Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-12 / 108. szám
1939 MÁJUS 12, PÉNTEK TEBVIDEtn •_Ma.<&ARHIRIiAE 7 Tőalk tciiMuzi riport két Lnttqds kézmi, eijij {iatal álltjáról, a ggejtgz eqhzŰLgex tmbtrM, él az erői hdexjrőL Csend, pihenés, megnyugvás, gyógyulás. Ezt jelenti a Szanatórium. De. nem az, ahol a tüdőbetegeket ápolják. Remény, szorongó aggódás, visszatartott könnyek, erőltetett mosoly és kényszerű tördelés a bánat kenyeréből annak, akinek betege van ott. Illetve itt, ebben a gyönyörű épületben, ahol hatalmas lombkoronák, illatos bokrok, gyönge fűszálak, könnyű, tavaszi szellők termelik ki a gyógyszert, a kristálytiszta, ózondús levegőt. Ez a levegő itt szinte mámor. És a fűben ugrándoznak a feketerigók, bogarak hintáznak a fűszálakon, a kertben bimbóznak a rózsák, a konyha felől friss kenyér illata lopódzik a természet üdeségébe, az égen, ezen a kékítőmélységű selyemmeny- nyezeten a felhők oly puhán torlódnak, mint ahogy a gyengédkezü ápolónők igazgatják a párnáikat a fejek alá-. Minden csupa szelídség. Mint az élet? Nem. Mint a halál. Mert itt senki sem hisz az életben. Még nz asm, akinek joga van rá. Qjjt&k — Mvöret — kapom el hátam mögött a beszédfoszlányt. — Jövőre, fiam? Jövőre én már nem leszek. Hátra nézek. Fiatal, tizennyolc éves lány mondja ezt egy fiatalembernek. Nem szomorúan, sőt — vidáman, valami lágy cinizmussal, élet-kacérkodással s mégis valamelyes borzongató melanchóliával. Az én betegem is arra fordítja a fejét e azután fáradtan legyint. — Látod, — mondja, — ez beszél így, akit inkább elővigyázatból hoztak ide. Egészen enyhe tüdöcsúeshurutja van. És azután jön a beszámoló a többiről, mindazokról, akik itt fekszenek az udvaron, az aranyosan zuhogó tavaszi napsugár zá- portűzében. Hallgatom, hallgatom a beszámolót, lázgörbékről, mikroszkóp-vizsgálatokról, feltöltésekről, orvosi laboratóriumi titkokról. Azon töprengek: honnan tudja ö mindezt, hiszen az egyébként közlékeny ápolónők, barátságos orvosok ebben a tekintetben mindig szófukarok. Kötelességből titokzatosak. És a betegek mégis tudnak egymásról mindent. Honnan? Kitől? Titok, amit a betegek sem árulnak el. Lehet, hogy feltevés, következtetés, kitalálás és mégis igaznak bizonyul. Tőit Mégsem hiszem. Ezek a tavaszi naptól barnított arcokon az élet színe ragyog. A 6zemek csillogók, az arcokon pír. Nem akarom hinni, bár tudom, hogy az életnek a színét itt már az enyészet bitorolja. Az egészséges azonban hisz az életben é.i szeretné felkapni az egészség szárnyára a betegeket is, és vinni, vinni még magasabbra, még tisztább levegőbe, de amikor az 6 szavaik ólomgyöngyökként a földre peregnek, a mélységbe húzódnak, lassan elhiszi, hogy ok még magasabbra, egészen fel, az égig. az égbe szárnyalnak. Az én betegem is. Róla tudom. Fiatal asszony. Huszonhat évei. Két éve beteg. Olyan nyugodtan beszél a jövőről, a jövőjéről, mely kiszámíthatóan tmpról-napra zsugorodik, rövidül, mint ahogy a fizikus rövid számítás után nyugodtan közli, hogy az X erővel elindított golyó Y távolság után meg fog állni. Ezzel a nyugalommal szemben nincs vigaszfegyver. Ennek a nyugalomnak ólomfalai között a vigasz ezüstje se csendül, hamis hangot ad, átváltozik maga is ólommá és földreesik, mielőtt a lélekbe repülhetne. Itt csak szelíd ellenvetésként annyit lehet mondani: — Ah, dehogy! — vagy: — Ugyan, ugyan, — és az ember kézmozdulattal, mosollyal igyekszik érvényt szerezni a szavaknak. JtLaid ha... De itt már erre sincs szükség. Már túl vagyunk