Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-11 / 131. szám
1939 JÚNIUS 11, VASÁRNAP TECTTDtta KÖNYV —KULTÚRA iiniimfininimijiifmiimimninimniniiiiinTTiiiimiifflnininrainmiiTnnniiiimniimír/línníTiilínnininnilímmniHmmiimmm'nnnmT» Kisebbségben Németh László tanulmánya, Tanu-kvtár I. A Teleki-théka, Marosvásárhely világhírű könyvtára ebben az esztendőben csöndes ünnepségekre készül abból az alkalomból, hogy alapítója, az európai műveltségű gróf Teleki Sámuel kétszáz évvel ezelőtt született Gernyeszegen. „Sámuel úrfi” már a híres gernyeszegi udvari iskolában különös vonzódással fordult a könyv felé, s ettől fogva szeretete, rajongása élete végéig izzott a világirodalom remekművei iránt. Mintegy negyven esztendőt töltött a császárvárosban, magas hivataloskodásban, ám a bécsi rozsda nem tudta megfogni magyarságát. IfO ezerre menő könyvtárát 1802-ben áttelepítette Bécsből a Maros mellé, ahol magyar tudományos központot akart létesíteni. Gyönyörű volt Teleki ábrándja a marosvásárhelyi théka felől: öntudatos, történeti alapon nyugvó klasszikus magyar műveltség lebegett a szeme előtt. Másfélszázados fennállása óta a Teleki-bibliothéka sok-sok külföldi tudóst és magyar írót vonzott Marosvásárhelyre, megcsodálni a 16. század ritka nyomtatványait, első könyveit, a 11 kötetes Jansovius-féle atlaszóríást, Calepinus szótárát, Piranesi drága metszeteit, Sava- rnrolla prédikációit, a drága Hungariká- kat, az Aldusok, Elzevirek és Oporinusok könyvremekeit. Kazinczy Ferenc erre jártában „öszve rázkódtaték az álmélkodis- tóV’ a théka impozáns árkádjai alatt. Pólyái Jánost ide küldi édesapja olvasgatni Tacitust egy okulárral: „A Teleki-biblio- thékában kedvesen lehet elálmodni ezt az alig kiáltható életet, isak a belső szem előtt a külső nyissa fel azt. La Place: Mésanique céleste-je, melyet Gauss opus perfectissimumnak mond s több hasonlókban ezer évek gyönyöre, forrása van.” Gárdonyi Géza szívesen lakott volna a thékában, ha nem szeretnék öt annyira Egerben. Kosztolányi Dezső Csokonai- díszkiadáson lelkesedik, Németh László pedig romániai útirajzában sóhajtva kiált fel: ,JIa valamikép lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem. Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak.” A román Jorga elismerő nyilatkozatával hódolt Teleki Sámuel emlékezetének, mikor ezeket írta könyvtár látogató könyvébe: ,Jn domo humanae nobilitatis hungaricae opera vetusti tem- poris mirutus sum. azaz: a magyar előkelő gondolkozásnak ebben a hujlékában megcsodáltam a múlt idők alkotásait.“ Az egész magyar művelődés tisztelettel és mély hódolattal tekint a Teleki-théka felé, amely könyvsokadalmával soha se szűnt meg Európát sugározni az erdélyi bércek közé. Brunszvik Teréz naplójának első kötete jelent meg a minap a Magyar Történelmi Társulat kiadásában és Czeke Marianne szerkesztésében. A laikus olvasó eddig úgy tudta, hogy Brunszvik Terézt csak a Beethovenhez fűződő barátság vagy esetleg szerelem tette ismertté, hogy talán ő a ..Halhatatlan Kedves”, akihez a zeneóriás leveleit címezte. Az olvasó a naplókból és feljegyzésekből mást is megtud. A korábbi kutatások már megállapították, hogy a Brunszvik-család Magyaroszégon élt, Mar- tonvásáron. Teréz apja, Brunszvik Antal gróf udvari tanácsos volt Pozsonyban, nagy műveltségű, irodalomért, zenéért rajongó ember, nagy hive a felvilágosodás