Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-07 / 104. szám
1939 MÁJUS 7, VASÁRNAP TEIiVIDK'KI -J^W&AR-HIRIíAE 17 BÉKEGALAMB A KALIMEGDÁN FOKÁN Belgrádi utinapló Irta: Sárkány Oszkár Az utas, mielőtt elhagyná a várost, Jmelyet megszeretett, betér egy nagy áruházba és emléktárgyat vásárol: poharat a város címerével, márkás kerámiát, csipkét, pipát, vagy gyermekjátékot, mely majd egyszer, hóviharos téli délelőtt, vagy illatos korai tavaszon, a városra fogja emlékeztetni, fülledt déli órákra valamelyik téren, áhitatos percekre a székesegyházban, vagy az utcák dörömbölő forgatagára. Az emléktárgyban magával viszi a város hangulatát, kultúráját, mindennapi életét. Bel- grádban azonban nem vesz emléktárgyat az utas, pedig lenne választék: keleti térítők, szivarszipkák, feketekávés készletek, csupa keleties egzotikus darab, persze Made in Czechoslovákia. Az utasnak azonban ezek a bazári limlomok nem fejezik ki a város lelkét, megejtő keletiségét. A hajó indulása előtt még egyszer elzarándokol Pál herceg múzeumába, még egyszer meglátogatja Mestrovic márványba merevült hőseit: Kraljevic Markot, Ivan Obilicet s a hatalmas férfias nőalakokat, valamelyik nagy nemzeti küzdelem özvegyeit és legfeljebb egy szerény fotográfiát vesz emlékeztetőül. Ebben a csudálatos fejedelmi gyűjteményben találkozott először az utas a szerb nép leikével. A földszinten egy délszerbiai ásatás klasz- szikus emlékei: hellenisztikus szobrok, és szemükből már egy keleti fajnak titokzatos szomorúsága néz az utasra- A klasszikus barbárral vegyült pogány kultúra csodálatos emlékeit mintegy bekeretezik a stobi őskeresztény templom faragott törmelékei: fantasztikus indákkal és állatokkal díszített oszlopfők, frízek. Az emeleten nagyobb élmény vár: kitűnő szerb és külföldi festők és szobrászok gyűjteményén halad át az utas s közben arra a fejedelmi személyre gondol, aki ezt a kitűnő gyűjteményt nemcsak összeválogatta, szeretettel kezelte, hanem az egész szerb népnek rendelkezésére bocsátotta. A festmények között magyar mesterek kitűnő munkáira bukkan az utas: Pécsi-Pilch Rezső, Iványi- Grünwald, Rudnyay Gyula, Glatz Oszkár képviselik a magyar művészetet. De itt vannak az emeleten Mestrovic legszebb munkái is: a bucsúlátogatás nekik szól. Az utas apró-cseprő belgrádi élményeinek mintegy szintézisét találja meg ezekben a hősökben, akik szinte kitörni látszanak az anyagból, mintha a sok évszázados nemzeti harc lendülete még szobor valójukon túl is küzdelemre, mozgásra serkentené őket. A szerb nép szent hegyén Azután, puha nyári alkonyatban még egy utolsó sétára indul az utas, zsebében lapul a hajójegye és pénztárcájában maradék dinárai. Hatalmas sudár növésű férfiakban Mestrovic hőseit látja: Ugyanaz a nyíltság, becsületesség sastekintetükben, ugyanazok az elszánt vonások: a kopár dombok napja és szele csontjaikra szárította az ezerráncú bőrt. Fejükön fez, sapka, vagy kalap: mindegy, munka után vannak, a Sziáviatéri autóbusz- megálló felé sietnek, onnan indulnak a társaskocsik a környékre, falvakba, melyek nevét a harctéri jelentésekből ismerte egész Európa. A véráztatta völgyek és napcsókolta dombok fölött emelkedik az Avala, a szerb nép szent hegye, ahol ugyancsak egy Mestrovic-em- lék: a hősi halottak hollófekete mauzóleuma áll. Csak