Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-18 / 137. szám
1939 JÚNIUS 18, VASÁRNAP TEißindn Ag^ARHIRMR Statisztikát az amerikai lapok az elzüllés okairól és módjairól Kétszáz öreg csavargó és csavargónk nyilatkozik a múltjáról - A legtöbb életét a szerelem rontotta el - Ki remél még és ki tört be sorsába? A Paris Soir számolt be róla a minap, hogy több újságíró gondos oknyomozo munkája alapján statisztika jelent meg Amerikában az elrontott életekről. A hitelesnek ható adatok közt valami különös varázslatban botorkál az ember — soha ilyen elrévítő, nosztalgikus olvasmányt! Az élet bonyolult, roppant bonyolult, — érezzük kissé kábán és sajátos bódulatba esve a felsorjázott esetek, e nyomorult „curriculum vitae”-k olvasásakor. Ó, micsoda' végzetes hullámverése a tengődésnek, micsoda támolygások, micsoda sorsszerű gyűrűzése az eseményeknek — hogy olyan kegyetlen bizonyossággal kerül tőle társadalmon kívülre, az érzések, indulatok, a civilizáció és kultúra csatornájába, az anyagi ellátottság legszélsőbb perifériájára a bölcs és megfontolt és törekvő polgár! Az újságírók siserahada kétszáz koldust szólaltatott meg, — kétszáz hatvan éven felüli férfit és nőt vegyesen, akik már tudják, hogy elrontott életüket nem lehet újrakezdeniük, — akik már őszintén beszélhetnek a tragédiákról és defektusokról, amelyek züllésüket okozták. Kiderül, micsoda engesztelhetetlenséggel derül ki, hogy kétszáz bölcs és megfontolt és törekvő polgár — mert ki nem az szándékban és sóvárgásokban? — hiába igyekezett gyarapítani magát, lépésről-lépésre számítva ki az óvatosan összeálló nyárspolgári életszaporodást, bizakodás és gyűlő remények közt hiába számított szívszorongva a boldogulás mindenki szamára jogos eshetőségeire —: a számvetésébe valami fatális hiba csúszott be, — elcsúszott vele a botorkáló-tapogatózó láb is, az érvénesülés bevált ösvényeiről a tönkremenés kegyetlen árkába, ahonnan nincs visszatérés többé! a halál szólításakor, amit e földön, szintén rajta kívü álló hatalom impulzusából kezdett. De hiányérzetét elfedi a vagyongyűjtés, a tisztes burzsoázia, az utánamaradt családi és társadalmi olyan- amilyen alkotások díszletei, gyászfátyolos özvegyek és tisztességben felnevelt gyermekek, akiket a konvenciók keretein belül és azok intézményes tiszteletében nevelt az eltávozott. És az igazoló relikviák egész sora! E kizsigerezett kétszáz szerencsétlen között nedig mindig család nélkül élt huszonhétt hajadonon maradt, koldusnő ég magnak maradt húsz férfi. Persze, hogy azt hiszik: a család segítene ! A hajadonok huszonketteje és a férfiak tizenkilence Jájelentette’ bogy, ha újból kezdhetnék az egészet — családot alappífanának — hát persze! És az élet e kétszáz kivert, riporteri tolira tű- zöttje a legildomtalanabb kérdésre mely úgy sajoghatott, mint a Krisztus sebébe dugott durva legionista kéz —: huszonkettő mégis-mégis azzal válaszolt, hogy határozottan remélik életük visszafordulását, —• csali százhetvennyolc nyugodott bele, hogy talán a csoda juttathatná visz* sza őket az emberi társadalomba. Nyomorult emberi sors Az élet útjai csakugyan végéreme- hetetlenek és a halál előtt semmi sincs lezárva és legtöbbünk életét a halál sem teszi kerekebbé. A kétszáz intervjú-pány- vába került újvilági koldus sorsa zsibongva fáj nekünk, európai olvasóknak, mint egy nehezen hegedő seb. Vájjon min múlik sikerünk és mi a sikeres élet? Ki adja rá meg a hiteles normát itt e földön? Mik azok a „nagy vonások”, amelyeknek stigmái újra csak változatlanul élve sok kikérdezett és mik azok a „bizonyos módosítások”, melyeket mégis eszközölnének — az új „modus vivendik”, az új korrekciók: a jobbratörés kétszer ki nem osztható próbaköve? Jó és rossz ütközik itt, hogy csak úgy recseg bele a lélek és a test bordázata. Üdvözülés és elkárhozás kérdését feszegették az amerikai riporterek nagyon is pőre és nagyon js áhítattalan mívelkedetük közepette is! A kisemmizettek, a közönségesek, a bélyeggel vagy bélyegtelenül szenvedők, az