Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-21 / 115. szám
14 TEEHDEÖ •JfefifeVR-HTRKVß 1939 MÁJUS 21, VASÁRNAP Sági CfrjLnkai kitúrni: ÚTRAVALÓ (Érettségiző leányomnak) Kint harmatozik a május és minden I olyan nyarat jósol, amilyet a szegény, munkában, szenvedésekben fáradt magyar 1 nép istenétől éppen megérdemelne. Nyakig érő rozstáblákban fürjek bolondoznak és az ég zengése néha már fel sem riasztja őket. A természet állandó ünnepnapjait éli és mi, emberek igyekszünk magunk is felejteni a hétköznapokat, hiszen az elmúlt hónapokban úgyis annyi gyönyörűséges ünnepben volt részünk. Most otthon is állandó ünnepet ülünk. Utolsó nap készülsz az iskolába, az iskolát végzettek szokásos ballagására s úgy el tudod mondani komoly aggodalommal, hogy ekkor már írásbeli, a tételeket előre álmodjátok, akkor meg már elérkezik a szóbeli, s egy szigorú, komoly miniszteri biztos segítségével végre megérhettek. Az érettségi után a biztos azt fogja mondani: „Kisasszony!” S Te boldog örömtől pirulsz, mert ezt még iskolában sohasem mondták Neked. Édesanyáddal az érettségire való ruhát tervezitek, már hallom félfüllel, amint a varrónőt keresgélitek. Örök, bolondos nők, Ti azt gondoljátok, hogy a ruha érlel meg komoly, felnőtt „kisasszonnyá”, nem pedig a tarisznya tudás, aminek a magvát tizenkét esztendővel ezelőtt ültették el az első elemiben, hogy a tizenkét esztendőin, át fává izmosodjék. Amikor idekerültünk Veled, még egyedül voltál, kis testvérkéd ott feküdt már csendesen egy akáclombos temetőben, de édesanyád öcsédet hozta megával a szíve alatt. Idegenek, ismeretlenek voltunk, kevés jó emberünk akadt és apád megint újra kezdte az életét, mert beleszokott abba, hogy mindig mindent elölről kezdjen. A város végén telepedtünk meg, felnőtt barátnőid voltak, akik megmosolyogták nagyoskodó, komolykodó szavaidat s előre megjósolták, hogy milyen jól fogsz tanulni, s játék lesz majd számodra az iskola. Reggelenként az angyalfejes ágyban aaszal ébredtél, hogy azt kérdezted tőlem: ....— Apucikéin, jól számítottam-e, hogy kétszázötven meg kétszázötven az ötszáz? És aggodalommal vártad a feleletet. Apád pedig odament hozzád, összecsókolt aggodalmas kis madárfélelmedben és csak azt tudta mondani: — Oh, bolonlos kis bogaram, kis csacsikéin . . . S íme, lassacskán és mégis olyan gyorsan eltelt az idő. Amikor egészen kicsi voltál, csak éppaa akkora, hogy aggodalom nélkül az ölembe vehettelek, apádat elbocsátották az állásából, mert nem voltak oroszláncímeres, idegen nyelven írt papírjai. Amikor első elemibe kerültél, akkor megint az elbocsátás veszélye fenyegette, mert egy ismeretlen lord ellen kellett volna beszélnie, s apád, az ideiglenes, igénytelen kis állami alkalmazott, makacs- kodott és azt mondta: — Én pedig nem beszélek a fajtám ellen, s aki a helyzetemet kihasználva, ilyesmire kér, becstelenséget követ el. Talán ezt is azért juttatom eszedbe, mert amikor először jártunk a felszabadulás után boldog, meghitt kettesben Pest városában, éppen utunkba került az a pesti ügyvéd, aki tudott ezekről s el is kísért minket egy nagy darabon, mintha mindig hozzánk tartozott volna. De akkor már megvolt az öcséd, két gyerekről kellett gondoskodnom, szavam egy kicsit lehalkult s inkább a szívemmel kezdtem élni. Isten mintha megsúgta volna, hogy a szívvel