a „dehogy”-on, meg az „ugyan, ugyan"-on; annyira túl vagyunk, hogy mindig csak másokról beszélgetünk és az élet nagy, meg kis eseményeiről. Színházról is, művészekről, kiállításról, ruhákról, festményekről; arról, hogy Péter válik, Pál nősül, hogy Pista állásba jutott, hogy Hitler beszélt s hogy a család, az jól van. Már mint az ő családja. Igazán jól van. Dezső, az ura, minden szabad percét otthon tölti és Évivel játszik. Évi hatéves. És a beteg azon töri fejét, hogy kit is kellene elvennie feleségül, ha ő már nem lesz. (Nincs „ugyan”, nincs „dehogy”.) — A gyerek ebben a korban nem marad hat anya nélküli — jelenti ki olyan hangon, mintha felolvasná valahonnan. — Sári volna a legmegfelelőbb, csak egy kicsit pazar. Viszont jószívű és szereti a gyerekeket. Évit is szeretné. De lehet, ha saját asszonya lesz, majd jobban kezébe tartja a garast. Pláne ha nekik is lesz gyerekük. Kell lenni. Tudod, a gyerek ... Elhallgat. Bólintok és könnyeket, elakadt könnyeket kutatok — a hangjában, de nincs. A szeme is nyugodt, őszi verőfényű. És sorra veszi a többi ismerős lányt, asz- szonyt, keresgél, mint bálba induló asszony Óz ékszeres dobozban. Tétovázik. — Te nem tudnál valakit? — fordul hirtelen felém. Torkon üt a kérdés. Ilyesmire igazán nem gondolhattam. — Jó, most nem erőltetem a dolgot — vet véget kínlódásomnak —, majd gondolkozz rajta. Nézz körül. Ismered Dezsőt. Jól ismered. Tálág Úgy beszél, mintha már az égből szólana alá és sugalmazna. Nincs, nincs benne se bánat, se meghatódás; mégcsak lágy, szelíd, sima jóságfény se. Tárgyilagos, hidegen tündöklő, mint a kristály. A jóság kristálya. A beszédnek a férj érkezése vet véget. Dezső megjött. Arcán ott van a beteg számára szánt vigasz — derű. Mintha éppen most hallotta volna a főorvostól, hogy a felesége gyógyultan elbocsáttatott. Meg akarja csókolni az asszonyt, de az elfordítja fejét és elvonja kezét is a kézcsók elől. — Tudod, hogy nem engedem — mondja félre fordulva, mintha a fűnek mondaná, amerre most néz. A hangja kemény, rideg. Meglep, mert hiszen az előbb ... Mióta arra a meggyőződésre jutott, hogy számára nincs segítség, egy méter távolságra távol tartja a férjét betegágyától. A férj tudja, de minden esetben megpró. bálja áttörni a kordont, mint felesleges rendszabályt. De hiába. Hasztalan. — Évát — kérdezi az asszony. — Itt van — feleli Dezső. Körülnézek. Nem értem a dolgot. A kislány nincs itt. Sehol. Most látom, hogy az asszony a teraszra néz. Kutatva jár szemé. Most elmosolyodik, egyre soványadé kezével meglepő élénken integet felfelé és mosolyog, és a teraszról egy csöppnyi gyermekkéz integet vissza. így üdvözlik egymást, Így csókolják meg egymást, a távolságból. Mert a gyermeket, a Gyermeket, A gyér. meket nemhogy egy méter közelségbe, de még az udvarba, a kertbe, vele egy szintre sem engedi. JUglelphh... Már egy év óta. Legfeljebb még egy félévig. A torkomat keményen szorongatja ez a felfelé és lefelé integető két kéz. fis nézem az arcot, a beteg arcát. Most sincs rajta meghatódás, ellágyulás sincs, csak boldogság. Tiszta, szép, zavartalan boldogság, amelyet nem zavarhat méterek különbsége se mélybe, se magasba. Ez a boldogság, ez a szeretet nem ismer Genf, május 11. A genfi megjelenésű La Suisse című lapban „Magyarország helyzete” cím alatt vezércikk jelent meg René Baume, a lap külpolitikai igazgatója tollából. A cikk többek között ezeket írja: — Magyarország nem rejtette véka alá külpolitikáját. A trianoni szerződés kegyetlen rendelkezése és