öntudatlanul toporgók hada vonult itt fel előttünk szörnyű kermeszben és szíveikből, az elkínzott zsigerekből és az éhez- tetett lélekből az emberi örök megváltat- lanság szűköl felénk megrendítő uniszónó- ban. Fénytelen sorsuk derengése alá tartsuk oda elcsöndesült arcunkat és gondolkozzunk el kissé emberi fajtánk szenvedéseinek mineműségéről, hogy XVI. századi prédikátor őseim nyelvén szóljak. Próbáljuk meg rangsorba osztani őket — ha tudjuk. Ha nem tartotta fent azt a képességet a legsajátabb és legszuverénebb jogának a lényeket világra hívó és magához szólító Erdős Jenő. Teremtő! Puskát a hátakra... A züllés okai Magyar hősök emlékezete Mi okozta elzüllését? — szólt gonosz egykedvűséggel és aggálytalan ^tapintatlansággal az interjúvoló kérdés mindegyik koldushoz és elsöprő monotoniával legtöbbször ez a felelet vijjogott fel reá: a szerelem, a szerelem, ötvennégy toprongyos és idomtalanná vált vénasszonynak a vallomásban, az emlékezésben még felfényesedő tekintete zavarodottan-bol- dogan kerengett az amerikai riporterek adoniszira tömött vállain. Szívük, mely a szerelmi éj észvesztő varázslatában egyszer oly megrontó, vészes izzással parázslóit fel s azóta egyre senyved és zsugorodik —: utoljára torkotelszorító dobolással emlékeztetett vissza emberi s női jogaira, — veszettül, követelőzőn, pergament arcukon az elnyert, de rögtön el is vesztett Paradicsom üdvének régi-régi, halvány visszfényével, Harmincöt férfi is a szerelmet jelölte meg élete romlása okául. Harmincöt, hódításra termett férfiszív roppant bele alantas, komisz és bestiális nők csalásaiba. Tizenhét férfi ismét a politikát említette a végzetes okok közt, — a nők közül egyetlenegy sem. Ki volt ez a tizenhét koldus? Politikai ambíciók rabja, megfeneklett közéleti karriervadász vágy- bukott idealista, aki szerepet is vitt egykor a közéletben. . Tizenegy asszony és tizenhárom férfi betegség miatt züliött el — tizenhat nő ég tizenöt férfi az alkoholt okolta tragédiájáért. De ez sem elég! Az újságírók vájkáló kíváncsisága még itt, sem állt meg — könyökig akartak benyúlni a borzalmakba — ők ugyan nem hagyták abba s nem hagyták magukat elővétetni a legkülönösebb, legzaklatóbb tengeribetegségnek, ami csak van a világon, amit a tönkremenő emberi faj szemlélése okoz! Ez a felkeverő és hányingerlő, béna és szélütött kerengés nekünk jut legfeljebb, az olvasónak. Menjünk tovább az emberi megváltatlanság alvilágában, hiszen egy amerikai zsurnalisztától nem kívánhatjuk, hogy Dante megindultságával botorkáljon sors járása közben! Családi bajok is okoztak számos el- züllést — ó de mennyire! Szülők hibája miatt három asszony és hat férfi került a társadalom mélyébe, viszont a gyermekek hálátlanságának tizenegy koldusnő és öt koldus tulajdonítja szomorú sorsát, a szerencse hiányának meg két nő es öt férfi. A társadalmat egyetlen asszony sem okozta sanyarú helyzetéért, viszont három koldus a társadalomban látja okát szerencsétlenségének. Három nénike és öt férfi nem tudta miértjét adni sorsának. Amíg eljutottak odáig... De mindez nem volt elég, a riporteri szemfüles-ég és gátlástalan kíváncsiság a múlt életük folyásáról is kivallatta őket, amikor még a társadalmon belül épült életük romolhatatlannak tetsző téglákból. A kétszáz közül mindössze tizenhét vallotta azt, hogy sosem vitte semmire és mindig a társadalom legalján tengődött, Százhatvankét koldus jelentette ki, büszkesége roncsán, hogy húsz és harminc életéve között el tudtak helyezkedni az emberi berendezkedésben. A férfiak állásban dolgoztak, a nők pedig férjnél voltak, vagy pedig szintén munkával keresték kenyerüket. Ezek után nem kímélhette meg őket a tojnpítatlan, tomboló és közönséges kíváncsiság a legfájóbb kérdéstől: mit csinálnának, ha újra kezdhetnék az életet? A kérdésre, amelyet egyedül csak Annak volna joga feltenni, aki a sors kerekét visszaforgathatná — a Magasságos Istennek —: tíz férfi és egy asszony jelentette ki, hogy úgy cselekedne, ahogy eddig, semmit se bántak