mindig többre lehet menni s nagyanyád figyelmeztetése már sokszor eszembe jutott: — Fiacskám, ha mindig adni tudsz, másokért tudsz élni, akkor leszel a legboldogabb. Most már érett, nagy leány vagy, magad is látod, hogy nagyanyád intését mindmáig megtartottam. Talán Te is csodálkoztál, amikor rongyos, szegény magyar emberek fogták a kilincsünket, pedig nem volt semmiféle hivatalos állásom, amellyel segíteni tudtam volna rajtuk. De eljöttek hozzám, mert ha már senkihez sem mehettek, akiknek szívük szerint kipanaszolhatták volna magukat, nagyot gondoltak és eljöttek hozzám szelíd szív- gycoásra. így nevelkedtél a házunkban, amely minden szenvedés számára nyitva volt, és így láttad, hogy apád a munkának és nektek él. Nem álmodik közéleti szereplésről s egyszer, amikor évekkel ezelőtt egy fiatal ügyvéd, aki csodálatosképpen testvéri szeretettel ragaszkodott hozzám, azt mondta: „Ha Magyarországon élnénk, belőled főigazgató lenne!” Hát apád jóízűen, gyermekdeden nevetett. Ritkán nevetett inég olyan jóízűen életében. Ha rang után vágyott volna, egy kicsit alkalmazkodni tudott volna, régen átevezett volna más vizekre s azóta talán bukott főtanfelügyelő vagy talán kormánytanácsos lett volna. Lehet, hogy ha ilyen minőségben érte volna a felszabadulás, egy kicsit nagyobb tisztelettel tekintettek vowia rá, de apád, amióta az eszét tudja, mindig nyugodt derűvel nézi a világot és mindenen csak mosolyogni szokott. (Ne haragudj, hogy itt megszakítom az útravalóul szánt írást, de jönnek a régi bajtársaim, akikkel együtt harcoltunk, s akik ünnepnapjainkon minden apró ügyükkel, egész életükkel hozzám szoktak járni, hátha én, a pa- rány, akit vezérükül választottak, talán segíteni tudok rajtuk. S látom a szemükből, hogy szeretnek, talán akkor is, ha nem tudok rajtuk segíteni.) Láttad az életemet. Amikor éveken át, téli éjszakákon vasúti állomásokon aludtam, s egy-egy átélt, sokszor átszenvedett, lelkileg teljesen belémidegzett előadás emlékein gyönyörködtem, sokszor eszembe jutott, hogy egyszer talán akad valaki, akivel összekerült, s aki megemlíti, hogy apád náluk is volt, közöttük is elhintette lelkének magjait, s mint vándor vátesz, igyekezett népét, a falu magyarságát szépnek, tisztának, jövőlátónak megtartani. Te már nagyobbacska voltál, s éppen a múlt nyáron küldött ki az önképzőkör, amelynek jegyzője voltál, országos tanácskozásra. Lásd utána kaptam egy levelet, régi barátom írta, az ezerarcú műveltség minden üveghegyét megjárt szellemi turista, harcos, derék, magamkorú ember, aki azt írta rólad: — Már szeptemberben gratulálni akartam leányodhoz. Nem tudtam, hogy ki ő, amikor a szklenói táborban felszólalt, de ízes magyar. beszéde s az abban megnyilatkozó, gyökeres népi szellem nagyon megkaptak, s őszinte volt az örömem, amikor megtudtam, hogy a Te leányod. Bizony, nekem is őszinte volt az örömöm, hogy Romain Rolland személyes barátja, a kiváló, fiatal tudós ezt írta rólad. S milyen nagy volt az örömöm, amikor láttam, öreg Bolyai módján, hogy sokkal többet tudsz a számtanból és a fizikából, mint én, lebírtad a francia nyelvet és túlteszel apádon. Annyira túlteszel, hogy már csak a saját nyelvünk az, amelyben még nem ugortál elém, s hidd el, hogy legnagyobb szülői öröm, ha azt látjuk, hogy gyermekeinkben kikristályosodva, továbbfejlődve, így