hős nemzet találhatott valóban méltó szimbolikus nyugvóhelyet világháborús halottainak. Az Avala ötszáz méteres csúcsán, dombok és völgyek fölött, melyeken a délkeleti front legvéresebb csatái folytak és sokezer magyar, német és szerb katona esett el, emelkedik a bakacsin márványtemplom. A hegytetőről mesz- szire ellátni, Nis, Fehértemplom, Újvidék, Szarajevó felé, a Duna és a Száva kigyózzák körül az utas lába alatt megnyíló csendes dombvidéket, hol a völgyek mélyén kis falvak lapulnak. A domboldalokon katonatemetőkben porladnak a nagy csaták szerb, német, magyar hősei. Itt békésen keverednek porladó csontjaik, de a távoli síkságokon, melyekre mélyen belát innen a szem, még folyik a harc a három nép között- Az utas itt Jugoszlávia szívében érzi magát: valóban szíve ez az országnak, mely új és új erőt ad hőseinek: itt porlad a szerb ismeretlen katona hősi szive. A görög templomban, mely pontosan a hegy tetején épült — körülötte szabályosra egyengették a csúcsot — Mestrovic sötét bánatos kariatidái állanak: a fájdalomból merített erő szimbólumai. Színesen kavargó mozaik Az utas gondolatai talán egy kicsit sokat időznek az Avalán, mikor Bel- grádtól búcsúzik, de mindaz, amit a városban hallott, mindaz, amit látott, arra indítják, hogy a búcsút a porladó hősöknél kezdje meg. Bármerre járt, az volt az érzése, hogy ismeretlen hősök veszik körül: hősöket látott kedélyesen politizáló csoportokban, melyek a Kasina automata-büffé előtt török feketekávét üritgetnek gyüszűnyi kis csészékből. Ki tudja, nincs-e életükben valami rendkívüli, valami szokatlan, ki tudja egypár év, egypár évtized múlva nem válnak-e maguk is népmesék, népballadák, hősi románcok hőseivé. Most józan délutáni világításban talán nem tesznek az utasra olyan különös hatást, mint első este, mikor egy bosnyák hordár társaságában először szelte át a várost: a hajóállomástól a szállodáig. Késő este volt, vacsora-idő. A szávaparti negyed házai úgy borultak össze, mint az összeesküvők egy olasz opera harmadik felvonásában. Az utcán apró asztalok álltak, a vörös térítőkön piros fezes mondái alakok könyököltek és sötéten bársonyló dalmát borral kocintgattak. A mondái alakok, akik talán egy szomszédos operaház színpadán statisztáltak és most két jelenet között leszaladtak a kis kocsmába — gondolta az utazó, mert .gyanakvással fogadott minden keleties és romantikus couleur localt — civilekkel vegyültek, ezek levetették kabátjukat — ami az utas tapasztalatai szerint belgrádi népszokás —, de fenntartották kalapjukat, vagy sapkájukat. Később megtudta a különböző viseletek szociológiai és etnográfiai jelentőségét s akkor megértette, hogy nem kóristákat és díszletező munkásokat látott, hanem különböző országrészekből származó, másmás anyagi viszonyok között élő szerbeket. Baráti együttesük, mely olyan volt, mint egy radikális politikai párt plakátjának modellje, megdobogtatta az utas szívét. Elragadta az élet fesztelensége és természetessége, ami csak a népköltészetből ismert helyzetekre és viszonyokra emlékeztette. Mintha nem is városba érkezett volna, hanem egy lovagias baráti törzs szálláshelyéreSethol semmi korlát, mely megszabná, hogy eddig tart az utca s itt kezdődik a vendéglősasztal kirakó koncessziója s mintha az ősi házközösség szelleme még élt