillió emberről anélkül, hogy az ország anyagi támaszt kapott volna, gondoskodni a megnagyobbodott és fontos hadseregről anélkül, hogy a nemzet gazdagabbá vált volna, — mennyi gond, mennyi nehéz* ség, mennyi probléma! A magyar állam néhány hónap alatt zökkenő nélkül megoldotta a megoldhatatlannak látszó kérdéseket, s ma már érezni, hogy az automatikusan támadt nehézségek elmúltak. A magyarság a saját erejéből vészelte át a nehéz átmeneti időt, nem úgy, mint például az utódállamok, ame* lyek a háború után hatalmas kölcsönöket kaptak berendezkedésükre. Büszkék vagyunk, hogy a váratlan megter* helést aránylag ennyire jól és gyorsan úszta meg a magyarság. Ma már kitárul a magyar rend és a magyar szépség is, s egyre többen vagyunk, akik — mint a felvidéki iskolásgyerekek — a kiteljesedés bódult örömével kóstolgatjuk a magyar élet szépségeit. Éppen most kóstolgatjuk, amikor elérkeztünk a sötét trianoni szerződés megkötésének évfordulójához, s amikor számunkra a nap már semmi más, csak egy kellemetlen^ de immár ártalmatlan emlék.