szaabdságeszméinek. Teréz nővérével együtt meglátogatja egyizben az yveräun-i híres Pestalozzi-intézetet, ahová a kor pedagógusai gyakran elzarándokoltak. Pestalozzi varázslatos nevelési elvei, a gyermek és azon keresztül a nép iránt érzett szeretete nagy hatással volt Teréz lelkére is. Csodálatos tervekkel tért haza Magyarországba. Exaltáltnak mondják, aki arisztokrata nő létére kis gyermekeket nevelő intézeteket akar felállítani. „A Monarchia és a világ legnemesebb alakjai közé fogok tartozni. Ez a törekvésem és forró kívánságom” — írja naplójában és hozzáfog terveinek megvalósításához. Föltétlenüll hisz a nevelés hatalmában és az apró gyermekeknél óhajtja elkezdeni nevelő munkáját: „A csecsemő teljesen ment azoktól a nyomorúságoktól és emberi ostobaságoktól, amelyek itt e földön uralkodnak... Miért ne lehetne Krisztus példájára átformálni a világot...?" Csakhamar hívőket és segítőket talál munkájához s kezdeményezésére 116 óvoda létesült Magyarországon s ezek közül 14 tisztán Teréz anyagi támogatásával. így lett Brunszvik Teréz, Beethoven „Halhatatlan kedvese” a magyar kisdedóvó-intézmény megalapítója és terjesztője, a magyar nyelv áldozatos hive, a magyar földmives nép felkarolója, akinek érdekes naplóját az első magyar kisdedóvó megalapításának 100. évfordulójára adta ki a Történelmi Társulat. A nevelés hatalmában hivő lélek szól belőle az erkölcsi és szellemi értékekben kétkedő világhoz... (V-ó) Az igaz magyar szellem hű vigyázói. a mély magyarság írói vannak itt kisebbségben. az „eltévedt lovasok“, akik a nemzet-alatti magyar milliók jajszavát, napfényre törő vágyakozását hallatták az egyre idegenedő világban, felszíni magyarok, jött-magyarok között. A múlt századi kisebbségiek: Zilahy Károly, Vajda, Tolnai, Justh, Péterffy, s az új század elején: Ady, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Kodály, Bartók, Szabó Dezső, Tamási Áron, Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi, Féja Géza, Kerék Mihály, Veres Péter, Cs. Szabó László és még néhánnyal együtt Németh László, aki most e veszélyes órákban, újabb kísértések idején a legifjabb ifjúsághoz szól, lelkében, erejében remélve. Sc&szor nyers és kurta a szólító szava, üt és vág a baloldal felé, de nem kímélve a jobboldal kártékonyait sem. Még 1934- ben, a Tanú irta meg világosan enneki a se jobb-, se baloldalhoz tartozó írócsoportnak keserves helyzetét: „Aki a magyar közvéleményt ismeri, tudja, hogy a lelkekben rég kialakult egy harmadik oldal, amely jobbra és balra egyforma undorral tekint s a kettőt együtt akarja elsöpörni. Hatalma egyelőre nincs ennek a harmadik oldalnak, de ha megindul a közhangulat színvallása, jobb és bal olyan pőrén maradnak előtte, hogy mindenki csodálkozni fog, hogy uralkodhatott ez a néhány csóré ember annyiakon?” Emlékezhetünk még rá, ez a harmadik oldal kezdett kialakulni nálunk is, az elmúlt csehszlovák uralom alatt, harmadik oldal: sok-sok, heves pergőtüzes előjátékkal megelőzve. Nem tagadjuk, a határontúli magyar „kisebbségi“ kezdeményezés lebegett szemünk előtt, s féléve visszakerülve a Hazához, mi felvidékiek, a harmadik oldalban találtuk meg legközelebbi rokonainkat . . . * Sebes árja az időnek, új társakat sodor ehhez a harmadik oldalhoz. Amit a történelmi századok kiáltásaiból nem tudott megérteni Szekfű Gyula, az most egyszerre érthetővé válik előtte, mikor a mély