volna a népben, sehol sem érezte a magántulajdon bántó hangsúlyozását, mely olyan gyűlöletessé teszi azt azok előtt, akik kint maradtak belőle. Az egyik kávéházban énekesnő hangversenyezett, — piros ruhában volt és meleg hangja, melyen éppen valami tüzes cigánydalt adott elő, szétfolyt az. utcán, mint egy felfordult paradicsomos szekér tartalma. A késői járó-kelők — akik talán egy másik vendéglőből tértek haza — a pirosterítős asztalokhoz sereglettek és beitták az énekesnő szerte- hömpölygő, csalogató dalát. Az élet könnyűnek, szabadnak és vidámnak látszott, az embereken nyoma sem volt a nyugati szürkeségnek. Nagyok voltak, hősök voltak a nyugatról érkező utas szemében, mert mások, természetesebbek és szabadabbak voltak, mint a szabványossá sajtolt nagyvárosi ember. Szeretett volna közéjük ülni, nyárson sült húsokat enni velük, mérgesen virító zöldpaprikával, haragospiros bort inni, elvegyülni közöttük és elfeledkezni a kultúráról, mint valami nehéz poggyászról, melyet az ember a pályaudvar ruhatárában hagy. Belgradban feltűnés nélkül dolgoznak Másnap reggel, egy közepes szálloda legfelső emeletén bosszúsan ébredt a csatába induló mondái hősök harci kocsijainak dübörgésére. Kidugta a fejét az ablakon: de csak békés földmívelők ügettek a városba kétkerekű taligájukon: tejet és zöldséget hoztak a dombok közé zárt történelmi nevű kis falvakból. A reggeli napsütésben, a méz- izű levegőben, fehéren és tisztán ragyogott a város: modern sokemeletes házak, márványhomlokú középületek. A ragyogó homlokzatokról, a fehérre meszelt tűzfalakról úgy verődött vissza a nap, mint valami sokoldalú drágakőről. Tegnap mindebből nem sejtett semmit: sikátorokra emlékezett, avas hodá- lyokra, bálnaszájú házszörnyekre — most úgy tűnt fel neki, hogy ezt a sok fehér falat azok a mondái hősök húzták fel egy éjszaka alatt, fogadásból, vagy tréfából. Idegenszerű és illetlen volt, mintha a régi történelmi nevű Várhegy is tiltakozva viselte volna ezt a fehér fellobogózást. A házak tetejébe lendült az új Száva- híd, mintegy fölényes gondolat a nyárspolgárok kicsinyes problémái fölé. Valószinütlenül hatalmas volt s nem emberi méretekre szabott, mintha a népmesék kacsalábon forgó várába vezetett volna- Felöltözött, megreggelizett és sétára indult: meg akart győződni, hogy amit látott, az nem szemfényvesztés, a középületek valóban állnak, a nagy fehér bérházakban valóban laknak. A minisztériumok nehéz kupolákat emeltek oszlopos büszke homlokzatuk fölé, puszta fiatalos játékból, mintha csak a nemzet fiatalos erejével kérkednének. Természetesen a katonai épületek düllesz- tették ki a legbüszkébb oszlopsort, a tiszti kaszinó tömör és méltóságteljes palotája dacolt a minisztériumok súlyos tömbjeivel. A hatalmas új főposta előtt újjá éledt a gyanúja, hogy ez tegnap még nem volt, most itt áll gigantikus oszlopaival, pompás, monumentális csarnokával, üresen, befejezetlenül, használatlanul. Megdöbbenése fokozódott, amikor közvetlenül a postapalota mellett csudálatosán szép, de szintén befejezetlen bizánci stílusú templomot pillantott meg. S ezek a gyönyörű épületek valóban a fű közül nőttek a magasba, pár lépésnyire a bizánci márványkölteménytől kecskék legeltek s bár délelőtt volt, minden jel arra mutatott, hogy itt néhány száz lépésnyire