folytatódunk ... Ütravalót szeretnék Neked adni, Te édes, szép, komoly nagy leány, aki másoknak talán fel sem tűnsz, de én elnézem lépteidet, s visszagondolok azokra az időkre, amikor a kenyéntelenség hónapjaiban azt kértem Istentől: — Istenem! Engedd meg, hogy ezt a leányt erősnek, nagynak, valakinek neveljem. Csak annyi kenyeret adj, amennyiből meg tudok neki mindent teremteni, velem ne törődj, nem érdemiem meg pártfogásodat. Csak azt engedd, hogy soha semmi veszély ne érje, nyugodt derűvel tudja élni életét, hiszen milyen örömet okoztál vele, amikor a világra adtad, nekem, akinek a családjában addig nem volt leány, s aki mindig tiszta, kedves leánygyermek után vágyott. Az Isten meghallgatta kérésemet és csakugyan örömömre adott. Sohasem felejtem el, hogy amikor első bizonyítványodat hoztad, titkon leszöktem a magam iskolájából és úgy mentem elédbe, ahogy az iskolából jöttél, apró, komolykodó léptekkel, kis táskádban életed első igaz jelével, amelyet Te még nem tudtál elolvasni, mert kevert nyelven és idegen írással írták bele a mondanivalóikat. Ügy néztél rám, szepegve, aggódva, mint a kis madárfióka, amikor a szakadó esőben egy kapu alaitt kivetted a bizonyítványodat, és szemedből kitükrözött a szorongás, vájjon mit szólok hozzá. — Nagyon jó — írta a bizonyítványodba az áldott, fehérhajú tanítónéni, aki egész életét a gyermekek szolgálatára szentelte, s könny ragyogott mindkettőnk szemében. Nagyot sóhajtottál, amikor lehajoltam hozzád és megcsókoltalak, s íme, az eső is elállott, a szomorú november egy pillanatra napsugárral mutatta magát. Aztán együtt mentünk, te betegen, a gimnáziumba a felvételi vizsgára. Ott álltam a szülők között, beszélgettünk, mosolyogtunk, de lopva mindegyikünk azt leste, hogy mikor jöttök ki, mikor küldenek vissza a régi iskolába. S akkor jött egy kedves, fiatal tanár, akit a háború és a fogság öregített egészen komollyá, rám mosolygott és ezt mondta: — No, semmi baj. Gratulálok a leányodhoz! Hányszor éreztem még igaz örömet, amikor a tanár uraik odavetett, röpke szóval magútól dicsértek, s ilyenkor úgy égett kezemben a munka, hogy nincs az életnek különb aratója, aki utánam tudta volna csinálni. Jókedvemben végigdaloltam a házat, új kenyérről, jobb életről, könnyebb munkáról álmodtam, s ilyenkor hetekre megajándékoztál anélkül, hogy magad is tudtad volna. Egész eddigi életed ajándék volt a számomra. Pedig már az öcséd is a Te iskoládba nőtt, s igyekszik megbirkózni a konjugációkkal meg a deklinációkkal, bár egy labda vagy a golyó ezerszer jobban érdekli mindannál, amit a felszabadult haza iskolájában tanulni lehet, a kis húgod is itt él már húsz hónapja közöttünk, begyeskedve veszi hóna alá valame- lyitek könyvét és úgy mondja fontoskodva, hogy mindenki megenné érte:' — Marika megy iskolába ... Iskolát játszunk otthon is, népünkért élünk, azt neveljük és szeretjük. Soha jobb, útravalót nem adhatnék kezedbe, mint mindennapos életemet. Reggeltől-estig mindig másokért és másoknak dolgozom, s olyan nyugodtak, olyan csendesek, álom- talanok és megnyugtatók az éjszakáim. Most még elfog ugyan az aggodalom, vájjon mit nevelünk belőled, hogy hivatalosan is megértél, komoly számtantanár- nőt-e, vagy a kedvelt tantárgyadat, a latint szeretnéd-e tanítani, amire évek óta erős akarattal készültél? Vájjon lesz-e