magyarság íróinak sorsát kezdi vállalni. Hiszen ő maga említi a Magyar Szemle márciusi tanulmányában a magyarmagyarok „kisebbségi” sorsát, megrémülve középosztályunk végzetes idegen- ségén, amelyen napjaink konjunktúrája, a „vér szava" szaporán vágja a léket. Farkas Gyula könyve az Asszimiláció korá-ról, bárhogy is hadakoznak most ellene fölhevült öregeink és álmos ifjaink, kikerülhetetlen volt. Jönnie kellett ennek a kissé ugyan ortodox könyvnek, mint egy szörnyű, kétségbeesett kiáltásnaik a hirtelen szakadék szélére került emberből, s nem véletlen, hogy Farkas Gyula ezt a vészjelzést már a közelgő örvény sodrából adja le fajtája felé ... A könyv megszólaltatta Szekfű Gyulát is, akinek felkérésére Németh László hosszabb tanulmányban szól hozzá — a már évtizedek óta, de most ijesztő méretekben jelentkező asszimiláció problémájához. Farkas Gyula meglátásain túl, még messzibbre mutat Németh László: a bajok gyökerét ő találja meg a XIX. század elő nagy kísérleteiben, mikor a magyarság önálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni — német mintára. A fejlődés-zavar itt kezdődött s a végzetes 67-es kiegyezésre már elkészült erejével a magyar szellem, legjobbjait felőrölte a kísérlet, s amikor — a múlt századvég mohó kapitalista rohamában — fokozottabb szükség lett volna a mély-magyarság teljes erejére, — ennek híján az asszimi- lánsok, zsidók és svábok léptek előtérbe, a kidőlt magyarok helyébe. A nagy magányosak, egy Vajda, Zilahy Károly, Tolnay: már kisebbségnek számítanak a' „híg-magyarok” siserehadával szemben. Később Adyban, Móricz Zsigmondban és Szabó Dezsőben kráterként nyílnak meg a magyar mélységek, mialatt a jött-ma- gyarok és a híg-magyarok egy idegen vezetőósztályt alakítottak ki felszíni, hibrid szellemükkel, amely a melegforrá- sokhoz, a népi rétegekhez csak a népszínműveken keresztül próbált eljutni. A zsidóság asszimilálódása — csekély kivétellel — nem sikerült, állapítja meg Németh László, sem a sváboké: „Az asszimiláció két dolgon akadt meg: túl mohón vetették magukat a befogadók sors-zó- máira, kultúrára és politikára, melytől illem és vér egyaránt visszatarthatta volna őket; s ugyanakkor, amikor a nemzetek jövőjét monopolizálni igyekeztek, nem tudtak ellenállni (t. i. a zsidók) az ősi hitüket s faji godolkodásukat gőzölgő nemzetközi irányoik hívásának.” Németh Lászlót megelőzően, Szabó Dezső mindezt már a kommunizmus napjaiban szemébe vágta az ügyes zsidóknak s az „Elsodort falu” jelentette a kikerülhetetlen választóvizét, az Ady-megírta Korrobori-egyez- ménv felbontását mély-magyarok és felszíni magyarok között. „Szabó Dezső szabadította Iki a magyar radikalizmust- a zsidóból, — állapítja meg helyesen Németh László. — s ő állította be, s védte irányát delejtü-makacssággal húsz ide-odaszáguldó éven át. Ady forradalma sem hasonlított a magyar Adlerokéra — itt-ott füstölgőit is ellene — de nem bírta s nem merte szétválasztani. Szabó Dezső merte, s fellépése óta legalább a vágyakban van magyar jövő. S ez a jövő nem ütközik Európa legjobb jövőjével. Azok közé az európai keresők közé tartozik, akik elsőül vizsgálják az új század arcát, s liberalizmus, marxizmus és klerikalizmus közt viszolgó magyar ösztönünkhöz Európa egén is megtalálják az eligazító csillagokat. Arra a fülledt áporodott levegőre, amely Ady szörnytanyáján is rajtül, ő nyit ablakot; a