a képviselőháztól székel a belgrádi vurstli, az egyetem, a posta és két gyönyörű templom szomszédságában. A kisebbik templom régi Volt, stílusa a török korra emlékeztetett] Az ambituson hosszúszakállú papok üldögéltek és fogadták a hívők köszöntését. A liliputi templom az óriásoknak épített paloták lábánál megnyugtatta az utast: pár lépésnyire a főutcák zajától, itt keleti békét talált az ember. Az utas is — elfáradva a fojtogató hőségtől — leült egy kis kávéház elé az utcán és fekete kávét rendelt. Délelőtt tizenegy óra volt, hétköznap és nem is nemzeti ünnep. S mégis valami vasárnapra emlékeztetett a város hangulatában. A kávéházak előtt politizáló csoportok söröztek, vagy kávéztak, mintha nem lenne semmi dolguk, rengeteg ember az utcákon, de senki sem siet, mintha senkinek sem lenne semmi dolga- Dolgozik-e itt valaki — veti fel a kérdést az utas. Ha dolgoznak is, akkor azt szépen feltűnés nélkül teszik, behajtott ajtók mögött, mintegy bocsánatot kérve a világtól, hogy egy fontos aktát elintéznek s nem ülhetnek le barátaikkal egy feketére, politizálni, napot lopni. Ha dolgoznak, akkor ezt titokban teszik, nehogy a többieket ezzel naplopásukban zavarják. A pincér, ha éppen nincs kedve kiszolgálni, meglátogatja a szomszédokat s nem fél attól, hogy a vendégek fizetés nélkül állnak odább. Azután egy-egy pohár sörrel, vagy borral megkínálja a posztján álló rendőrt. Az utas szereti ezt a nagyképűség nélküli életet. Mondák, legendák — emlékmű nélkül Ismerősökkel találkozik a kávéházban: Belgrádról beszélgetnek. Megtudta, hogy a volt uralkodó nem engedte befejezni a képviselőház palotáját, mert egy cigányasszony megjósolta neki, hogy a befejezése után meghal. Kis történeteket mondanak el — az utas nem terelte ide a beszélgetést, hiszen a fejedelmi család valahogy nem is érdekelte, — s szavuk nyomán új hős monda bontakozik ki, melynek a hőse a a király, a herceg, vagy a királyné és mind azt világítja meg, hogy milyen emberi közelségben él a család a néppel, milyen ősiek, demokratikusak az érintkezési formák az uralkodó és az alattvalók között. Rendeletéket adtak ki, hogy a fővárosba felhajtott marhák után illetéket kell fizetni. Egy öreg paraszt azonban nem akarta leróni a csekély összeget, mert igazságtalannak tartotta. Kijelentette, hogy ő bizony megy a királyhoz-Bcciját odakötötte egy útszéli fához s úgy, ahogy volt, hétköznapi bocskorban és gúnyában jelentkezett audienciára. A királynak minden alattvalóját a nap minden órájában fogadni kell — a király meghallgatta az öreg parasztot és a béke kedvéért, saját zsebéből fizette ki az illetéket- Nincs még egy uralkodó Európában, aki eny- nyire a népéből emelkedett volna ki s aki ilyen frissen megőrizte volna kapcsolatait alattvalóival. Séta közben benn a városban, vagy a Topcsider százados fái alatt az utas kísérője lehalkítja hangját: „itt ...” — suttogja és elmondja, hogy milyen véres esemény fűződik ehhez a helyhez. De ma már semmi sem idézi fel a kiontott vér emlékét, a palotát lebontották, a fákat is kivágták, emlék, vagy kereszt sem jelöli a helyet. Belgrádban nincsenek szobrok, vagy ami van, az sem jelentős, kivéve azokat, amelyek a Kalimegdánon állnak. A szerbek nem szeretik nemzeti hőseiket bronzban, vagy márványban kiállítani az utcára. Nincs sem♦