annyi erőm, hogy kis állásomban, kevés kenyérrel a testvérkéid mellett tovább tudjalak taníttatni, s nagyobb és biztosabb kenyeret adjak a kezedbe ? Kitelik-e a kilencedik fizetési osztályból, amely jobban közeledik felém a felszabadult hazában, hogy éveken át idegenben tudjalak neveltetni? Pedig milyen szépen elképzeltem már hosszú éveken át, hogy milyen öröm lesz majd számunkra, ha a mi nagy, komoly lányunk hazajön első karácsonyára. Az egész család kimegy elébe a vonathoz, az úton tele leszünk vidámsággal, élményekkel, emlékekkel. Milyen jó ott fent is taKényes, valóban kényes a témája Guglielmo Zorzi darabjának, mert az anya és fiú egymásiránti kölcsönös féltékenységéről szól. Maga a féltékenység, amit anya a fia iránt, s amit fiú az anya iránt érez, ősi mély ösztön: erről írni szintén hálás téma, s ha a kényesség mezében jelenik meg, annak általában az az álromantika az oka, amely az anyát, éppen az anyai önfeláldozó szeretet glóriájánál fogva a gyermek szemében az általánosság vonalai fölé emeli. A gyermek minden más anyánál természetesnek veszi, hogy gyermeket hozott a világra, csak éppen a saját anyjának nem tudja megbocsátani. A nevelés ezen a ponton még a mai modern értelmű nevelésnél is habozó magatartást tanúsít, mert egyfelől a természet törvényeit, másfelől az érzelmek magasztosságát kell összhangba hozni; ebbe az összhangba azonban minduntalan disszonáns hang vegyül s a gyermeki lélek különösen a kamaszkorban emiatt zökkenőn esik át. Éppen ezért az irodalom legtöbbször, ha ehhez a problémához nyúl, a hőst kamaszkorba teszi, mert így általánosabb és érthetőbb. Az anya féltékenysége általában sokkal kisebb méretű: egészséges körülmények között nem is annyira féltékenység, mint inkább — féltés. Félti a bizonytalan sorstól azt, akit nemcsak világrahozott, hanem évek hosszú során át óvott is széltől, vihartól, az élet viharától. Saját sorsából tudja, hogy a szerelem, sőt a házasság egy-egy életreszóló kérdőjelnek az eldöntése. Ami már most Guglielmo Zorzi darabját illeti, azt kell mondanunk, hogy a kiváló olasz szerző egyetlen, a maga nemében különállóan érdekes esetet v-isz színpadra. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy a különleges helyzet magyarázza meg, miért fokozódott az anyai féltés szinte féltékenységig s a gyermeki féltékenység miért húszéves korban érte az ifjút elemi erővel. A magyarázat az, hogy a fiú öthónapi házasélet, mégpedig nem is boldog házas- élet gyümölcse. Az apa elhagyta családját, úgyhogy az anyának egyetlen vigasza, öröme és életcélja a fiú lett. Visszanulni, hogyan telik el az idő, de megem- beresedtél, de egészen más vagy, amióta egyetemi polgár lettél. S otthon körülülünk téged, te megnyitod kevés megtakarított pengőből épített kincsestáradat s várakozó testvérkéid elé hinted apró ajándékaidat. Mi, édesanyáddal egymásra nézünk, a sze-< műnkben könny csillog, s úgy örülünk, de úgy örülünk az életnek, hogy az örömtől csak sirni tudunk. Kis húgod félénken néz majd rád, mert nem ismert meg, de aztán mindjobban felderül az arca és úgy ölel át két kicsi karjával, mint az elveszett gally- a fa derekát, öcséd előre fél a komoly tanulástól, de szemében azért ott ül neki is a távoli akarás, hátha... Lásd, ahogy mindezt elképzelem, csendes, nyugodt májusi vasárnap délelőtt, szememből