Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-06 / 103. szám
Í939 MÁJUS 6, SZOMBAT TEltflDflö É |í in|| . FELOLVASSAK A HÁZFELOSZLATASRóL SZÓLÓ KORMÁNYZÓI KÉZIRATOT IIIIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIII1M Beck nyilatkozott a lengyel-angol szerződésről, a német-lengyel kérdésről, Danzigról és a koridorról A békés szándék és békés eljárásmód elve mellett semmi sem áll útjában a további tárgyalásoknak Varsó, május 5. Beck lengyel külügyminiszter a képviselőház ülésén a következő beszédet mondotta: — A nemzetközi események a külügyminiszter részéről kétségtelenül szükségessé teszik, hogy tájékoztatást nyújtson. A tájékoztatást eddig a szenátus és a képviselőház külügyi bizottságaiban adtam meg, mert az események gyors folyamata még nem tette lehetővé, hogy amíg politikánk a lényeges kérdésekben határozottabb formát nem öltött, a nyil- I folytatta vánosság számára is nyilatkozzam. A nemzetközi intézmények gyengülése, valamint az államok közötti együttműködés módszereinek megváltozása a világ minden részében az új problémák egész sorát vetette felszínre^ A külügyminiszter ismertette a lengyel— angol kölcsönös segélynyújtási szerződést, Varsó és Párizs felfogását, az 1934-es német—lengyel megállapodást, majd így Válasz a német emlékiratra — Térjünk át most a jelenlegi helyzetre. A Németbirodalom az angol—lengyel megegyezést úgy fogta fel, mint indítóokot az 1934. évi megállapodás felmondására. Német részről különböző jogi természetű ellenvetéseket támasztottak. Ezekkel a jogi érvekkel szemben hivatkozom a német emlékiratra adott válaszunk szövegére, amelyet a mai napon nyújtunk át a birodalmi kormánynak. — Az emlékirat szövegéből kitűnik, hogy a birodalmi kormány elhatározásának meghozatalában sajtóértesülésekre támaszkodott anélkül, hogy akár az angol, akár a lengyel kormány felfogását vizsgálat alá vette volna a kötött megállapodás jellegének tekintetében. Ez azonban még nem lett volna baj, mert Londonból hazatérve azonnal kijelentettem, hogy hajlandó vagyok fogadni a birodalmi nagykövetet, aki azonban a mai napig nem élt ezzel az alkalommal. Miért fontos ez a körülmény? Mert világos, hogy nem a megállapodás jellege, célja és keretei váltották ki a birodalom elhatározását, hanem pusztán az angol-lengyel megállapodás megkötésének ténye. Ez azért fontos, men ebből megítélhetők a birodalmi politika szándékai. — Ha a német kormány korábbi nyilatkozataival ellentétben tényleg azt célozta a Lengyelország és Németország között 1934-ben létrejött támadást kizáró egyezménnyel, hogy elszigetelje Lengyelországot és lehetetlenné tegye számukra a baráti együttműködést a nyugati nagyhatalmakkal, a szerződének ezt az értelmezését magunk is eleve visszautasítottuk vo’na. — Hogy pontos képet alkothassunk a helyzetről, mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, miről is van szó tulajdonképpen. & kérdés feltevése és megválaszolása nélkül nem tudjuk már a Lengyelországot érdeklő problémákkal kapcsolatos német kijelentéseket kellően értékelni. Már beszéltem a nyugattal szemben való magatartásunkról, most fennmarad annak a német ajánlatnak a kérdése, amely Danzig szabad város jövőjét és a birodalomnak és Kelet-Poroszországnak a pomerán vajdaságon keresztül való közlekedését, valamint olyan más problémákat illet, ame lyeket mint mind a két államot érdeklő kérdést felvetettek. Vizsgá'juk meg ezeket a problémákat, egyiket a másik után. Danzíg problémája — Ami Danzigot illeti, elsősorban általános megjegyzéseket vagyok bátor tenni. Danzig szabad várost nem valamilyen szerződés találta ki, mint ilyen jelenség már évszázadok óta fennáll és félretéve minden érzelmi momentumot, Danzig a lengyel és német érdekek gyakorlati egybefonódásának eredménye. A danzigi német kereskedők biztosították ennek a városnak a fejlődését és jövőjét, de hála Lengyelország tengerentúli kereskedelmének. — A város nemcsak fejlődését, de lét- jogosultságát is annak köszönheti, hogy a legnagyobb lengyel folyó torkolatánál fekszik. Ez volt a döntő a múltban. Ma az a mértékadó, hogy Danzig azon a fő- vizi és vasúti vonalon fekszik, amely bennünket a Balti-tengerrel összeköt. Ez olyan igazság, amelyet semilyen új fogalmazással nem lehet elhalványítani. Danzig lakosságának, túlnyomó többsége ma német, jóléte azonban Lengyelország gazdasági erejétől függ. Milyen következtetéseket • vontunk le ebből ? Mindig