meg. Negyvenhéten válaszolták, hogy „nagy vonásokban” Ugyanúgy élnének, mint eddig, de „bizonyos módosításokat“ mégis eszközölnének. Százne.gyvenketten vallották be nyíltan, hogy csalódtak életükben, túlságosan iák — avagy túlságosan rosszak voltak és ha tehetnék, egészen máskép rendeznék be új életüket. A veszedelmes kor A züllés időpontja, a szörnyű és vég- 1 elemzésében úgysem magyarázható expló- zió százharminckilenc kikérdezett életébe a harmincadik és negyvenedik évek közt ütött be és égetett fel maga mögött mindent, a férfitevékenyság legszebb idejében, a férfivállalkozás legvarázslóbb, leghevesebb, legaktívabb szépséges _ esztendeiben! Ő harminc és negyven életévek, hogy beteljesítitek a legtöbb teremtmény életét ekkorára, — hogy megfizetett busás terméssel harminc kezdő esztendőnek minden befektetése, tanulsága, felkészülése, csalódva kiábrándulva, mégis- mégis bizakodó továbbpergése, minden tapasztalat. Mi az a szörnyű defektus, ami a virágzó férfienergia dúskáló idejében kiveti pályájából a startot vevő emberi sorsokat Ki tudná megmondani, hogy a cseppentett méz édességével csorduló férfikorszak sejtjeibe micsoda fenevad keze csempész epét, —- az örömmel, munkával és reménnyel töltekező sejtekbe? Család és remény Elhibázta a kétszáz, a rotációs gép szennyes lepedőjére került kétszáz ember, kétszáz koldus"valahol -—: csak ez az egy bizonyos. Mert még azok is elhibázzák valahol, akiknek sorsa nyárspolgári rendben úgyahogy összeáll. Mindenki valami titkolt hiányérzettel fejezi be, bizonnyal, 1757 június 18. A Mária Terézia királynőnk és Nagy Frigyes porosz király között lefolyt háboríj alatt, Csehországban, Kólóinál vívták meg a döntő csatát, mely utóbbiban a legutoljára nagyszebeni 31. gyalogezred — mely akkor tiszavidéki, de főleg szabolcsmegyei legénységből állt- — kimagasló vitézséggel harcolt. Amikor pedig az ezred arcvonalának; egyik része a poroszok egy különösen eröteljse rohama alkalmával megingott és ebben a válságos helyzetben már nem volt idő arra- hogy az akkori Idők elöltöltő puskáit Idejében megtöltsék, szóyal peronyi veszteni va> idő sem volt, Deseő Ferene ezredes, az ezred vitéz parancsnoka azzal a kiáltással hidalta át a válságot, hogy: Magyarok' Akasszátok a puskát a hátatokra és rántsatok kardot! Katonái szót fogadtak és ettől kezdve pusztán csak karddal harcolva, védték ki g poroszok rohamát. 1819 június 18. Szabadságharcunk egyik különösen jelentőségteljes napja, mert ezen a napon lépte át az orosz qár által útbaindltott orosz had éle a duklai határhágót, hogy az osztrák császár hadait támogatva, magyar szabadságmozgalmunk elfojtásában közreműködjék. Az oroszok eme beavatkozása nélkül szabadságharcunk győzelmes befejezéshez juthatott volna és nem következett volna De gyászos elnyomatásunk ama Időszaka sem, amelyből csak 18 esztendő múltán, az 1867. évi kiegyezéssel éledhettünk fel. 1916 június 18. E napon Némethy Endre, volt péesl 19. henvédgyalogezredbell hadnagy a szeret- menti Zadovánál parancsot kapott, hogy a közeli vasúthidat századával tartsa. E feladatának végrehajtása közben Né. methy hadnagy századát váratlanul két kozák század támadta meg és noha a támadás a századot teljesen meglepetésszerűen érte, Némethy hadnagy mégis gyors, talpraesett és erélyes parancsaival oly helyzetbe rendelte századát, hogy az a kozákok támadását megállította, majd hatásos tűzze} gyors hátrálásra kényszentette azokat. Üldözés közben a kozákok újból megtámadták a századot. Erre Némethy hadnagy nem volt rest, hanem rendszeres ellentámadásra vezette honvédéit, akikkel azután a kozákokat ismét visszavetette, Ezzel pedig végleg utat nyitott magának és kitűzött feladatát végrehajtva, a vasúti hidat birtokába vette. Ezért a sikeres fegyvertényéért a bronz katonai érdemérem másodszori adományozásával tüntették ki Némethy hadnagyot. A harcos jobboldali gondolat / I» za z ovivoje az Oláh György díj: félévre 4 pengő esztöség és kiadóhivatal: L kér., József-körüt 5. sz. en mutatványszámot! aw