feldarabolása végzetszerűen revizionista hatalmat csinált belőle. Évekig elhagyatva, nyomorban, igazát a genfi nemzetközi fórum előtt hiába keresve, csak szónoki sikereket tudott elérni. A genfi nemzetközi légkörben hiányzott a megértés szelleme: Magyar- ország reménytelen várakozásra volt kárhoztatva. Rothermere lord sajtóhadjáratot indított érdekében, de Olaszország volt az első, amely hóna alá nyúlt, midőn Mussolini bejelentette, hogy a békeszerződések nem örökérvényűek. Magyarországhoz, amely mindenkor a békés revízió híve volt, Csehország kétízben történt feldarabolása alkalmával visszakerült Szlovákia távolságot, nem ismer sem eget, se földet, se életet, se halált, csak a végtelent, ahonnan származik. Ebben az életben ez az anya szere tétből nem csókolja meg már azt, akit legjobban szeret a világon. Körülnézek, hogy szabaduljak ennek a fen« séges képnek bánatától, mert én gyenge, egészséges vagyok, messze a beteg vértanú nagyságától. Körülnézek, de nem látok semmit. Hallom a rigó füttyét, de nem látom a rigót, hallom a lombok susogását, de nem látom a bokrokat, a fákat. Vak vagyok, mint aki a napba nézett. Máriáié Imre magyarlakta területe, majd a Ruténföld, amely mindenkor Szent István koronájához tartozott. Budapesti diplomáciai körökben nem csinálnak titkot abból, hogy Párizs és London részéről évek hosszú során át hiába várták a segélynyújtást. A végzet úgy akarta, hogy a német birodalom kezdeményezése folytán válhattak valóra — ha mindjárt nem is teljes egészében — Magyarország revíziós igényei. Helyzeti adottságánál fogva Magyar- ország hivatva van, hogy elsőrendű fontosságú szerepet játsszon a Duna medencéjében. Budapest és Belgrád között nem lesz nehéz jószomszédsági viszonyt létesíteni; ez viszont Romániává. szemben nehezebben fog menni az abba bekebelezett nagymennyiségű magyar kisebbség é3 a hozzácsatolt területek nagysága miatt. Végül a cikk írója megállapítja, hogy az 1919. év szelleme, amely a békeszerződésekkel teremtett helyzetben Magyarországot meg nem változtathatnak tekintette, elkerülhetetlenül a tengelyhatalmakhoz sodorta. A felvidéki biztosítottak egyenlő részarányban fogják megkapni biztosított összegeiket Egyes napilapokban sajtóközlemények jelentek meg, amelyek hírül adják, hogy a biztosító magánvállalatok m. kir. állami felügyelő hatósága megengedte volna, hogy a cseh-szlovák biztosító társaságok képviselői a díjtartalék meglévő fedezetének arányában az esedékes biztosított tőkékre és járadékokra kifizetéseket teljesítsenek és hogy ennek az engedélynek az alapján már meg is kezdték az életbiztosítások ki* fizetését. Illetékes helyen felkérték a Magyar Táv. irati Irodát annak közlésére, hogy az említett közlemény tévedésen alapul. At éle biztosítások kifizetését még néni kezdté meg és hivatalos helyen — miután' ne már megállapítható, hogy az egye« felv déki é’etbiztosítási állományok lefedezel ségének aránya igen különböző — m?j fontolás tárgya egy olyan rendezés, ameí szerint az egyenlő elbánás elve alapján - nehogy egyes biztosító vállalatok biztos tottjai önhibájukon kivill más vállalato biztosítottjaival szemben hátrányos h?!j zetbe kerüljenek — a felvidéki biztosította az egész vonalon egyenlő részarányba kapják meg a biztosított összegeiket, Vitéz Bonczos Miklós belügyi áilamt.tkár búcsúztál ja a xVsmetorszagoa ínuu.ó magyar munkásokat Magyarország hivatva van, hogy elsőrendű fontosságú szerepel játsszon a Danamedencében Svájci lap cikke Magyarország helyzetéről