kicsordul a könny, s amit útravalóul szántam, elvész a szülő nagy-nagy boldogságában. Te itt dalolsz a szomszédban, holnap már látjuk osztálybizonyítványodat, aranyszájú, új papotok elbúcsúzott tőletek a templomban, érettségi képetek a jövő héten kikerül a kirakatba, s ott néznek majd titeket, az első felszabadult város, elsőnek érettségizett, mindig magyar diákjait. Efog az emlékezés, és szinte belémdöb- ben a sejtésed, amit csacska gyermekszájjal, két esztendővel ezelőtt mondtál: — Apucikám, én már a pesti egyetemre fogok járni __ Lehet, hogy más el sem hiszi, ahogy itt leírom, de Te mondtad így, aki nem szoktál hazudni, s akinek tiszta szíve előtt Isten is elárulja néha magasságbeli titkait. ö lesz a Te legjobb útravalód, édes, szép, nagy leányom. Oh, bár nagyapád is életben lenne most, milyen szép lenne az, ha egy hetvenkétéves, fehérhajú öreg ott ülne velünk majd az érettségi banketten és remegő szájjal, háládatos szívvel mondaná: — A fiam lánya, az én unokám! Nagyapád szeretetét küldöm elédbe még útravalóul, aki értünk élt, s miattunk halt meg. Isten és az ö áldó szelleme vezéreljen, édes, szép. érett, nekem mégis kicsi, kedves, sok örömet adó leányom ... vonult az élettől, húsz évig vállalta a társnélküli elhervadás nyomasztó súlyát, de a súlyt nem érezte tehernek mindaddig, amíg fiában nem látta felébredni a férfit és ő elé nem került elébe olyan férfi, akiben méltó élettársát, egyedüllétének megmentőjét láthatta. A fiú féltékenysége szétszakítja ezeket a szövődő érzelmi láncokat, az anya idegbeteg lesz és csak hosz- szas orvosi felvilágosítás utón elérzéke- nyülések, összeomlások porhanyító zuha- taga után kél ki a fiú leikéből és agyából a megértés: az-anya is ember. Éppen ez a különleges helyzet, a problémák központi és nem fényes megvilágítása vonja el a darabot a való élet általános síkjától s bármennyire is érdekes, bizonyos mértékben inkább klinikai esetet látunk benne. Ennek ellenére igen nemesnek, színpompásnak és finomnak találjuk a darabot. Dialógusai mélyenjárók, szellemesek és művésziek, a darab felépítése abszolút biztos kézre vall, a statikai érzék megvédi a szerzőt minden érzelmi felborulástól és eltéríti az önként kínálkozó giccsszerű helyzetektől. Van a darabnak azonkívül valami érdekes, kissé bizarr, mégis jóleső forró melegsége, ami sokhelyütt el is feledteti a cselekmény különleges voltát. A Kamara Színház. Abonyi Tivadar rendkívül gondos és igazán stiiusos, sok finom szépséggel szolgáló rendezésében hozta színre a darabot, amelynek női főszerepét Lánczy Margit játszotta megvesztegető intelligenciával, a halk kifejezések pompás skálájával. Az előadás meglepetése mégis Apáthy Imre, aki az utóbbi, időben egyre nagyobb mértékben fejlődő talentumáról tesz tanúságot, talán éppen azért, mert csak mostanában sikerült nagyobb szerepekhez jutnia. A későnérő ifjú gyermeki küzdelmeit mértéktartóan, rokonszenvesen és mély bensőséggel tolmácsolta. Eőry Kató egy könnyebbvérű társasági asszony figurájában hódított szépségével, eleganciájával. Bűbájosán volt démoni, mégis leányosan perzselő. Lehotay Árpád egy mélyérzelmű író alakját ábrázolta korrekt férfiassággal, míg a kedves orvostanár szerepét Gaál Gyula játszotta nagyszerű közvetlenséggel. MÁRIÁSS IMRE JSzmHÁZ-KönVy-KabTURA. SZINARANY Bemutató a Kamaraszínházban