magyar irodalomban ő számol le a századvéggel; a magyar öntudat vele tisztul fel az idegen sugalmak alól”. Ezek Szabó Dezső érdemei, de hibája az, hogy az irodalomban „egyeduralomra törő politikus” módjára viselkedett s egyhangú pamflett-kritikával rossz iskolát csinál egy szellemi tunyaságra hajló ifjúságnak ... Ki kell szabadítani magunkat ebből a hatásból, anélkül, hogy hűtlenek lennénk hozzá! Ilyen ragyogóan találó arcképet rajzol Németh László a kor más hatásos alakjairól is, így Adyról, Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról és Szekfű Gyuláról. Mélyebbre vág, mint Farkas Gyula, mert mélyebben is érzi a kelevényt, s fájóbb az ütése is, mint bárkié, mert jobban, közelebbről érezhette a felszín-magyarok marósavát! * Könyvrovatba írom e sorokat, tehát ismertetnem kellene részletesen Németh László nagy tanulmányát. De lehet-e valóban részletesen sugaraira bontani ezt a hatalmas vakító reflektort, amely sokszor égetve világít rá a rövid félszázad óta felgyűlt bacillusokra? Bírálni őt, hadakozni véle, — mások dolga, elvégre hozzám is szól, tehát reagálok és üvöltök én is. mikor rádöbbent például az itthoni 20 éves mulasztásokra. A hazajött Rész-magyar sajog fel bennem, mikor olvasom Németh László ítéletét a távollétünkben elfutott húsz esztendő felelős vezetőosztályai felett. 1918-ban leszakadtak a forrongó nemzetiségek, úgyszólván nemzeti államnak maradt meg az ország, amely így ősi, népi kultúrájából megújulhatott volna, előnyösebben, mint a környező fiatal népek. Ezt a megújulást a közép- osztály aszimilánsai akadályozták meg és a hűbériség: a paraszti demokrácia Nagyatádival elmerült — Inke és Budakesz között . . . Lehet-e mégis remélni? Lehet-e hinni, hogy a mélyforrások, amelyek eddig csak legjobbjainkból törtek fel vulkáni hevességgel, egyenletesen átmelegítik fajtánk didergő tagjait s megújító vérkeringés indul el a bővült nemzet testében? A magyar iró tartson a szegényekkel, a mély-magyarsággal, s „ha senlki sincs velünk, a tízmillió érdeke még velünk lehet”. A magyar fajiság nem eltaszító ököl, hanem másoknak is kinyújtott kéz, de csakis azoknak, akik nem ártani akarnak vallásszerű magyarságunknak, hanem azzal a dunai-Európa szellemében testvéri közösséget kívánnak kötni. Mi. hazatértek, húszéves kisebbségi sorból visszatértek: értjük Németh Lászlót, helyeslünk neki s véle és írótársaival együtt boldogan vállaljuk az új „kisebbségi" sorsot, amely — mert itthoni! — nehezebb, sorvasztóbb, mint a régi . . . Vass László 19 (Sík Sá/idő t' ötvenéves, álljunk meg egy pillanatra éS nézzünk az útra, amelyet az érdemes költő megtett s mérjük le irodalmi munkásságának jelentőségét, ötvenéves fordulója egybeesik az író harmincadik évével. A századelejl modern magyar lírában különálló egyéniség, új, merész hang, az egész Európában megindult katolikus szellemi ébredés magyar poétája, aki Prohászka Ottokár korszakos egyéniségének varázslatos érintésére teljes, emberi értelmet adott a katolikus lelkiségnek. A vallásos költészet sallangjait, tartalomnélküli szóvirágait elvetve, kitágult szemhatárt nyitott meg az egész világ felé. A sekrestyés-hangulatú, hitbuzgalmi célzatú irodalom helyett szociális és humánus értelmű költészetet teremtett, őszinte élményből fakadó katolicizmussal, az egyházi hit kitágított keretein belül. Jelentős része volt abban, hogy a katolikus Irodalom exotikum- szerű, szűkkörű helyzetéből új, művészi rangot teljesített ki a vallásos költészet számára. Méltán nevezhetjük Sík Sándort a katolikus magyar líra úttörőjének, nyomában kiváló tehetségű költők, kritikusok és immár regényírók nőttek fel, akik céltudatos törekvéseikben semmit sem engedtek sem a katolikumól, sem a művészetből, sem pedig az egyéniségből. Ennek a kibontakozásnak állomásait jelzik a kilencvenes évek „Magyar Szemlé“-je, a század elején meginduló „Zászlónk“, a „Katholikus Szemle“, az „Élet“ és legutóbb a „Vigília“. Sík Sándor költői munkásságán kívül, mint irodalomtörténész is kiválóan ismert egyéniség. Nagyobb- szabású tanulmányt írt Prohászkáról, Adyról és Gárdonyi Gézáról, pár napja jelent meg Pázmány Péterről, az emberről és az íróról szóló tudományos munkája. Legutóbbi verskötete a „Magányos virrasztó“. A színpadon „István király“ és a „Mennyei dal“ című drámáival ért el mély sikereket. Mint a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tanára, elsőnek hirdetett előadásokat a modern magyar irodalomról. Az egész művelt magyar világ szeretettel ünnepli az ötvenéves Sík Sándort, akinek gazdag művészi munkássága megszüntette a katolikus irodalom különálló, másodrendű jellegét s azt az egyetemes magyar és európai irodalomnak saját mondanivalójú és saját formanyelvfl, de egyenlő igényű és értékű részévé avatta. Az érsekújvári SzMKE a kisebbségi időszakban mindenkor a minta- SzMKE-fióltok közé tartozott. Különleges városi jellegénél fogva magasabb művelődési programot kellett megvalósítania. Az érsekújvári SzMKE által rendezett szabadegyetemi előadásoknak egész Szlovákiában komoly, megbecsült híre és jelentősége volt. Közel száz előadásában a kitűnő szakelőadók megszólaltatták a magyar élet számtalan örök és időszerű kérdését, a szövetkezeti mozgalomtól kezdve a nemzetiségi önkormányzatok kérdéséig, felölelve a magyar Irodalom régi és új értékeit, az erdélyi írók bevonásával, helyi és környéki történetíróktól megvilágítva a nemzet történelmének tanulságos századait. Az érsekújvári SzMIíE-vezetők tehát büszkék lehetnek szabadegyetemük kiváló teljesítményére és Be- recz Kálmán valóban megérdemelte a központi vezetőség dicsérő oklevelét. Most, pár nappal ezelőtt, szenvedélyes hangú vita keletkezett az érsekújvári őslakos és bevándorolt kultúremberek között. A vita-elindító nagyon helyesen, szélesebbkörű népnevelő munkát sürget az érsekújvári SzMKE keretében, kifogásolva a múltban is ennek hiányait. Valóban, be kell vonni a dolgozórétegeket is az egyesület munkájába! Téved azonban a vitakeltő cikk abban, amikor kétségbevonja a szabadegyetemi előadások jelentős nevelő hatását a város közönségére. Nem az érsekújvári SzMKE-vezetőségén múlott, hogy a szegény nép nagy része távol maradt az előadásoktól. Helyesen állajítja meg Berecz Kálmán, hogy „mindaddig, míg a parasztság és ipari munkásság tömegeit gazdasági életlehetőségeik biztosításával nem emeljük fel arra a színvonalra, amelyen számítani lehet érdeklődésükre, addig nem lehet bekapcsolódásukról szó“. A városi SzMKE-nek természetszerűen városi feladatai vannak, de a többi egyesületekkel karöltve meg kell találni a lehetőségeket ahhoz, hogy a kültelkek dolgozó magyarjai Is tevékeny részesei legyenek a jövőben a művelődési munkának. Ebben mindkét vitafél megegyezik és akkor semmi baj! (V-ó)