határozottan tengerészeti kereskedelmünk és tengerészeti politikánk Danzighoz fűződő jogos érdekeinek álláspontjára helyezkedtünk és most is arra helyezkedünk, de sohasem akartunk tudatosan bármiféle nyomást gyakorolni a szabad város német többségének kulturális életére vagy nemzeti eszméire. — Német államférfiak többször nyilatkoztak, hogy tiszteletben tartják a mi felfogásunkat és úgy vélekedtek, hogy Danzig egyáltalán nem lehet vita tárgya Lengyelország és Németország között. Március 26-án azt a javaslatot tettük Németországnak, hogy közösen garantáljuk Danzignak szabad városként való fennmaradását, javaslatunkra azonban nem kaptunk választ. Ezek után kénytelen vagyok kérdezni, hogy voltaképpen miről van itt szó. Danzig német lakosságának szabadság- jogairól, amelyek soha nem voltak’veszélyeztetve, presztízskérdésről, vagy pedig arról, hogy Lengyelországot elvágják a Bolfi-tengertől ? Már pedig Lengyelország nem engedheti, hogy elvágják a baltitengeri kijárattól. Az autóút — Ugyanezek a szempontok alkalmazhatók a pomerániai vajdaságon keresztül történő közlekedésre is. Hangsúlyozom ezt a kifejezést, hogy „pomerániai vajdaság”, mert a „folyosó” szó mesterkélt kifejezés, hiszen itt egy olyan tartományról van szó, amely mindenkor lengyel volt s ebben a tartományban csak igen kis százalékban éltek német telepesek. Lengyel- ország megkönnyítette Németország számára a vasúti közlekedést és megengedte, hogy a német állampolgárok útlevél- és vámvizsgálat nélkül mehessenek a Németbirodalomból Kelei-Poroszországba. Javasoltuk, hogy tegyük közösen vizsgálat tárgyává a gépkocsiközlekedés hasonló megköny- nyítését is. Tehát joggal megismételhetjük a kérdést: miről van igazában szó. — Nekünk semmi érdekünk sem fűződik ahhoz, hogy nehézségeket gördítsünk a német állampolgároknak a keleti tartományukba történő közlekedése elé. Semmi okot nem látunk arra, hogy korlátozzuk felségjogunkat a saját területünkön. Az engedmények és ajánlatok kérdése — Mind az első, mind a második kérdésben, tehát mind Danzig jövőjét illetően, mind pedig a pomerániai közlekedést illetően egyoldalú engedményekről van szó, amelyeket a német kormány, tőlünk követel. Egy magát megbecsülő állam egyáltalán nem ad egyoldalú engedményeket. Hol marad vájjon a kölcsönösség elve? Ebben a tekintetben a német javallatok nem világosak. A birodalmi kancellár úr beszédében a szlovákiai hármas kondominiumot említette. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ezt az ajánlatot a német birodalmi kancellár úr április 28-i beszédében hallottam először. Bizonyos előzetes megbeszélések során csupán célzás történt arra, hogy általános megegyezés esetén a szlovák kérdést meg lehet vitatni. Mi egyáltalán nem törekedtünk az ilyen irányú beszélgetés elmélyítésére, mert nem szokásunk, hogy mások érdekeit alku tárgyává tegyük. — Ezeknek a megbeszéléseknek a során a huszonöt évre szóló megnemtámadási egyezmény ajánlatát, szintén nem vetették fel német részről konkrét formában. Ebben a tekintetben hasonlóképpen nem hivatalos célzások történtek, bár igaz, hogy a német kormány tekintélyes képviselői részéről. Azonban ezeken a megbeszéléseken ennél a szerződésnél sokkal mesz- szebbremeno megegyezésre is történték célzások. Fenntartom magáimnak a jogot, hogy szükség esetén ismét rátérjek erre a kérdésre. — A német birodalmi kancellár úr beszédében azt ajánlotta, mint engedményt, hogy Németország elismeri és elfogadja véglegesnek a mostani lengyel-német határt. Meg kell állapítanom, hogy itt arról volna szó, hogy elismerik de jure és de facto a mi elvitathatatlan tulajdonunkat. Ebből az következik, hogy ez az ajánlat egyáltalán nem változtatja meg azt a tételemet, hogy a Danzigra és az autóutra irányuló német kérések egyoldalúak. A lengyel álláspont — Ezeknek a szempontoknak a feltárása után válaszolnom kell a német emlékirat első részére, amely azt mondja: ,fla a lengyel kormány súlyt helyez arra, hogy a német—lengyel kapcsolatok szerződésben újra rendeztessenek, a német kormány a maga részéről hajlandó erre”. Azt hiszem, hogy a lengyel álláspontot beszédem során eléggé kifejtettem. Ilyen egyezmény megkötésének motívuma a béke lenne, a béke, amit a birodalmi kancellár úr is annyira hangsúlyozott beszédében — A lengyel diplomácia kemény és elszánt törekvéseinek is a béke acélja. Hogy azonban ez a szó megkapja teljes jelentőségéit ahhoz két feltétel szükséges:
